Magyar vagyok, brutalista

A két első mondat, ami elhagyja Adrien Brody karakterének a száját A brutalista című filmben, az a „Baszd meg!” és a „Nem vicces!”, ráadásul mindkettő magyarul. Nem mindenben van igaza: A brutalista néha vicces, de egészen biztosan megbasz. Nemcsak azért, mert egy három és fél órás, szünettel két részre tagolt, évtizedeken átívelő, történelmi-társadalmi-egzisztenciális minieposz egy magyar építészről, hanem azért is, mert ezek mellett dörgedelmes tanmese a kizsákmányolásról, a második világháború tömegpusztításáról, szexuális frusztrációkról, zsidóságról, tehetségről, hitről, függőségről, a művészet vélt vagy valós erejéről, és arról, hogy mindez talán semmit sem jelenet, amikor az életünkkel számot kell vetni. Azt nem mondtam, hogy komédia, csak azt, hogy néha vicces.

A brutalista főszereplője magyar, Tóth Lászlónak hívják, őt alakítja a magyar származású Brody. Építész, aki a Bauhausnál tanult. Zsidó, akit elvittek a vonatok. Menekült, akinek sikerült leugrania arról a vonatról, és egy Amerika felé tartó hajóra eljutnia. Itt találkozunk mi is először vele, ahol eksztázisban látja meg azt a Szabadság-szobrot, amit a film csak fejjel lefelé, furcsa szögekből mutat csak meg. Az ígéret földjén az ígéret még egyenes, de már másfelé mutat.

Például Tóth unokatestvére, Attila (Alessandro Nivola) felé, aki befogadja a menekültet, menedéket ad neki a bútorboltjában. Például az iparmágnás Harrison Van Buren (Guy Pearce) felé, aki egy dühkitörése után meglátja az építészben a lehetőséget, hogy valami igazán maradandóhoz adja a nevét, és felkéri, hogy építsen egy közösségi központot Pennsylvania vidékén. Tóth pedig nekiáll valaminek, ami már a tervek alapján élete munkája lehet. Már olyan értelemben, hogy az élete is rámegy. Az az élete, ami amúgy is félig létezik, ugyanis felesége, Erzsébet (Felicity Jones) és unokahúga, Zsófia (Raffey Cassidy) még Európában ragadt.

„Van jobb leírása egy kockának annál, mint a konstrukciója?” – mondja rekedt hangon, durva magyar akcentussal, cigizés közben Tóth arra a kérdésre, hogy miért pont az építészetet választotta magának. A megválaszolatlan kérdését egy monológ követi arról, hogy azt reméli, a Budapesten, a háború után fennmaradt épületei fel fogják majd még tüzelni az embereket. A brutalista témája nem túl burkoltan saját maga, és nem lehet anélkül beszélni róla, hogy a konstrukciójáról ne ejtenénk szót.

Három és fél órás, egy tizenöt perces szünettel a közepén, ami be van építve a játékidejébe – a szünet alatt egy visszaszámlálás megy, miközben a Bethlen téri zsinagóga előtt készült családi képet nézhetünk. Hosszabb mint a Titanic, A keresztapa II vagy a Megfojtott virágok. A magyar főszerepet a magyar származású Brody játssza. Pennsylvaniát pedig Magyarország, a SOTE épületeitől vidéki kastélyokon át Csepelig. Van nyitánya és epilógusa. A jelentős részét a VistaVisionnek nevezett eljárással rögzítették, ami nagyobb formátumú, részletgazdagabb képet eredményez, csak éppen évtizedek óta nem használták amerikai filmben.

