Egressy Zoltán: Meddig tart egy színházi előadás?

A buszvezető a Gellért tér óta érezte a tekintetet, de csak az Urániához érve pislantott oldalra. A fiatal nő nem kapta félre a fejét, becsületes egyenességgel nézte őt.

– Hetek óta magával utazom – mondta félhangosan. Nem érdekelte, hogy mások is hallhatják.

– Észrevettem – mormogta a sofőr, miközben becsukta az ajtókat.

– Reméltem is – nézett a nő előre, az útra.

Suhantak tovább. A Blaha Lujza tér előtt hirtelen fékezni kellett, mert egy taxi bevágott a busz elé. A nő kapaszkodott, stabilan állt a lábán, ezért nem tántorodott meg. Annyit mondott csak, hogy „hopp”, aztán a Huszár utcai megállónál szólalt meg legközelebb.

– A Róna utcában dolgozom. Ott rendelek.

– Tudom, a Tisza téren szokott leszállni – somolygott a vezető.

– Figyeli, meddig utazom? – A nőt érzékelhető örömmel töltötte el az információ.

Zugló vasútállomásig nem beszéltek többet.

– Látom ám a jegygyűrűt az ujján – vette fel a fonalat a szép utas. – Pár éve tetszett már nekem egy ilyen magafajta kapitány. Ő is gyűrűs volt. Már nem azon a vonalon utazom. Már másik városrészben lakom. Egyedül. Remélem, nem lesz így mindig.

– Biztos nem – mondta a sofőr, mert úgy érezte, illik reagálni. Nem volt benne biztos, hogy elég hangosan szólalt meg. A Tisza István térig csendben maradtak.

– Jó munkát – búcsúzott a sofőr, miután megnyomta az ajtónyitó gombot.

– Nem bánja, ha továbbra is együtt utazunk? – kérdezte a nő leszállás közben.

– Ha bánom, akkor másik busszal megy? – Ez túl hangosra sikerült, többen felfigyeltek.

– Akarja? Hogy másikkal menjek?

A sofőr igyekezett mosoly nélkül, de kedvesen válaszolni.

– Nem. Csak hagyjon figyelni.

– Majd igyon egy kávét a pihenőjénél – intett búcsút a nő. Szálltak le-fel az utasok, távoztában meg kellett emelnie a hangját. – Legyen friss, kapitány!

A sofőr este színházba ment a feleségével. Szokás szerint időzavarba kerültek, az utolsó pillanatban értek oda. 7 óra 6 perckor ültek be a helyükre. Ciccegett az egyik férfi, akinek fel kellett állnia miattuk, morgott az örökös későkről, akik természetesen mindig a sor közepén ülnek.

A feleség vette a jegyeket. Ragaszkodott hozzá, hogy havonta egyszer színházba menjenek. A sofőrt feszélyezte ez a beszabályozottság, többnyire egyébként is unta az előadásokat, ráadásul ezúttal kortárs darabot néztek, azokért kiváltképp nem rajongott. De most az egyik jelenet váratlan erővel magával ragadta. Arról polemizált két szereplő, hogy az elvágyódás alapvető általános emberi ábránd, önbecsapó illúzió, amelynek gondolatban történő megélése rövidke felszabadultságérzetet okoz, és éppen ez a lényege, vagy belső parancs, amelynek érdemes engedelmeskedni. Gondolat gondolatot követett a sofőr fejében, a második felvonás alatt már azon tűnődött, tényleg minden álmot meg kell-e próbálni megvalósítani, vagy elég csak elképzelni egy másik életet. Huzamos ideig tartó, hosszasan élvezhető öröm a jutalom, ha lép az ember, vagy pont ellenkezőleg, csitíthatatlan fájdalom. Elég sodródni, vagy elébe kell futni az eseményeknek? Megéri kockáztatni? Jár mindenkinek a boldogság? Mi is az? Kinek mi? Biztos, hogy való mindenkinek? Tud vele mit kezdeni? Ez utóbbi felvetés izgatta leginkább.

Nemigen szokták elemezgetni a színházban, moziban vagy tévében látottakat, a hazaúton mégis beszélgetni kezdtek a darabról. Busszal mentek, a sofőr fel- és leszálláskor is odabiccentett a kollégának. Otthon, a franciaágyban megállapították, hogy a szerző felvetései figyelemre méltóak, viszont következtetéseket nem von le. Jólesett ebben egyetérteni. Éjfél felé némi feszültség keletkezett köztük valami apróság miatt. A feleség szívesen elmélkedett volna tovább, de aludni kellett, közelgett a hajnali műszak, a férj munkába indulásának ideje.

A sofőr másnap nem találkozott csinos törzsutasával. Harmadnap se. A Ferenciek terénél felszállt viszont a színész, aki a színházi jelenet egyik résztvevője volt. Úgy állt meg a fülke mellett, ahogy heteken át a fiatal nő szokott. Csak ő nem a sofőrt, hanem az utat bámulta.

