Teljes tévképzet azt gondolni, hogy egy bunkerben átvészelhetjük az atomháborút

Az atomháborút nem lehet megnyerni, hajtogatják a világ vezetői, de azt már kevésbé kötik az orrunkra, hogy

talán túlélni se, legalábbis a világnak azon a részén, ahol mi is élünk.

Annie Jacobsen amerikai oknyomozó újságíró ezzel a brutális igazsággal szembesíti olvasóit a magyarul az Open Books kiadásában ősszel megjelent Atomháború – A katasztrófa másodpercről másodpercre című könyvében, amiben egy képzelt nukleáris konfliktus eseményeit meséli el percre lebontva. Bár műve fikció, alapját saját, több mint tízévnyi kutatómunkája mellett előfutárainak munkássága adja.

„Nem pusztán azon forrásaim vállán állok, akik hajlandók voltak szóba állni velem, hanem mindazon újságírókén, szerzőkén és kutatókén is, akik évtizedek óta publikálnak a témában. A könyvem azért olvasmányos, mert átélhetővé próbáltam tenni az olvasóimnak, de a jegyzetekből láthatja, hogy milyen mélységben alapul az előttem jövők kemény munkáján” – mondta interjúnk után, amiben túlélési esélyeink mellett arról is beszélgettünk, hogy szükségszerűen a világ pusztulásába torkollna-e egy nukleáris ütésváltás, és van-e kiút a nukleáris fenyegetés őrületéből.

Éppen Budapest belvárosában ülök, a miniszterelnök hivatalától másfél kilométernyire. Hány percem van, ha valaki ebben a pillanatban lőne ki egy atomrakétát az Egyesült Államok keleti partvidéke felé?

Ahogy a könyvemben is írom, az atomháború nem hetek és napok, hanem órák és percek alatt bontakozik ki. Hogy a lehető legrémisztőbb gyakorlati választ adjam a kérdésére: nemcsak ön pusztulna el kínszenvedések közepette perceken, legfeljebb órákon belül egy, az USA és Oroszország között kirobbanó nukleáris tűzpárbajban, hanem ötmilliárd embertársa is. Vagyis az, hogy hol van, nem sokat számít. Hiába próbálna elfutni.

Az egyik legalapvetőbb tévedés, mondhatni ábránd, hogy egy bunkerben túl lehet élni az atomcsapást, vagy valahol mindentől messze meg tudnánk húzni magunkat. Nem akarom elspoilerezni a könyvet, de beszéljünk a nukleáris télről. A tudományos vizsgálatokból tudjuk, hogy míg magában az atomcsapásban tíz- vagy százmilliók vesztenék életüket a tűzviharokban, a robbanásokat követő nukleáris tél milliárdjával szedné az áldozatait. A robbanások után annyi por és hamu kerülne a légkörbe, hogy az kitakarná a napot. Napsütés nélkül pedig nincs mezőgazdaság. Mezőgazdaság nélkül nincs élelem. Élelem nélkül az emberek éhen pusztulnak. Ezért is idézem Nyikita Hruscsovot, aki a hidegháború csúcsán azt mondta, hogy a következő háborúban a túlélők irigykedni fognak a halottakra.

Akkor talán jobb választás egy nagyvárosban maradni és elpusztulni a tűzviharban?

Látja, azt szeretném, ha az olvasóim arra a felismerésre jutnának, hogy milyen ellentmondásos ez a következtetés, amire jutott. Inkább azonnal meghalni, milyen őrült képet fest ez a civilizációnkról. Még ha egy meteor becsapódásáról beszélnénk, olyasvalamiről, amit nem az emberek teremtettek, nincs fölötte irányításuk – mert hát az atomháború következményei egy olyan meteor becsapódásához hasonlíthatók, mint amelyik kipusztította a dinoszauruszokat és a földi élet 70 százalékát. De az atomfegyvereket mi teremtettük, az a mi felelősségünk. Ahogy a leszerelésük is az volna.

