De mégis hová lett Putyin?

Mivel a kortárs orosz irodalom mindig is közel állt hozzám, viszonylag hamar sikerült eldöntenem azt az alapvetően nem túl egyszerű kérdést, hogy nyár vége felé bevállaljak-e egy olyan könyvmonstrumot, amelynek szerzőjéről még csak nem is hallottam korábban. Az 1973-ban született Mihail Jelizarov nem csak nekem lehet teljesen ismeretlen (az oroszul olvasókat most nem számolom), ugyanis a néhány hónapja megjelent, közel ezeroldalas nagyregénye, A sírásó az első magyarul elérhető alkotása. A döntésem meghozatalakor természetesen az is ott motoszkált bennem, hogy az aktuális politikai helyzetben valószínűleg nem sűrűn fognak debütálni itthon új szerzők Putyin országából.

Bár végül elég hamar belevágtam a kötetbe, azért voltak előzetes fenntartásaim:

• egyrészt nem igazán tudtam hová tenni azt a díjat, amelyet odahaza megnyert (Orosz Nemzeti Bestseller-díj – ez most vajon komoly értékmérő, vagy éppen azt jelenti, hogy inkább egy olvasmányos lektűrrel van dolgunk?);
• másrészt pedig a fülszöveg alapján (egy, a társadalomba beilleszkedni képtelen fiatalember képe, aki a temetőkben és a sírásásban találja meg élete értelmét, inkább a horror vagy a thriller irányába terelte a gondolataimat) voltak kétségeim, amelyek azonban hamar szertefoszlottak.

A sírásó ugyanis egyáltalán nem lektűr, és a főszereplőnk is inkább egy egyszerű orosz átlagember, mintsem valamiféle zakkant őrült.

Vlagyimir sírt ás, verőember lesz, majd becsajozik

Valószínűleg már a regény hosszából is sejthető, hogy a szerző nem fog elsietni semmit, így bár a kötet cselekményének java része alig három hónap alatt játszódik, bőségesen teret kap hősünk hányatott gyermekkora és az az időszak, amely elvezette őt oda, hogy menthetetlenül beleszeressen a temetőkbe és a sírokba. A kis Vlagyimir a 80-as évek közepén született egy nem túl harmonikus családba (apja egy negyvenes, végtelenül tehetséges, ám cserébe roppant kiállhatatlan értelmiségi, anyja pedig a férfi tinédzserkorból alig kinőtt, egykori asszisztense), ami rögtön garantálja, hogy a fiú gyermekkora minden legyen, csak nem stabil és kiszámítható.

Hamar feltűnik, hogy Jelizarov milyen ügyesen tudja megragadni az alakjait, így nemcsak a lassan formálódó fiú, a főnökeivel folyton összevesző és saját tehetségét kiteljesíteni nem tudó apa vagy az életét talán túl hamar parkolópályára állító anya figurája igazán eltalált, de azok az egyébként nem túl jelentős mellékszereplők is, akik menet közben megjelennek. És közben az is megfigyelhető, hogy bár a regény finoman szólva is terjedelmes, a felépítése mégis inkább fejezetszerű (természetesen itt rendkívül hosszú, akár 100 oldalas fejezetekre gondoljunk), ami kimondottan olvasóbarát megoldás.

Jelizarov néhány főbb jelenettel (ezek között szerepel egy éjszakai temetőlátogatás, mely során a fiatal Vlagyimir néhány társával együtt amolyan bátorságpróba gyanánt elszökik egy közeli sírkertbe, valamint a katonaság időszaka, amikor a rövidlátó fiatalember apróbb fogyatékossága okán a műszaki alakulathoz kerül, ahol főleg az ásás tölti ki az idejét) eljuttat minket a jelenig, amikor a leszerelés után a fiatal srác épp nem tud mit kezdeni magával, így kapóra jön neki, hogy az apja előző kapcsolatából származó és nála jóval idősebb testvére, Nyikita állást ajánl neki saját temetkezési vállalkozásában egy Moszkvához közeli településen.