Csak amíg Tóth László az ötvenes évek szemlélete szerint valami modernet, valami elképesztőt akar létrehozni, Brady Corbet rendező (Vox Lux) megtartja az elképesztőt, csak éppen a múltba réved, amikor még rendes filmeket csináltak, amikor nem szégyelltek pofátlan mennyiségű pénzt költeni megszállott művészek vízióira. Francis Ford Coppola a Megalopolisszal – és egy másik építész-főszereplővel – ezt a szemléletet próbálta transzportálni a mába, mai költségekkel, Corbet az ellenkező utat választotta. A brutalista régimódi és klasszicista, és ez a régimódisága teszi igazán izgalmassá, amikor modern dolgokról beszél.

Tóth László maga nem létezett, van benne Breuer Marcell, Moholy-Nagy, vagy éppen egy harminc évvel később született Vermes József. Tervez olyan bútorokat, amiket az átlag amerikai leginkább egy triciklihez tud hasonlítani. Tervezett komplett könyvtárakat, színházakat. Folyton bagózik, és néha keményebb dolgokhoz is nyúl. Jazz-klubba jár, amikor nem indul be a karrierje Pennsylvaniában, szenet lapátol. Tóth László megtestesíti az ideáját egy különösen tehetséges, képzett, művelt, de öntörvényű kivándorlónak, akinek az üldöztetés miatt már nem volt keresnivalója a szülőhelyén. „Mi itt megtűrünk téged” – mondja a mecénása fia, és nem csak a Van Buren-birtokra gondol, hanem az egész országra. A hozzá hasonlók kreativitására szükség van, csak a hozzá hasonlókra nem.

Adrien Brody pedig tökéletes munkát végez a főszerepben, sugározza magából a kelet-európaiságot, és alig próbálja leplezni azt a frusztrációt, ami egyszerre fakad a kisebbségi és felsőbbrendűségi érzéséből, amit az őt körülvevők miatt érez. Brody gyakran beszél a filmben magyarul, komplett narrációt is kap néha az Erzsébetnek írt leveleivel, bár itt a stáblista alapján élek a gyanúval, hogy nem ő képezte ki magát, hanem digitálisan rásegítettek a tökéletes magyarságára. A megtört, de dölyfös mozgására, és a folyton fantasztikus frizuráján nincs az az algoritmus, amit javítani tudna, ahogy a csodálatos akcentusán sem – úgy beszél, mint minden egyes, hazánkból eltávozott, máshol óriási karriert befutott tudós, művész, értelmiségi.

Vele gyönyörű ellentétet alkot Guy Pearce, aki a cerkabajszával, és a vállban folyton szélesebbnek tűnő ruháiban egy két lábon járó téglafal, ami elsőre biztonságot ad, de leginkább csak az utadat állja. Pearce belépője a filmbe egy hatalmas ordítozás, de akkor igazán lenyűgöző, amikor letekeri a hangerőt, és a karaktere magáról beszél. Mint az a hosszú monológja, amit egy pohár konyak mellett ad elő Tóthnak arról, hogy akkor is tüntetőleg a fogához veri a garast, ha éppen a saját, szemében viszolyogtató családjáról van szó. Ahogy az építész, Van Buren karaktere is inkább egy eszme, a kizsákmányolás, aki helyett mindig a pénz beszél, és aki alig leplezi azt a keserű irigységet, amit egy igazi művész jelenlétében érez.

Tóth és Van Buren is mindketten „nagyobbak az életnél”, ahogy az angolok mondják, és Corbet rendezőként úgy is ábrázolja néha őket, mintha nem halandók, hanem már életükben is ikonokká váló személyiségek lennének. Ahogy Tóth nézi azt, ahogy a bútorait hegesztik, és a szikrák íveket húznak az elszánt arca felett, ahogy kidugja a fejét az autó ablakán, ahogy a reményteli mecénásához hajt egy másnapos reggelen, ahogy dühöng a költséghatékonysági felvetéseken, mind egy olyan figura, amit csak maximális elánnal lehet eljátszani és bemutatni. A brutalista filmkészítése pedig mindig alkalmazkodik a főszereplőhöz, és hagyja hosszú beállításokban ágálni, elégedetlenkedni és szenvedni őt, és azokat, akiknek szintén kijut a szenvedéséből.