– Ne haragudjon – szólt ki neki a vezető, míg még állt a busz. – Láttam szerdán színházban. Gratulálok, nagyon érdekes… Nagyon jó volt. Köszönöm az élményt.

A színész kelletlenül bólintott. A busz indult tovább.

– Azóta is gondolkodom az előadáson – tette még hozzá a sofőr, maga sem tudta, miért, hiszen nem akart beszélgetésbe bonyolódni.

– A darabon vagy az előadáson? – kérdezte unottan a színész. – Az nem mindegy.

– A szövegen – mondta a buszvezető.

– Akkor a darabon – bólintott a színész. – Tetszett? – kérdezte, még mindig legfeljebb csak udvariasságból.

– Nem is tudom – tűnődött a sofőr. – Jár az agyamban ez a… Az elvágyódás, amiről a maga szerepe beszélt.

– Karaktere.

– Karaktere. Nem tudom, meddig foglalkoztat még. Hülyeség, tudom, mindegy.

A színész felvillanyozódott. Végigmérte a sofőrt.

– Elvágyódik? 7-es helyett 5-öst vezetne?

A buszvezető mosolygott. A színész elszégyellte magát. Zavarában feltett még egy kérdést.

– Maga szerint meddig tart egy előadás?

A buszvezető vállat vont.

– Szerintem hajnalig – adta meg a választ a színész a saját kérdésére. – Kettőig, maximum háromig. Addigra a színész is lecseng, meg a néző is.

A sofőr egy darabig nem reagált.

– Szerintem meg addig – mondta pár másodperccel később –, amíg az utolsó ember meg nem hal, aki látta.

A színész arca megkomolyodott. Az utat nézte.

– Lehet – mondta. – Erre még nem gondoltam.

A Tisza István tér előtt jelzett. A megállóban a fiatal nő várta a leszálló hírességet. Öleléssel üdvözölte. A buszvezető először azt hitte, rosszul lát. Ideges lett. Már épp megpróbált nem gondolni az elmúlt hetekre.

Eltelt hat nap, mire a fiatal nő ismét felszállt mellé a buszra. A sofőr haragudott magára, amiért érezte, heves szívdobogással nyitja ki az ajtókat.

– Szép napot – köszönt a nő, majd magyarázkodni kezdett. – Nem jelent semmit, amit a múltkor látott. Értem jött, hazakísért, későn már nem akart hazaindulni, csak azért aludt nálam. Illetve nem aludt. Egész éjjel fent volt amiatt, amit mondott neki, kapitány. Hogy amíg maga él, addig fontos az előadás, amiben játszott aznap este, mikor látta. Azt mondta, ilyesmin ő soha nem gondolkodott, eszébe se jutott, és hogy ez micsoda felelősség.

– Nem pontosan ezt mondtam.

– De hát arról beszéltek, meddig fontos egy előadás, nem?

A buszvezető ingatta a fejét.

– Hogy meddig tart.

– Tényleg nem akarok tőle semmit – folytatta a nő. – Ő nem érdekel. Viszont ha valaki igen, akkor az a baj… Az a baj, hogy én mindig nagyon leszek szerelmes. Túl erősen. Ami másfelől jó, mert úgy hamarabb elmúlik. A langyos dolgok könnyebben úgy maradnak. Óvatosabban, kapitány. Őrülten száguld.

Megálltak egy piros lámpánál.

– Kérnék valamit – fordult a sofőr a nő felé. – Ne hívjon engem kapitánynak.

– Nem tudom a nevét.

– Akkor se.

– Nem inna egy kávét velem, ha véget ér a műszak?

Kigyulladt a zöld lámpa. A busz elindult.

– Mi a munkád? – kérdezte a sofőr a nőt három nap múlva. Mindketten a plafont bámulták. – Azt mondtad, rendelsz. Orvos vagy?

– A lelkekkel dolgozom. Tartottál valami hasonlótól, igaz? Jött tegnap hozzám egy nő. Vergődik, mert mindenkinek meg akar felelni. A férje nem veszi észre, hogy rosszul érzi magát. Csak hát a kényelmi zónájából sajnálja magát.

Percekig hevertek szótlanul egymás mellett.

– Olvastam egyszer egy elméletről – szólalt meg egy idő után a buszvezető. – Aszerint az angyal és az ördög minden pillanatban ott van az emberben, szüntelenül harcolnak. Addig jó, míg az angyal áll nyerésre, de nem nyer. Az ördög pedig vesztésre, de nem veszít. Csak tudnám, hol olvastam. Meg hogy pontosan mit jelent.

Megint hallgattak.

– Mások életét simán megoldom – mondta a nő. Becsukta a szemét, elbóbiskolt néhány percre. – Pontosan hogy is volt ez a „meddig fontos az előadás”-kérdés? És mi a válaszod? – kérdezte, amikor felébredt. – Hol vagy?

Felkelt, hogy megnézze, elment a buszvezető, vagy még a fürdőszobában áll a tükör előtt.