Amit az örökkévalóságban teszünk, az a folytatásban visszhangzik

Ha még emlékszünk arra, hogy mi a Gladiátor egyik legemlékezetesebb, és legtöbbször emlegetett képe, azaz Maximus kezei a búzamezőkön, akkor érdemes odafigyelni arra, hogy mivel kezdődik a folytatása (hivatalos magyar címén: Gladiátor II., vásznon: GLADIIÁTOR): a búza termésével, ahogy morzsolgatja őket a római kolónián élő Hanno (Paul Mescal). A két film között eltelt majdnem huszonöt év, azt a búzát már nem csak simogatni lehet, hanem valakinek be is kell takarítania.

Az a valaki pedig a jelenleg 86 éves Ridley Scott, aki valószínűleg akkor fog már nem rendezni többet, ha egyszer leengedik koporsóval együtt a földbe. Ennek előnyei és hátrányai is vannak, a fékevesztett tempó miatt a későbbi korszakának filmjei néha kifejezetten összecsapottnak tűnnek, Napóleon témáját maga Stanley Kubrick sem volt képes időben feldolgozni, Scott keze alatt viszont egy hebehurgya, ritmustalan életrajzi film lett, egy láthatólag más frekvencián rezgő Joaquin Phoenix főszereplésével.

A Gladiátor második részének ötlete viszont nem most pattant ki a fejéből, még az első sikere után Nick Cave is megpróbálkozott egy olyan forgatókönyv írásával, amiben a film végén hősi halált haló Maximus a túlvilágon harcol egy démonsereg ellen. A folytatás adta magát, a Gladiátor ugyanannyira volt kasszasiker, mint szakmai, és ugyanannyira nyúlt vissza az egész estés filmkészítéssel egy idős műfajhoz, a szandálos eposzokhoz (lásd Cabiria), miközben digitális technikával teremtette meg az ókori Rómát, illetve Oliver Reed esetében, egy forgatás közben elhunyt színészt is. Majdnem huszonöt évvel később már annyi digitális technikával feltámasztott színészt láttam, hogy egy életre elég is volt.

A búzamorzsolgatás jelenti azt is, hogy a Gladiátor 2. idejére az idő eltelt, de sok minden nem változott. Róma uralkodója most már nem egy dölyfös császár, hanem egy hibbant ikerpár, Geta és Caracalla. A birodalom a bukás szélén áll, Róma rohad, bűzlik, de terjeszkedik is. Maximus halála nem változtatott meg semmit azon kívül, hogy békét hozott neki, még ugyanúgy szükség van tábornokokra, akik a végeken harcolnak, és segítenek bekebelezni újabb területeket. Egy ilyen tábornok Acacius (Pedro Pascal), aki a film elején éppen megrohamozza főszereplőnk országát is. Hanno feleségét, és majdnem az életét veszíti az annektálásban, de mivel kiváló harcos, kiveti rá a szemét a gladiátoredző Macrinus (Denzel Washington) is, aki szép jövőt remél a harcosa segítségével.

Igen, a Gladiátor 2. folyton az első nyomdokaiban lép, az első saruját köti magára, az első kardját vonja ki a hüvelyéből, legalábbis az első egy órájában. Hanno történeti íve látszólag ugyanaz, mint Maximusé, a fogságba esett, jövőjéért és túléléséért harcra kényszerített római katonáé, aki azonnal feláldozható lett a rendszer szemében, amikor valaki a csúcson úgy döntött. Látszólag, de nem teljesen, a Gladiátor első és második része között sokkal nagyobb a kapcsolat, de ezt már azok is sejthetik, akik a poszteren kiszúrták a visszatérő Connie Nielsen, és a szintén visszatérő Derek Jacobi színészek neveit.

Hogy egész pontosan mi a kapcsolat, az megmagyarázza azt is, hogy miért volt annyira érdekes és eredeti választás a főszerepre az ír Paul Mescal, akiben nincsen meg sem az az állatias férfiasság, sem az a dörmögő habitus, ami Russell Crowe gyászoló katonájában megvolt. Mescalban teljesen más karakter testesül meg – klasszikus profil, erős karok, és düh minden mennyiségben, ahogy Denzel Washington törtetője jellemzi őt. Mintha csak egy castingon lenne, ahol meg kell találni az új világsztárt. Mescal megbirkózik a gladiátori feladattal és a Gladiátor-i feladattal is, habár a Napóleont is író David Scarpa az első egy órára ráerőlteti egy bejáratott pályára, onnantól kezdve sokkal jobban kialakul a saját sorsa.

