A gügyögő Napóleon legyűri a fél világot, de a feleségét nem tudja

Van egy nagyon érdekes gesztusa Joaquin Phoenixnek a Napóleon című filmben, amiben értelemszerűen Napóleont játssza. Nem is tudom, hogyan írjam le. Gügyög, nyammog, hammog, olyan hangokat ad a szájával, mint egy kisgyerek, aki követeli magának a pempőt, de még nem elég ideges, hogy hangosan kiabáljon miatta. Napóleon a filmben akkor csinálja ezt, amikor azonnal szeretné meghágni a nejét, Jozefinát. Ilyenkor egy infantilis barom lesz belőle, aki nem tud megálljt parancsolni az ösztöneinek, na meg annak, hogy valahogy összehozza már az örökösét. Joaquin Phoenix elég jól tud nyammogva gügyögni, ezt aláírom.

De azoknak, akiknek nem különösebben fétisük a tizennyolcadik–tizenkilencedik század francia bel- és világpolitika, akik nem jönnek izgalomba attól, hogy milyen formációban áll fel a gyalogság, mi történt Austerlitznél, hányan haltak meg Borogyinónál, és így tovább, azok csak Phoenix alakításába, és a rendező Ridley Scott és a forgatókönyvíró David Scarpa (A világ összes pénze) Napóleon-értelmezésébe tudnak belekapaszkodni. Ez a Bonaparte Napóleon pedig egy katonai zseni, egy nem olyan nagyra nőtt gyerek, egy felszarvazott férj, egy kicsinyes ellenfél, egy gőgös katona, és egy impulzív korzikai vadorzó, ahogy az ellenfelei tartották.

Amikor először látjuk, akkor éppen Mária Antoinette kivégzését nézi végig a francia forradalom végnapjaiban, huszonévesen – már ekkor is Phoenix játssza, hosszú hajjal. Napóleon alacsony, de nem groteszken, vagy karikatúraszerűen, bár Scott sokszor langaléta színészek mellé teszi, akiknek néha a fejüket is le kell húzniuk ott, ahol a császár könnyedén sasszézik. Akaratos ember, akinek konkrét céljai vannak, legyen szó a katonai ranglétráról, a világpolitikáról, vagy az osztrák–orosz hadsereg körbekerítéséről, de minden hétköznapi helyzetben alulteljesít. Phoenix a film első felében, amikor még a fiatal Napóleont játssza, folyton olyan fejet vág, mintha félne, hogy pillanatokon belül erekciója lesz, és ezért minden áron megpróbál arra koncentrálni, hogy ne legyen. Zavarban érzi magát mindenhol, kivéve a hadszíntéren. Ahol akkor is megy tovább, amikor egy ágyúgolyó telibe találja a lovát. A csata után kiszedi a golyóbist, és elküldi az anyukájának. Most visszaemlékezve, talán sosem látjuk a filmben az uniformisa nélkül.

A társadalmi, társasági és házaséletre alkalmatlan Napóleon figurája már valami, Scarpe forgatókönyve viszont nemigen kezd vele semmit, inkább csak csipeget egy olyan életből, ami láthatólag ennél sokkal dúsabb és gazdagabb volt. A filmnek a főszereplőjén kívül nincsen kifejezett vezérfonala, a feldobott motívumok is aztán teljesen a háttérbe szorulnak. Amikor a felszarvazott Napóleon meglepetésszerűen hazatér az egyiptomi hadszíntérről (ahol a film szerint ágyúval durrant a piramisokra), közte és Jozefina között kialakul hirtelen egy beszélgetés, ami egy teljesen más, dominancián és szubmisszión alapuló házasság felé mutat, amiben a nőnek anyukának is kell lennie – ez a gondolat aztán teljesen lógva marad, semmi konklúziója nincsen. Vanessa Kirby Jozefinaként pedig nem nyújt olyan erős alakítást, hogy megmagyarázza, miért kötődik ennyire mégis hozzá a férje. A férje, aki úgy szexel vele, mint egy két lábon járó ütvefúró.

Gügyögve, ütvefúróként szexelő Bonaparte Napóleon, aki a világ egy jelentős részét majdnem meg tudja hódítani, de a feleségét nem teljesen – ez jön le leginkább a Napóleonból, ami Ridley Scott nevéhez híven tele van brutális, akciódús harcjelenetekkel. Csodálkozom, hogy ez a film címe, és nem az, mondjuk, hogy Leszakadt végtagok, annyi csonkolást, fejlövést, lefejezést, halálos sebesülést kell végignézni. Scott történelmi filmjeihez hasonlóan a koncolást CGI-vel feljavított tömegjelenetek és látképek egészítik ki, amik néha erősen rontanak a látványon, és furcsa kontrasztot hoznak létre a színes-szagos-véres harcokkal. Scottnak azért még így is sikerül emlékezetes képeket megalkotnia, a jégtörő austerlitzi ágyúgolyók, és a vízbe merülő katonák talán a Napóleon legmeghökkentőbb pillanatai.

Ugyanis sok meghökkenés nem jut a Napóleonra, az egész egy közepes tempójú, vizuálisan kevésszer emlékezetes képeskönyvre emlékeztet. A homogén hangulatot erősíti, hogy mindenki angolul beszél (csak két mondat hangzik el németül az egész filmben), Phoenix nem próbálkozik semmilyen akcentussal, a körülötte lévő európai vagy brit színészek nagyjából a saját kiejtésüket használják, néha ráerősítve a szerepük nemzetiségére. A történeti összefüggés hiányát feliratok próbálják elfedni, ezekből tudjuk meg, hogy éppen hol és mikor tartunk éppen Napóleon életében, de sok támpontot nem adnak a kontextusról. Ezek az európaiak, ezek mindig háborúznak.

Nehéz megmondani, hogy mi lehetett Ridley Scott számára vonzó Napóleon történetében. A hétköznapi életre alkalmatlan, különleges zseni, aki óriási áldozatokkal, emberi és anyagi veszteségekkel egyre magasabbra jutott, amíg nem egyszer, hanem kétszer kellett őt száműzni, hogy végre örökre eltakarodjon a közéletből – ezzel már lehetne kezdeni valamit, de Scott túlságosan is szereti a kosztümös háború külsőségeit, a sátortáborokat, az árkokat, az egyenruhákat, a lőtt sebeket ahhoz, hogy képes legyen ezt a vezérfonalat végigvinni. A történelmi hűség nem különösebben érdekli, de mintha a saját főszereplőjével is pontosan ugyanígy lenne.

A Napóleon november 23-tól látható a mozikban.