Nagy Gerzson: Azt akartam feldolgozni, hogy miért nem tudunk beszélni a halálról

Nemrég pályatársaddal, Schillinger Gyöngyvérrel interjúztunk, aki jogon végzett, és jelenleg közjegyzőhelyettesként dolgozik. Te a Közgázra jártál, és a civil életben könyvvizsgáló vagy. Az is közös lehet bennetek, hogy viszonylag későn jelent meg az első kötetetek. A te esetedben mi áll ennek a hátterében?

Vidéken nőttem föl, Tiszalökön. Amikor 14 évesen középiskolát kellett választani, még nem igazán tudtam, hogy mi akarok lenni, csak azt, hogy valami jó helyre kéne menni. Nyíregyháza viszonylag közel van Tiszalökhöz, és a családomból sokan jártak abba a szakközépiskolába, ahová végül szülői iránymutatással én is felvételiztem. Onnan már adta magát, hogy a Közgázra menjek, és utána is maradtam ezen a pályán, egy felsőbb éves barátom tanácsára könyvvizsgáló lettem. A diploma megszerzése után, 1999-től 2008-ig egy multinál dolgoztam, aztán átvettem egy kisebb céget, és azóta azt vezetem. Ami még fontos lehet, mert két regényemben is visszaköszön motívumként, hogy 2004 és 2006 között másfél évet éltem Kanadában. Maradhattam volna, de végül a szülők, a barátok, egyáltalán az itteni élet miatt hazajöttem. Hosszú ideig, részben az intenzív munka, részben pedig a családi dinamikák miatt – az első lányom 2007-ben született, a harmadik 2013-ban – nem volt időm, energiám az írásra, pontosabban hosszú szünetet tartottam, hiszen 1994-től több mint tíz éven át rendszeresen jelentek meg verseim és novelláim az Ezredvég folyóiratban. Aztán ahogy nőttek a gyerekek, és a cégnél is lett egy partnerem, felszabadult az időm egy része, amit újra az írásra tudtam fordítani. Így született meg az első könyvem, a 2020-ban megjelent Délután apámmal.

Az is tudni lehet rólad, hogy a Nagy Gerzson felvett írói név.

Valóban, a Bikini zenekar énekesét, D. Nagy Lajost ugyanúgy hívják, mint engem, ráadásul ő is tiszalöki, sőt ugyanabba a középiskolába jártunk Nyíregyházán. Ennek ellenére, bármennyire is meglepő, nem vagyunk rokonok. A névváltozás nem saját kezdeményezésem volt, hanem Grecsó Krisztián javasolta, amikor 2018-ban kéziratokat küldtem az Élet és Irodalomnak. A vezetéknév adott volt, a Gerzson pedig onnan jött, hogy Gerzson-napon születtem.

A név, a megszólítás problematikája a 2024 tavaszán megjelent regényedben, a Meddig él egy anya című műben is hangsúlyosan megjelenik. Egy helyen például a következőt olvashatjuk: „Ha nem tetszik a neved, változtasd meg.” Vissza-visszatérően foglalkoztat ez a kérdés?

Ha nem is ennyire direkt módon, de lehetséges, hogy ez a téma mindig is kísértett. Nemcsak úgy, hogy rendre előkerül a névazonosság a Bikini énekesével – te is rákérdeztél most –, hanem amiatt is, mert eleinte nem engedték, hogy használjam a D betűt. Például az iskolai naplókban nem mindig írták oda a nevem elé a D-t, így az N betűsökhöz lettem besorolva. Sőt, amikor 14 évesen megkaptuk az első személyit, abban sem szerepelhetett a teljes alak. Igaz, apám a nyomtatványra odaírta a D-t, de ezt később a hivatalnál áthúzták fehér hibajavítóval. Végül 18 éves koromban, névváltoztatási kérelemmel lehettem hivatalosan is D. Nagy Lajos.

A már említett debütköteted, a Délután apámmal a 80-as évek végét idézi meg, a 2022-es Ablak az Ontario-tóra részben a ’90-es évek fővárosi közegére fókuszál, a Meddig él egy anya az ezredforduló cselekményének ideje az ezredforduló körüli évekre datálható, például megjelenik benne az 1999–2000-es szilveszter, az ikertornyok elleni terrortámadás. Ezúttal miért az 1998 és 2003 közötti öt évre esett a választásod?

Elsősorban folytatni akartam a történetemet, és ezért haladtam időrendben. A három könyvem közül egyébként messze ez a legkevésbé életrajzi. Leginkább talán azért írtam erről az időszakról, mert akkor kezdődött el a felnőtt életem, amit nagyban befolyásoltak a zenei és filmélmények. Például a házibulikon sokat hallgattuk a Manu Chaót, és a kilencvenes évek második felében élte másodvirágzását Sophie Marceau, gondoljunk csak a Túl a felhőkön, az Anna Karenina és a regényben is megidézett A világ nem elég című filmekre. Dehát a jelenetek egy része (Ágota öccsének visszaemlékezései) a nyolcvanas évek végén, a rendszerváltáskor játszódik, amikor kamaszodni kezdtem, ez is egy meghatározó pont az életemben.