„De tudom, miről szól a piacgazdaság. Hát erről: pofázz minél többet a szabad versenyről, közben meg a lehető legkeményebben szopasd meg azokat, akik konkurenciát jelentenek neked. Ideális esetben annyira, hogy egyetlenegy se maradjon, és csak te legyél az egész szabad piacon.”

Ez a fent említett központi három hónap egyszerre rövid és hosszú is, ugyanis egyfelől hősünk rövid időn belül beleszeret bátyja roppant furcsa barátnőjébe, ami természetesen nem a legbölcsebb dolog, és sok későbbi baj forrása (Alina egy modell külsejű, egyetemet végzett és bármilyen helyzetben hosszadalmas filozófiai eszmefuttatásokra képes lány, aki meg van győződve arról, hogy ő igazából halott), valamint megismeri a városi temetkezést uraló, leginkább a maffiára emlékeztető hálózatokat, másfelől Jelizarov ráérős, hiperrealista és minden apróságot részletező stílusa bizony mély és hosszas hullámvölgyeket tud produkálni ebben a fő szakaszban.

Vajon hol lehet ezt elrontani?

Minden bizonnyal ezeket is kiküszöbölendő, egyre több és több filozófiai dialógus kerül be a szövegbe, hiszen meglepő módon ebben az orosz városban gyakorlatilag minden, a temetkezési szakmában ügyködő kvázi maffiózó képes két italozás között olyan haladó szintű kiselőadást tartani Kant, Kierkegaard vagy éppen Schopenhauer filozófiájából, amely mögött az összes egyetemi tanár elbújhat. Ezek az egyre hosszadalmasabbakká váló előadások (a regény egy közel százoldalas ilyen jellegű beszélgetésbe fut ki) azonban hiába fedik le gyakorlatilag az egész nyugati (vagy orosz) világ gondolkodásmódját az élet és a halál kapcsán, a hihetetlenségükből eredően sokszor csak lógnak a levegőben, és igen nehezen kapcsolódnak az eddigi realista történetmeséléshez.

A legfőbb problémám ezzel a kötettel éppen ebből fakad: egyszerűen lehetetlenség eldönteni, hogy mi lehetett a szerző eredeti célja vele. Vlagyimir egyéni története egészen jól működik (jók a szereplők és kiválóan vannak ábrázolva a köztük lévő kapcsolatok is), de ebben a terjedelemben egyáltalán nem áll meg a maga lábán, hiszen maga alá temeti a többi rárakódó hordalék. A temetői maffia szál megint csak jól indul, de olyan lassú és sótlan módon lett felépítve, hogy az olvasónak jogosan lehet hiányérzete vele kapcsolatban, ráadásul még ezt is jelentősen hitelteleníti a hálózatokat irányító maffiózó-filozófusok sokszor nehezen követhető fecsegése. Ha viszont ezeket a filozófia betéteket nézem, önmagukban bár sokrétűek lehetnek, a nagy egészből mégis kilógnak.

Az meg különösen zavarba ejtő, hogy noha a szerző már évek óta Németországban él, és így akár szabadabban is beszélhetne, a művéből gyakorlatilag teljes egészében hiányzik bármiféle utalás Vlagyimir Putyinra és arra a rendszerre, amit az orosz elnök kiépített az évek során.

Illetve az is meglehetősen furcsa, hogy több olyan elem is van, amely mintha szándékosan szembemenne az oroszokról kialakult sztereotípiákkal, így például Vlagyimir gyakorlatilag nem találkozik semmiféle szívatással a seregben, sőt az ott megismert kedves emberek csak segítik őt a jellemfejlődésben.

Nálam egészen ritka az, amikor nem tudom eldönteni, hogy egy kötetet ajánljak-e vagy sem, de most ez a helyzet. Írom ezt annak ellenére is, hogy összességében egyáltalán nem tartom értéktelen vagy rosszul sikerült alkotásnak Jelizarov művét, inkább egy olyannak, amely nem tudta eldönteni, hogy hova tartson. És ez sokkal bosszantóbb, mint ha egyszerűen egy rossz regénnyel lenne dolgunk.

Mihail Jelizarov: A sírásó
Fordította: Iván Ildikó
Európa, 2024, 9999 Ft