Könyve forgatókönyvében mindössze 48 perc telik el egyetlen rakéta kilövésétől a teljes körű atomháborúig, és 72 perc az általunk ismert világ végéig. Létezhet más végkifejlet?

Amit hasznos tudniuk az olvasóimnak, hogy bár a könyvemben leírt forgatókönyv hipotetikus, a nukleáris csapásmérő erők parancsnoki láncának tagjaival készült interjúkon alapul, olyan emberek megkérdezésén, akik ilyen helyzetben tanácsokat adnak az amerikai elnöknek. Tudják, hogy miről beszélnek. Amikor Robert Keeler tábornokot, az amerikai Stratégiai Parancsnokság (StratCom), a nukleáris csapásmérő erők egykori parancsnokát kérdeztem erről, aki egy nukleáris fenyegetés esetén közvetlen kapcsolatban kell hogy álljon az elnökkel, azt mondta: „Annie, pár órán belül vége volna a világnak.” Innen jött a 72 perces forgatókönyv gondolata.

Tehát nincs kis atomháború?

A titkosítás alól feloldott iratokból tudjuk, hogy a Pentagon (az amerikai védelmi minisztérium) rendszeresen folytat nukleáris hadi játékokat, évente több százat. Ezek eredményei szigorúan titkosak, de egynek, az 1983-ban lefolytatott Büszke prófétának (Proud Prophet) feloldották a titkosítását. A könyvben is közöltünk belőle egy oldalt, hogy az olvasó lássa, ez mit jelent (az oldalakon javarészt feketével kisatírozott szöveg látszik csak), de arra jó volt, hogy a gyakorlat résztvevőit feloldotta a titoktartás alól. Egyikükkel, Paul Brackennel, a Yale Egyetem professzorával beszéltem a könyvhöz.

A Büszke próféta két hétig tartott, minden létező forgatókönyvet lejátszottak. Ezek alapján mondta nekem Bracken, hogy mindentől függetlenül, bárhogy kezdődjön is egy atomháború, akár részt vesz benne a NATO, akár nem, akár részt vesz benne Kína, akár nem, a végeredmény a teljes nukleáris pusztulás. Azt mesélte, hogy a gyakorlat végén mindenki mély depresszióba esett.

A „használd vagy elveszíted” elve, vagyis amiatt, hogy ha nem vetik be ezeket a fegyvereket, a megsemmisülésüket kockáztatják az ellenséges csapásban?

Igen. Minden nukleáris doktrína, amin a parancsnoki és irányítási rendszerek alapulnak, teljes körű nukleáris tűzpárbajra van kidolgozva. Nincs korlátozott atomháború.

A könyvben is gyakran említi, és amúgy is talán az atomháború legismertebb szimbóluma a nukleáris futball, az amerikai elnök táskája az indítókódokkal. Erről Daniel Ellsberg azt írja a Végítéletgép című könyvében, hogy valójában csupán színpadi kellék, ami csak a közvéleménynek sugallja, hogy az atomháború kirobbantásának felelőssége egyetlen kézben összpontosul. A forrásai mit mondanak erről?

Az én olvasatomban Ellsberg metaforaként használja a színpadi kellék kifejezést.

Ellsberg azt írta, hogy bár a csapásra elvben csak az elnök adhat utasítást, már Dwight D. Eisenhower is tovább delegálta ezt a jogát.

Ellsberg kifejezetten a Kennedy-kormányzat előtti helyzetet írja le, Eisenhower kormányában valóban ez volt a helyzet. Erre válaszként született meg a nukleáris futball, a kizárólagos elnöki jogkör elvének megerősítésére. Mert addig valóban az amerikai haderő minden fegyvernemének megvoltak a maga atomfegyverei, ezek parancsnokai pedig valóban mind utasítást adhattak volna az atomcsapásra.

Ez volt tán Ellsberg könyvének a legvérfagyasztóbb része.