„Ebbe a könyvbe nem írtam mottót, köszönetnyilvánítást, nincsenek fejezetcímek. Azt akartam, hogy a lehető legdísztelenebb legyen” – fogalmaztál a Meddig él egy anya megjelenésekor a Facebook-oldaladon. Miért döntöttél úgy, hogy az első két köteted után teljesen száműzöd ezeket az elemeket?

A mottó mindig hangulatot teremt, és nem szerettem volna, hogy bármi befolyásolja az olvasót. Ráadásul a regénynek van egy kétoldalas bevezető fejezete, amit a legvégén írtam meg, és szándékaim szerint úgy működik, mint egy mottó, felvázolja, hogy miről szól a történet. Ha nagyon őszinte akarok lenni, még most is dilemmázok rajta, hogy szükség volt-e erre a fejezetre. Kell-e ilyen segítség az olvasónak? Kell-e az olvasónak bármilyen segítség. A könyvet nem az író, hanem az olvasó fejezi be, és úgy gondolom, hagyni kell a számára értelmezési lehetőségeket. A fejezetcímek elhagyásával is hasonló volt a célom: a minél kevesebb útmutatás. A szerkesztőm fontosnak tartotta, hogy a két történetszál formailag is elkülönüljön egymástól, ebbe végül beleegyeztem.

A regény két szála közül az egyik az anyjával együtt élő, őt gondozó Ágota naplóin alapul. Könnyű vagy nehéz volt belehelyezkedni a női elbeszélői pozícióba?

Kihívást okozott, hogy női szemszögből kellett írnom, de mindenképpen ki akartam próbálni. Novellákat írtam már női elbeszélővel korábban, de az egészen más vállalás. Nehéz volt, de élveztem is. Azt hiszem, az előző két könyvem nyelvéhez képest finomabb lett ez a hang, ebben nagy segítségemre voltak az író barátaim, elsősorban Balázs Júlia, Bendl Vera és Tamás Zsuzsa, akik menet közben olvasták a kéziratot és hasznos tanácsokkal adtak. Gondol-e ilyet egy nő az öccse szexualitásával kapcsolatban? Hogyan reagál, ha fenyegetik? Persze a lényeget magamból kellett előhívnom. Ők elégedettek voltak a végeredménnyel. Nehéz volt rátalálnom erre a hangra, de váratlanul könnyen benne tudtam maradni.

Egészen másfajta szöveget olvashatunk a másik cselekményszál esetében, amely Ágota öccsének, Tomnak a fiktív dél-amerikai kalandjait beszéli el Ágota tolmácsolásában. Ezeknek a részeknek mi az ihletforrásuk?

Mielőtt 2006-ban hazajöttünk volna Kanadából a feleségemmel, aki akkor még nem volt a feleségem, elutaztunk hat hétre Dél-Amerikába. Nagyjából azt az utat követtük, amerre Tom utazik a könyvben (Tom csak Valparaísóig), hátizsákkal, olcsó hotelekben megszállva. Tehát először Peru, Bolívia, aztán Chile, az Andokon busszal keltünk át Argentínába, onnan Uruguay és végül Brazília, Rio de Janeiro; onnan utaztunk vissza Torontóba, majd haza. Ez alatt a dél-amerikai körút alatt majdnem végig naplóbejegyzéseket írtam, amit azonban sokáig elő sem vettem, csak a második könyvem megjelenése után kezdtem el olvasgatni. Nagyon rövid bejegyzések, egy nap kb. fél oldal. Arra gondoltam, mi lenne, ha erről az utazásról írnék egy történetet, de akkor még nem tudtam, hogy pontosan mit akarok az anyaggal, lesz-e belőle valami. Egy könyv megjelenése után az író gyakran légüres térbe kerül, ezt próbáltam a naplóval kitölteni. Bár később még jelentősen módosult a szöveg, nagyjából egy hónap alatt megírtam ezt a szálat, 2022 májusában. A másik szállal, Ágota naplójával is gyorsan haladtam, azt 2022 őszén írtam meg úgy, hogy séta közben diktáltam a telefonomba.

A prózád jellegzetessége a mozaikos történetmondás, az Ablak Ontario-tóra című regényedhez hasonlóan ezúttal is több szálon futnak a történések, amelyek gyakran kerülnek átfedésbe, gyakoriak köztük az ismétlődések és a kereszteződések. Akár szerkezetét, akár narrációs eljárásait tekintve a legutóbbi regényed állított új kihívások elé, vagy voltak olyan kihívások, amiket kifejezetten kerestél?

