Ennyire olvasóbarát Pelevin-kötet talán még soha nem került piacra

Viktor Pelevin az orosz kortárs irodalom egyik legkiemelkedőbb alakja, nálunk is ismert és népszerű alkotó, aki híres arról, hogy műveiben a posztmodern irodalom eszközeivel dolgozik, miközben a szürrealizmus, a filozófia és a társadalmi szatíra elemeit ötvözi rendkívül egyedi és azonnal felismerhető módon. Munkái az orosz társadalom és a globális kultúra problémáira koncentrálnak, főleg egyén és valóság kapcsolatát, valamint a modern világ technológiai és fogyasztói társadalmának visszásságait állítva középpontba.

Pelevin karrierje az 1990-es években indult, amikor az addig szovjet, majd gyorsan átalakuló orosz társadalmi közeg kitűnő alapot adott abszurd, ironikus és mélyen filozófiai történeteinek. Első jelentős sikere, az Omon Ré (1992) egy groteszk sci-fi-regény, amely a szovjet ideológiát parodizálja. Legismertebb műve, a Generation P (1999) a reklámipar, a médiamanipuláció és a kapitalizmus szatirikus kritikája, amely a posztszovjet Oroszország egyik ikonikus regényévé vált.

Pelevin stílusát a metafizikai kérdések és a popkulturális utalások egyedi kombinációja jellemzi. Gyakran él az elbeszélői nézőponttal való kísérletezéssel, elmosva valóság és illúzió határvonalait. Műveiben rendszeresen feltűnnek buddhista filozófiai motívumok és nyugati eszmerendszerek is, amelyek az orosz kontextusban új megvilágításba kerülnek.

Elborult ötletekből nincs hiány

Hiába azonban a cikk elején említett, lassan két évtizedes ismertség és népszerűség, Pelevin legújabb könyve meglepheti a magyar olvasókat. Ennek oka pedig az, hogy bár a szerző több korábbi művéhez is kapcsolódik, és ezúttal is bőven jut nekünk az alkotóra jellemző stílusjegyekből, ennyire olvasóbarát Pelevin-kötet talán még soha nem került piacra.

A Transzhumanizmus Rt. egy disztópia, amely nagyjából a jelenünkhöz képest háromszáz évvel későbbi jövőben játszódik, így természetesen sokban különbözik a miénktől. Pelevin azonban ebben a hat, olykor önmagában is megálló fejezetből felépülő regényben a kimondottan lassú tempó mellett döntött, így bőségesen van időnk arra, hogy megismerjük ezt a szép új világot.

Talán a legfontosabb változás az, hogy egy zseniális feltalálónak köszönhetően már évszázadok óta elérhető a kvázi halhatatlanság, ugyanis a biológiai halál után az emberi agy nemcsak életben tartható, de képes kommunikálni is a környezetével, sőt szinte bármilyen szimuláció elérhető a számára, így olyan vágyait is képes megvalósítani, amelyeket a valóságban lehetetlen lenne. Ahogy sejthető, mindez kizárólag pénz kérdése, így

a világ vezetői és leggazdagabb emberei már emberemlékezet óta „üvegből” irányítják a világot.

Igaz, a hagyományos életet élő emberek sorsa sem olyan rossz, hiszen mindenki agyába csip került, amely különböző trükkök segítségével képes szebbé tenni a valóságot. Így például lehet büntetlenül zabálni, a tükörből mégis egy vonzó alak fog ránk tekinteni, sőt a többi ember is ilyennek fog minket látni, hiszen az ő fejükben is ott dolgozik a technika. Ennélfogva érthető, hogy szinte mindenki álma az, hogy elég pénze legyen a halál utáni életre, amelyben ennél nagyságrendekkel komolyabb szimulációk működnek.

„[…] de Mánya tükre világosan jelezte a nincstelenség e pillanatait.

Nyolc óra kilenckor a tükörből egy bűbájos leányarc nézett vissza rá, amely nyomokban még őrizte kedves gyermeki kerekdedségét, mit több, ez a cuki bébiháj volt, ami igazából vonzóval tette. Nyolc óra tízkor pedig valami érthetetlen dolog történt – és Mánya ekkor egy püffedt képű, bávatag, üres tekintetű tramplit látott. A tükörben az a pofa jelent meg, amit magában csak »kotlósvalagnak« nevezett.

A kotlósvalag pár másodpercig pislogott rá, aztán nyilvánvalóvá vált, hogy a túl kereknek tűnő orca persze egy kis szépséghiba, de inkább azok közül való, amelyek a lányos bájt csak még ellenállhatatlanabbá teszik, egyediséggel, sőt egy csepp romlottsággal fűszerezik, kifejezetten aranyos romlottsággal persze…

Aha, állapította meg Mánya, visszajött a zsozsó.

