Paul Auster: Sunset Park (részlet)

Immár majdnem egy éve, hogy elhagyott dolgokat fényképez. Mindennap van minimum két melójuk, de néha akár hat-hét is, és ahányszor belép egy újabb házba a bandával, szembetalálják magukat a holmikkal, a számtalan széthagyott dologgal, amit a távozó családok nem vittek magukkal. Az emberek mind sietve, szégyenkezve és zavartan menekültek el, és kétségtelen, hogy akárhol éljenek is most (már ha találtak maguknak lakhelyet, nem pedig az utcán tanyáznak), az új szállásuk kisebb, mint az a ház, amit elvesztettek. Minden egyes ház kudarcról mesél – csőd és fizetésképtelenség, adósság és ingatlanárverés –, ő pedig azt a feladatot tűzte ki maga elé, hogy dokumentálja ezeknek a szétszóródott életeknek az utolsó, még tetten érhető nyomát, s ezzel bizonyítja, az eltűnt családok egyszer igenis itt voltak, hogy az embereknek, akiket sosem fog látni és megismerni, a kísértetei még jelen vannak az üres házukban szétdobált tárgyakban.

Ezt a melót nemes egyszerűséggel kirámolásnak nevezik, és a négyfős brigádot a Dunbar Ingatlankezelő Vállalat alkalmazza, amely helyi bankoknak kínálja „otthonmegőrző” szolgáltatását – immár ezek a kérdéses ingatlanok tulajdonosai. Florida déli részének hatalmas lapályai telis-tele vannak ilyen megárvult épületekkel, és mivel a bankoknak az az érdekük, hogy a lehető leggyorsabban újra értékesítsék ezeket, a kiürült házakat ki kell takarítani, rendbe hozni, előkészíteni arra, hogy meg lehessen mutatni a leendő vásárlóknak. A gazdasági összeomlás világában, a könyörtelen, egyre növekvő nehézségek közepette a kirámolás a kevés virágzó vállalkozás közé tartozik errefelé. Miles kétségtelenül szerencsés, hogy megcsípte ezt a melót. Azt nem tudja, meddig bírja majd csinálni, de rendesen megfizetik, kifejezetten jó állásnak számít egy olyan környéken, ahol mind kevesebb a munkalehetőség.

Eleinte megdöbbentette a rendetlenség és a mocsok, az elhanyagoltság. Ritkán lép olyan házba, amelyet makulátlan állapotban hagytak hátra előző tulajdonosai. Igen gyakran úrrá lett rajtuk az erőszak és a harag, búcsúzóul törtek-zúztak, rongáltak: nyitva hagyott csap, csurig telt mosogató és kád, pöröllyel betört falak, obszcén graffitivel teli falak, golyó lyuggatta falak, nem is szólva a kitépett rézcsövekről, a fehérítővel leöntött padlószőnyegekről, a szarkupacokról a nappali közepén. Ezek talán extrém példák, a kisemmizettek dühének szeszélyes megnyilvánulásai, a kétségbeesés visszataszító, de érthető kifejezései, ám még ha nem is mindig fogja el undor, amikor egy házba lép, sosem nyit be ajtón anélkül, hogy ne borzadna el. Az első, amivel óhatatlanul számolni kell, a bűz, az orrába nyomuló fanyar levegő, amely kikerülhetetlen, amelyben különféle szagok keverednek: penész, megsavanyodott tej, macskaalom, retkes vécécsésze, a konyhapulton rohadó étel. A szagokat még a sarkig kitárt konyhaablakon beáradó friss levegő sem űzi el; a vereség bűzét nem tünteti el a legaprólékosabb sikálás sem.