A legkomolyabb dilemma talán az volt, hogy egy- vagy kételbeszélős legyen-e a regény, és hogy miként kapcsoljam össze a két történetszálat. Volt olyan pillanatom, amikor azt gondoltam, hogy ki kell dobni az egészet, és újba kezdeni, de szerencsére másnap úgy ébredtem, hogy elég csak a felét. Végül a háromnegyede maradt, megszabadultam néhány érdekes karaktertől és cselekménytől, amik zavarták az alapkoncepciót. Alapvetően kallódó emberekről akartam írni, de az anya figurája egyre inkább átvette az irányítást. Nagyjából egyébként mindig úgy dolgozom, hogy az első verzió 30-40 százaléka kihullik. A szöveg több mint egy évet pihent, mire újra hozzá tudtam nyúlni. Ez részben szándékolt, írói technika, de „rásegített” egy valószínűleg poszt-Covid-tünet, a brain fog. Hosszú ideig erős koncentrációs zavarral küzdöttem, hiába vettem elő a kéziratot, képtelen voltam belemélyedni, fejleszteni. Aztán 2023 végén rövid időre kitisztult az agyam, és akkor sikerült befejeznem.

A Délután apámmal fülszövegében Takács Zsuzsa költő úgy fogalmazott, hogy az írói világodat Ottlik, Mészöly, Salinger és Camus alakította. Teljesnek tartod ezt a felsorolást?

Egy felsorolás sosem lehet teljes, de alapvetően ezek a fő kiindulási pontok, az egzisztencializmus és az identitáskeresés miatt. Baráth Tibor írta a második könyvemről szóló kritikájában, hogy az Ablak az Ontario-tóra leginkább az identitás regénye, amiben saját magát keresi a főhős. Camus életműve meg aztán végképp zsinórmérték a számomra. Úgy is kezdődik a regény, hogy megidézem benne Az idegent, plusz van egy jelenet, ami a parafrázisa az első rész végének, amikor Mersault lelövi az arabot. Volt is egy ilyen tervem kb. másfél évvel ezelőtt, hogy mindent el kéne olvasni Camus-tól, meg mindent el kéne olvasni Camus-ról, ami persze nehéz, mert róla nagyon sokat írtak. Azt például mostanában raktam össze, hogy Camus miért lett menő és népszerű író annak ellenére, hogy az 1942-ben megjelent Az idegen és az 1947-es A pestis után már nem írt több regényt. A második világháborúban ő szerkesztette a több százezer példányban terjesztett Combat című lapot, ami az ellenállás egyik emblematikus orgánuma volt, és háború után több darabját is játszották a párizsi színházak, rendezett is.

Akár Mándy Ivánt és Rejtő Jenőt is idesorolhatjuk, gondolok itt az idegenlégiót megjárt Jimmy alakjára, illetve a vendégszövegekre?

Az igazi olvasást, a kamaszkorit, Rejtő regényeivel kezdtem. Rejtőhöz könnyű volt hozzáférni (ott volt a könyvespolcokon), és könnyű kapcsolódni is. A könyvemben idézetként szereplő talán kevésbé ismert Kopó című elbeszélés Valparaísóban játszódik. Tom Ágota elbeszélése szerint oda tart, hogy a gyerekkori barátját megtalálja. Mándy története kicsit bonyolultabb. Darvasi Ferenc barátom éppen a Mándy-monográfiáját véglegesítette, amikor mesélt néhány sztorit az íróról, ezeket illesztettem be a könyvbe. A monográfia nemrég jelent meg Csak hagyjanak békén címmel. Amikor elkezdtem újraolvasni Mándy szövegeit, rájöttem, hogy ő is fontos szerzőm, és sokat tanultam tőle, még ha ezt nem is tudatosítottam magamban. Éles vágások, filmszerű jelenetek, közben a történet homályban lebeg. Mándy rövidprózái a legmagasabb szintet képviselik a magyar irodalomban.

Az ÉS kritikusa, Károlyi Csaba a Délután apámmal-t nevelődéstörténetnek nevezte, szerinte az Ablak az Ontario-tóra életkezdési regény, a Meddig él egy anya pedig a felnőtté válás kudarcainak regénye. Egyetértesz ezzel a klasszifikációval? Egyáltalán foglalkoztatnak az ilyesféle műfaji kérdések?

Ezzel egyet tudok érteni, még ha a műfaji kérdések ilyen szempontból nem foglalkoztatnak. Nem azok mentén gondolkodom, inkább az élethelyzetek és kapcsolatok érdekelnek, a karakterek felépítése, a szereplők közötti konfliktusok. A cselekmény írás közben alakul.