Igen, teljes őrület. Ezért is tűnhetett remek ötletnek a nukleáris futball, hogy ténylegesen az elnök kizárólagos joga legyen kiadni a parancsot. De ez csak egy újabb őrült helyzetet teremtett, ezt dolgozza fel a könyvem. A kutatómunkám során rengeteg hidegháborús harcossal tudtam beszélni, akik szerintem azért álltak csak szóba velem, mert maguk is felismerték, hogy az atomháború teljes őrület. Képtelenség megnyerni.

Ehhez képest 2024-ben, illetve mindjárt 2025-ben ott tartunk, hogy nukleáris arzenállal bíró államok vezetői nyílt nukleáris fenyegetéseket fogalmaznak meg. Atomhatalmak fognak össze atomhatalmakkal más atomhatalmak ellen. Ez rendkívül veszélyes, borotvaélen táncolunk. Remélem, a könyvem rávilágít, hogy valamit tennünk kell. Vissza kell táncolnunk az őrület határáról, mert – ahogy azt António Guterres ENSZ-főtitkár találóan mondta – egy félreértésre, egy téves számításnyira vagyunk a nukleáris armageddontól.

Közelebb vagyunk most az armageddonhoz?

Minden kétséget kizáróan. Több atomhatalom van, mint valaha, már kilenc országnak van atomfegyvere. A világ hétről hétre veszélyesebb hely. A könyvem márciusban jelent meg angolul, akkor Oroszország és Észak-Korea még nem kötött katonai szövetséget, most már igen. Kína és Oroszország közös hadgyakorlatokat tart atomfegyver célba juttatására alkalmas eszközeivel, ilyen se volt még egy éve. Oroszország a világtörténelem során először egy ukrajnai célpont ellen közepes hatótávolságú ballisztikus rakétát vetett be. Vagyis igen, nagyon is veszélyes időben élünk.

Ha már említette az Ukrajnára kilőtt orosz rakétát, vannak eszközeink, amivel kideríthető, hogy atomtöltetet hordoz-e egy ilyen?

Nincs az az ember, rendszer, gép. Semmi sincs, amivel ki lehetne deríteni, hogy milyen töltet van egy ilyen rakéta hordozófejében. A válasz határozott nem. Amíg egy ilyen rakéta fel nem robban, nem tudjuk, hogy mit hordozott. Úgy tudjuk, vagy legalábbis azt állítják, hogy az oroszok fél órával az Ukrajna elleni rakétacsapás előtt figyelmeztették az Egyesült Államokat, az amerikaiak pedig adtak a szavukra. Ebből akár arra is következtethetünk, hogy az oroszok az amerikai választ tesztelték.

Ha viszont egy ilyen rakétát az Egyesült Államokra lőttek volna ki, akkor minden kutatásom és beszélgetésem alapján állíthatom, hogy az amerikaiak már a becsapódás előtt megindították volna a válaszcsapásukat, nem várták volna ki a robbanást. Az elnök persze dönthet másként, de az alapszabály az, hogy már a rakétakilövésről jövő figyelmeztetésre ellencsapás a válasz.

Van bármilyen reális kiút ebből az őrületből?

Természetesen! Megoszthatom az egyetlen történetemet, ami felcsillantotta a reményt?

Hogyne!

1983-ban, a hidegháború csúcsán, amikor Ronald Reagan csillagháborús tervei részeként a világűrbe akart atomfegyvereket telepíteni, az ABC leadott egy tévéjátékot. Másnap (The Day After) volt a címe, egy az USA és a Szovjetunió között lezajlott atomháború következményeit dolgozta föl. Reagan kabinetfőnöke ugyan nagyon nem akarta, de az elnök megnézte a filmet. Aznap éjszakai naplóbejegyzéséből tudjuk, hogy a film mélyen elkeserítette, ezek a saját szavai.