A sorsát pedig nem feltétlenül ő dönti el, hanem a gazdája – és itt van Gladiátor 2. legérdekesebb húzása, Macrinus karakterével. Azt már nyilván borítékolni lehetett, hogy Washington nem fog egy egyszerű, bárkire alkalmas mellékszerepet eljátszani, és ahogy a gladiátoredző karaktere combosodik, egyre ambiciózusabb és kegyetlenebb lesz, úgy jön ki belőle is az a színész, akiért jobb pillanataiban már évtizedek óta meg lehet őrülni. Macrinus olyan, mint a két lábon járó, szervezett bűnözésbe (és aranyszínű köntösökbe) burkolózó kizsákmányolás és törtetés, Washington pedig furcsa hangsúlyokkal, kifejező gesztikulálással, millió dolláros mosollyal játszik el minden metaforikus tőrdöfést. A nem teljesen komplett, túlmozgásos viaszbábokra hasonlító gonosz császárokat Fred Hechinger és Joseph Quinn alakítják úgy, mintha még négyszemközt is az aréna pódiuma előtt szónokolnának, Quinn megszállott arcjátéka néha vészesen hasonlít a fiatal Robert Downey Jr-hoz. Szegény Pedro Pascal az, aki ilyen figurák között teljesen az érdektelenségbe fullad, sem a tábornokságot, sem a tépelődést nem igazán képes hitelesen visszaadni.

Persze a hitelesség, pontosabban a történelmi hitelesség nem a Gladiátor 2. legerősebb tulajdonsága. Már az első rész is jól összezavarhatott bárkit, aki utánanézett Marcus Aurelius halálának, és a folytatás is próbálja megtartani a történelmi kulisszát (Geta és Caracalla akkor és majdnem úgy voltak uralkodók), hogy aztán úgy töltse fel elképesztő hülyeségekkel, mint ahogy a Colosseummal teszik vízzel, hogy tengeri csatát vívjanak benne. Sületlenség az egész, de megértem: a filmet nyitó ostromjelenet még próbál a realizmus talaján maradni, de azért az ember meg tud telítődni a kardot lóbáló emberek látványával egy idő után. Csak ezt tudom magyarázatként elképzelni arra, hogy miért kell főhősünknek egyszer egy csupaszra borotvált CGI-majommal, egyszer pedig egy orrszarvún lovagló gladiátorral is megküzdenie. Képtelenség ezeket komolyan venni, és az óriási túlzások miatt kifejezetten olyanok lesznek ezek a jelenetek, amiket egy Gladiátor-film kényszere magyarázhat csak meg. Azért vannak benne folyton a porban párbajozó izzadó, szőrös férfiak, mert ez kell egy Gladiátor-filmbe. Pedig Ridley Scott érdeklődése valahol egészen máshol van. És itt most nem a számítógéppel animált tömegjelenetekre, vagy az izgő-mozgó kameramozgásra gondolok.

Hanem inkább a romba dőlő politikai rendszer, és a rendszer alattvalóit kielégítő látványosságok viszonyára, aminek a tengelyén rafkós vállalkozók létrehozhatnak újfajta sztárokat, hogy aztán azok sármját kihasználva a saját pecsenyéjüket sütögessék. Róma a végét járja és csak úgy lehet továbblépni, ha a régi berendezkedést új, humanista alapokra helyezzük – mint ahogy idén már egy másik, szintén nyolcvan feletti filmkészítő is akarta, speciel egy Új-Róma nevű helyen. A Gladiátor 2-t nézve nagyon könnyű az aréna közönségében érezni magunkat, vérengzést, összecsapást, és az első részre emlékeztető mondatokat és gondolatokat várni. Ezt a film teljesíti is. De a Gladiátor 2. azt is várja, hogy ne elégedjünk meg ennyivel. Néha nem elég, hogy csak szórakoztatnak minket.

A Gladiátor 2. pedig igenis képes szórakoztatni, de feltételezem, hogy leginkább azokat, akiknek az első nem sokat jelent. Én például ilyen vagyok, úgyhogy mindent, amit fentebb leírtam, ehhez kell mérni. Az első Gladiátor tételmondata az volt, hogy amit az életünkben teszünk, az visszhangzik az örökkévalóban. A Gladiátor folytatása pedig arról szól, mi történik akkor, ha valaki meghallja ezt a visszhangot.

A Gladiátor 2. csütörtöktől látható a magyar mozikban.