A film a rendező szerint kevesebb mint 4 milliárd forintnyi dollárból készült el – feleannyi mint a Most vagy soha!, tizedannyi mint a Megalopolisz, de még akkor sem mondanánk rá, hogy olcsó hatást kelt, amikor a SOTE egyik épülete lesz egy New York-i iroda. A brutalista egyszerűen vonzóan néz ki, mert minden képét a lehető leghatékonyabbra tervezték, nincsenek felesleges, korhű díszítések, ha egy lámpa vagy egy szék is megteszi, nincsenek kilométerekre átfestett utcák, ha egy korabeli busz oldala is elég, nincsenek óriási CGI-látképek, ha meg lehet oldani azok nélkül is. Látom magam előtt, ahogy a producerként is dolgozó Brady Corbet dühöng, ha valamit még olcsóbban, még racionálisabban kellene megoldani, de csak úgy nem foglalkozik ezekkel a dolgokkal, mint a főhőse. Neki volt egy víziója, amit meg kellett valósítani.

A kompromisszum Magyarország lett, ami egy pillanatig sem tűnik úgy, mintha Pennsylvania lenne, de A brutalista talán az első olyan film a modern filmtörténelemben, ahol ez nem hátrány, hanem előny: mintha Tóth László a hosszú, kálváriaszerű útja ellenére nem tudta volna soha elhagyni azt az országot és világot, ami meg akart tőle szabadulni. Mintha minden mező, út, kert és ház arra emlékeztetné, amit maga mögött hagyott. A magyar kulisszák mellett maroknyi magyar színész is kap fontos szöveges szerepeket (Mészöly Anna, Vilmányi Benett, Orbán Levente). Abban is egészen biztos vagyok, hogy más országok mozitermeiben nem fog akkora zavarodottsággal vegyes nevetést kiváltani, amikor az egyik szereplő kimondja: a háború előtt a Magyar Nemzet újságírója volt. Mondom, hogy A brutalista néha vicces.

Ahogy fárasztó, hosszú, és súlyos is, néha annyira súlyos, hogy nehezékként lehet megélni. Saját élményből mondom, hogy a második megtekintés segít rajta: úgy már kevésbé lehet a két, elválasztott felét két különböző egységként tekinteni, és úgy a második fél még szimbolikusabb, lázálom-szerű történései kevésbé lesznek annyira meglepőek. Azok a mozzanatok is sokkal könnyebben csúsznak, amikor a film nem akar megnyugtató válaszokat adni, amikor fontos szereplők eltűnnek, amikor motivációkat nem értünk, amikor az igazságot képtelenség megtalálni. Ami még meglepőbb: a három és fél óra egyáltalán nem tűnik hosszúnak sem elsőre, sem másodikra.

Persze, hiszen A brutalista olyan benyomást kelt, mintha a saját történelmünket néznénk a saját tájainkon, néha a saját színészeinkkel, a saját szakembereink segítségével, és minden elnagyolt jelenete vagy dörgedelmes mondanivalója, valamint amerikai és norvég alkotója ellenére a mélyére látna valami egyetemes igazságnak arról, hogy milyen magyarnak lenni. Milyen megélni a „menni vagy maradni”-dilemmáját akkor, amikor a „maradni” egyet jelentett a keserves halállal. Megélni a túlélők bűntudatát, a gyökértelenséget, az elértéktelenedett tehetséget. Megélni azt, hogy a reményeket keresztül tudja húzni a sors, a gőg, vagy a kicsinyesség. A brutalista hatalmas vásznon, nagy mozdulatokkal kelti ezt életre, és van egy érzésem, hogy ezért lesz sokáig különleges nekünk.

A brutalista január 23-tól látható a mozikban, de Budapesten több premier előtti vetítésen is el lehet csípni, legközelebb január 4-én az Urániában.