Részben ennek, egy tévéfilm hatásának tudhatjuk be, hogy idővel kapcsolatba lépett a szovjet vezetéssel, párbeszédet kezdeményezett Mihail Gorbacsovval. Ennek a párbeszédnek köszönhetően lett a Szovjetunió ősellenségből ellenfél, amellyel együtt kell működni. Reagan abban a filmben láthatta egy nukleáris armageddon következményeit, ennek hatására jöhetett létre a reykjavíki csúcstalálkozó, amelyen aláírták azokat a leszerelési megállapodásokat, amelyek amúgy napjainkban újra veszélybe kerültek. Az egyezmények hatására az 1986-os csúcsról, amikor hetvenezernél is több atomfegyverük volt az atomhatalmaknak, jutottunk el a mostani állapothoz, amikor kábé 12,5 ezer ilyen fegyver van a világban. Ez haladás, amit úgy lehet elérni, ha kommunikálsz az ellenfeleddel.

Az egyetlen kiút tehát a leszerelés?

Az egyetlen kiút, ha felismerjük, hogy van kiút, kell hogy legyen kiút. A fatalista megközelítés, a harcias felfogás, a győzni akarás, az ellenfél elpusztítására törekvés következménye csakis a nukleáris armageddon lehet. Ezt tanulhattuk meg a Pentagon hadi játékaiból. Párbeszédre van szükség. Párbeszédre.

Nyilván tudja, hogy a könyve vérfagyasztó olvasmány. Ha nem lettek volna előzetes ismereteim a témában, magzatpózba gubóztam volna az ágyamban az elolvasása után. Milyen érzés volt megírni?

Újságíró vagyok, mindig szembe kell néznem a tényekkel. Abból indulok ki, hogy amivel nem szembesülünk, azt nem tudjuk kijavítani, amivel viszont készen állunk szembenézni, azon változtathatunk is. Eisenhower elveiből indulok ki, aki a katonai-ipari összefonódásról szóló híres beszédében, bár ezt keveset idézik, azt is mondta, hogy a túlmilitarizált demokráciától csak az éber és ismeretekkel bíró közvélemény védhet meg minket. Én hiszek ebben, ezért dolgozom.

A reaganes történet is erről szól, az sem vákuumban történt. A nyolcvanas években a világ éber volt, az atomfenyegetés borzalmában rettegve éltünk. Mindennaposak voltak a tiltakozások a nyugati világban. Termékeny talaj várta a világ változtatásra hajlandó vezetőit. Ezt a termékeny talajt az enyémhez hasonló könyvekkel meg olyan filmekkel lehet fölszántani, amelyek feltárják a brutális valóságot. Csak azon változtathatunk, amiről tudunk.

Én meg azért tudok minderről, mert az első könyvem, az 51-es körzet 2011-es megjelenése óta kutatom a témát. Beszéltem a Manhattan-terv egyik tudósával, aki száznál is több bombakísérletben vett részt, szemtanúja a termonukleáris bombák hatásainak. Több mint egy évtizede tudom, milyen borzalmakkal jár az atomháború, a célom az volt, hogy ezt megrázó részletességgel ábrázoljam a könyvemben.

Ennek ellenére nagyon derűs embernek tűnik, aki megtalálta a személyes békéjét. Mit ajánlana az olvasóinak, hogyan találjanak megnyugvást a könyv elolvasása után?

Annyi ellenségeskedés, düh, megosztottság, ujjal mutogatás és vádaskodás van a világunkban, és nem csak Amerikában. Önelégült felháborodás, hogy a másik rosszul tudja, nekem van igazam. Szerencsés esetben a könyvem lehetőséget ad rá, hogy egy pillanatra visszahőköljünk, madártávlatból pillantsunk saját életünkre, hozzáállásunkra, világunkra. Legalábbis nálam ez vált be. Ha ismereteket szerzek, akkor el tudok távolodni a vádaskodás mikroszkopikus kicsinyességétől, más perspektívából látom a dolgokat. Az atomfegyverek problémáját nem egyik napról a másikra teremtettük, ezzel a rejtéllyel élünk már nyolcvan éve. Belecsavarodtunk ebbe a helyzetbe, de ki is tudunk csavarodni belőle, én ebben hiszek.

Annie Jacobsen: Atomháború – A katasztrófa másodpercről másodpercre
Fordította: Kelemen László
Open Books, 2024, 5999 Ft