A Dögöljön meg az összes kapcsán Schillinger Gyöngyvérrel arról beszélgettem, hogy a toxikus családi háttér nagyon erősen összeköti a regénye szereplőit, és hogy főleg a mérgező anyák szerepe hangsúlyos. Ezek a megállapítások a te regényedre is érvényesek. Te elsősorban mit szerettél volna bemutatni a regényben ábrázolt széthulló család történetén keresztül?

Ahogy említettem, alapvetően olyan embereket próbáltam bemutatni, akik elkallódtak, kiszakadtak a családból, és nem találnak vissza. A regényben Tom az, aki soha nem lesz már a család tagja, Ágota viszont áldozattá válik azáltal, hogy úgy dönt, az anyjával marad. Sok embert látok magam körül, aki 25, 30, de akár 35 évesen is a szüleivel lakik; ez egy viszonylag modern jelenség, erről akartam írni. De ahogy az anya figurája egyre hangsúlyosabbá vált, a fókuszom eltolódott a halál, a haldoklás problematikája felé. Rengeteg az egyedülálló idős ember, akiket már csak a megszokás, a napi rutin tart életben. És a család? Camus-t idézem: „Nincs olyan egészséges ember, aki ne kívánta volna valaha szerettei halálát.” A téma végtelenül tabusított, talán mindig is az volt. Velem is megtörtént gyerekkoromban, hogy nem engedték, hogy ott legyek a nagyanyám temetésén, valószínűleg azért, hogy megkíméljenek a tragédiával való szembenézéstől, miközben a nagyanyám ott haldoklott előttem. Azt persze senki nem mondta ki, hogy haldoklik.

Elsősorban azt akartam feldolgozni, miért van az, hogy nem tudunk beszélni a halálról. Kényelmetlen erről beszélni. A gyászról, a veszteségről, a bűntudatról. Ez bizonyos szempontból talán ugyanolyan fontos probléma, mint az, hogy elöregszik a társadalom. Mindeközben persze arról sem beszélünk eleget, hogy mit kezdünk az öregekkel, és hogyan ápoljuk őket, ha a család már szétesett. És ami talán a legjobban érdekelt, hogy van egy ember, egy anya, aki tulajdonképpen már nem akar tovább élni. Nem mondja ki ugyan, de meg akar halni. Szerintem ez a könyv nagy kérdése, hogy Ágota képes-e megölni az anyját, vagy sem. Hajlandó-e neki segíteni. Nem hajlandó, nem képes. De miért? Talán azért, mert gyáva, mert nem vállalja a tette társadalmi, személyes következményeit. Menekülés ez is, talán fájdalmasabb, mint az öccséé.

A regényben kifejezetten gyakoriak a kérdések (pl. „Meddig marad kint az ember neve a postaládán? A halála után? Mintha élne? Meddig él az ember?”), és a regényed címe is egy kérdő mondat, ami viszont nem kérdőjellel záródik. Ennek mi az oka?

Ezt a kérdést másoktól is megkaptam, és több válaszom van rá. A két legfontosabb közül az elsőt Nádas Péter egyik esszéjéből lopom: kell-e a kérdőjel, ha ott a kérdés. A második pedig szimplán annyi: biztosak vagyunk benne, hogy a címben egy kérdés szerepel? Meddig él egy anya. Nézzük meg, lássunk el odáig. Olvassuk végig a könyvet.

Ősszel a Telextárcákban jelent meg Egressy ZoltánMeddig tart egy színházi előadás? című novellája. A szövegben két válasz is elhangzik a címben is feltett kérdésre. „Kettőig, maximum háromig. Addigra a színész is lecseng, meg a néző is.” „Szerintem meg addig (…), amíg az utolsó ember meg nem hal, aki látta.” Az író meddig él benne a szövegében?

Minimum örökre. Amíg a következőt el nem kezdem, addig egészen biztosan. Nagyon sokáig mélyen benne éltem ebben a szövegben, szinte betegesen, kb. csak nyár végére normalizálódott a helyzet. De közben volt egy Achilles-ín-műtétem és egy szívritmuszavarom. Lehet, hogy a halál erős tematizálása, lehet, hogy a saját anyámmal közös párhuzamok miatt, de pusztítólag hatott rám a regény. Most már szerencsére jobban érzem magam, és képes vagyok úgy tekinteni a szövegre, mint egy tárgyra. A regény elkészült, kinyomtatták, el kell engedni. Az első két könyvemnél ez könnyebb volt, mert szinte a megjelenés után azonnal írni kezdtem a következőt. Jövőre elvileg kijön a Délután apámmal második kiadása, emiatt most újra kellett olvasnom, kicsit át is dolgoztam, de tényleg csak minimálisan, és azt vettem észre, hogy már nincs rám érzelmileg terhelő hatással, és úgy tudok ránézni, mintha egy idegen szöveg volna.