Szóval Mánya tudta, hogyan működik a szociális implantátum.”

Az első hősünk egy éppen 18 éves orosz lány, aki egy üvegben élő apa mesterséges megtermékenyítéssel született gyermeke (hiába, a gyermek utáni adókedvezményt a „dunsztosok” is szeretik igénybe venni), és aki éppen élvezni kezdené a hagyományos orosz élet szépségeit, mint például hogy egy olyan vidéki dácsában töltse az idejét, ahol

a lombikban kitenyésztett, gondolkodni gyakorlatilag képtelen jobbágyok legfőbb boldogsága az, hogy halálra dolgozzák magukat a földesúrért.

Mint látható, elborult ötletekből most sincs hiány, és amikor már kezdjük megérteni a világot, jön az első konfliktus. Az egykori legendás feltaláló, az üvegen belüli virtuális világot és a valódit is évszázadok óta uraló Goldenstern (aki bár hivatalosan tabutémának számít, a közbeszéd szerint fejlettségben eljutott egy valódi isten szintjére), bajban van, így a lányt óriási meglepetésként éri, amikor az ő segítségét kéri a túléléshez. Ugyanis nagyon úgy néz ki, hogy üvegben lakó alattvalói lázadást szerveznek ellene, amely akár az életébe is kerülhet. De vajon egy isten ellen valóban fel lehet lázadni?

Pelevin light

Pelevin gyakorlatilag minden fejezetet a csúcson hagy abba, és az olvasó sokáig még azzal sem lehet tisztában, hogy az egyes részek pontosan miként fognak illeszkedni egymáshoz. A második főszereplője például egy, a múltat tökéletesen ismerő kendómester, aki némi ügyeskedés révén elkerüli, hogy csipet kelljen viselnie. A japán férfi hamar rájön, hogy sokaknak elegük van a hamis, virtuális élményekből, ezért előbb robotokba, majd kamasz lányoknak kinéző, valódi emberi testtel rendelkező, ám gondolkodásra képtelen szexjátékszerekbe tervez olyan programokat, amelyek révén megelevenedhetnek a leghíresebb szamuráj harcosok, akik a fizető közönség előtt aprítják egymást darabokra.

De később bepillanthatunk az üveg egyik legnagyobb ura, bro kukk kurátor, a Jók birodalma (az egykori Oroszország) elnökének életébe, aki nemcsak emberemlékezet óta irányítja a Föld legnagyobb országát, de a virtuális valóságban olyan édenkertet épít magának, amilyet csak szeretne.

Majd hogy teljes legyen a kép, megnézzük, milyen gondokkal küszködik egy, a nőktől tartó vidéki földbirtokos (ebben a jövőben a nők nagy része használ egy péniszpótlékot, amivel nem restek magukévá tenni a férfiakat), aki meg akarja hekkelni az egyik jobbágylányt, hogy a szeretőjévé tegye. De az is kiderül, milyen gondokkal kell szembenéznie egy nőstény cicának, akiért egyszerre két kandúr epekedik.

Ha a kedves olvasó még csak nem is sejti, hogy mégis hová fut ki ez az egész, ne magában keresse a hibát.

A szerző ugyanis mindent megtesz, hogy egymástól igen távoli dolgok kerüljenek ebbe a könyvbe (ezek azért természetesen így-úgy kapcsolódnak egymáshoz), és a valóság (vagy amit annak hiszünk) minden szinten megváltozik, de ezzel együtt is talán az a legmeglepőbb, hogy olyan óriási csavarok, amilyenekkel találkozni szoktunk Pelevinnél, most nincsenek.

Cserébe viszont ezúttal vannak olyan egyedi és jól átélhető/átérezhető életek és sorsok, amelyek eddig nem voltak annyira jellemzők az alkotóra. Mondhatnám, ezúttal a történet dominál, és a gondolatiság bizonyos értelemben háttérbe szorul (persze értsük ezt a korábbi könyvekhez képest), ami azonban nem áll rosszul ennek a regénynek. Talán leginkább úgy tudnám megfogalmazni, hogy megszületett a Pelevin light kötet, ami lehet, hogy egyes rajongóknak nem fog tetszeni, másoknak viszont éppen emiatt fog kiemelkedni a szerző többi műve közül. Nekem mindenesetre bejött, és mindenkit arra biztatok, hogy ne hagyja ki, hiszen az orosz szerzőnél kevesen értik jobban a világot.

Viktor Pelevin: Transzhumanizmus Rt.
Fordította: Iván Ildikó
Helikon, 2024, 6499 Ft