Aztán mindig, de mindig ott vannak a tárgyak, az elfelejtett holmik, az elhagyott dolgok. Mostanra már több ezer fényképet készített, a terebélyesedő archívumában található fotókon szerepelnek könyvek, cipők és olajfestmények, zongorák és kenyérpirítók, babák, teáskészletek és koszos zoknik, televíziók és társasjátékok, partiruhák és teniszütők, szófák, selyem alsóneműk, szilikonpisztolyok, rajzszögek, műanyag akciófigurák, rúzsok, puskák, foltos matracok, kések és villák, pókerzsetonok, egy bélyeggyűjtemény és a ketrece alján heverő, döglött kanári. Fogalma sincs, miért érez késztetést ilyesmiket fényképezni. Tisztában van vele, hogy céltalan elfoglaltság, hogy soha senkinek nem lehet a hasznára, mégis minden alkalommal, amikor belép egy házba, érzi, hogy a dolgok megszólítják, azoknak az embereknek a hangján szólnak hozzá, akik már nincsenek ott, arra kérik, még egyszer nézzen rájuk, mielőtt eltalicskázzák. A brigád többi tagja rendszeresen cukkolja ezért a kényszeres fényképezésért, de rájuk se hederít. A véleményük mit sem számít neki, amúgy is megveti mindegyiküket. Az agyhalott Victor, a brigádvezető; a dadogó, mégis állandóan szófosó Paco; a dagadt, ziháló Freddy: a végzet három muskétása. A törvény kimondja, hogy bizonyos érték felett minden menthető tárgyat át kell adni a banknak, az pedig köteles visszaszolgáltatni a tulajdonosnak, de a munkatársai felmarkolnak mindent, ami megtetszik nekik, nem zavartatják magukat. Bolondnak tartják, amiért hátat fordít a zsákmánynak – teli whiskys üvegeknek, rádióknak, CD-játszóknak, íjászfelszerelésnek, disznó magazinoknak –, de őt csak a képek érdeklik: nem a tárgyak, pusztán a tárgyak képei. Egy ideje már vigyáz arra, hogy munka közben a lehető legkevesebbet beszéljen. Paco és Freddy úgy nevezik: El Mudo. A néma.

Miles huszonnyolc éves, és a legjobb tudomása szerint nincs semmilyen ambíciója. Legalábbis nincs égető ambíciója, nincs világos fogalma arról, hogy mit jelentene a számára egy elfogadható jövő felépítése. Azt tudja, hogy sokáig már nem marad Floridában, közeleg a pillanat, amikor feltámad benne az inger, hogy ismét továbbálljon, de amíg ez az inger cselekvési kényszerré nem érik, megelégszik azzal, hogy megmarad a jelenben, és nem néz előre. Abban a hét és fél évben, amióta félbehagyta a főiskolát, és a maga lábára állt, azt biztosan megtanulta, hogyan éljen a jelenben, hogyan korlátozza magát az itt-és-mostra, és noha talán ennél dicséretesebb eredményt is el lehet képzelni, igenis jókora fegyelem és önuralom kellett hozzá. Ha úgy akarsz élni, hogy nincs semmi terved – azaz nincsenek vágyaid és reményeid, megelégedsz a sorsoddal, elfogadod, amit a világ kimér neked egyik napkeltétől a másikig –, csak nagyon keveset szabad akarnod, annyira keveset, amennyire az emberileg lehetséges.

Addig-addig nyesegette a vágyait, hogy mostanra már közelít a puszta minimumhoz. Felhagyott a dohányzással és az ivással, már nem eszik étteremben, nincs televíziója, rádiója, se számítógépe. Szívesen elcserélné az autóját egy kerékpárra, de nem tud lemondani az autóról, mivel a munka miatt túl nagy távolságokat kell bejárnia. Ugyanez áll a zsebében lapuló mobiltelefonra, amit legszívesebben a szemétbe vágna, csakhogy arra is szüksége van a munkájához, kénytelen megtartani. A digitális kamera talán fényűzés volt, de abban a lélekölő robotban, amit a kirámolás jelent, úgy érzi, az életét menti meg. Kevés lakbért fizet, mivel kis lakásban lakik egy szegény környéken, és az alapvető szükségleteken túl az egyetlen luxus, amire pénzt költ, az a könyv, puha fedeles könyveket vesz, főleg regényeket, amerikai regényeket, angol regényeket, lefordított külföldi regényeket, bár tulajdonképpen a könyv sem annyira luxus, sokkal inkább szükséglet, és az olvasás olyan addikció, amiből nem hajlandó kigyógyulni.

Ha a lány nem lenne, valószínűleg lelépne még a hónap vége előtt. Elég pénzt félretett, hogy oda menjen, ahová akar, márpedig ahhoz kétség sem fér, hogy elege van a floridai napsütésből, amiről hosszú tanulmányozás után úgy véli, inkább árt a léleknek, mint használ. Véleménye szerint a floridai nap machiavelliánus nap, álnok nap, és az általa kibocsátott fény nem megvilágítja, hanem elfedi a dolgokat: elvakít az állandó, túlzott ragyogásával, csépel a páralöketeivel, kikészít a délibábszerű tükröződéseivel és a csillámló semmi-hullámaival. Csupa ragyogás és sziporkázás, de nincs szubsztancia, nincs nyugalom, nincs pihenés. Mégis ez alatt a nap alatt pillantotta meg először a lányt, és mivel nem tudja rávenni magát, hogy lemondjon róla, továbbra is együtt él ezzel a nappal, igyekszik kibékülni vele.

A lányt Pilar Sancheznek hívják, fél éve találkozott vele egy parkban, abszolút véletlen találkozás május közepén, egy késő szombat délután, a valószínűtlen találkozások között is a legvalószínűtlenebb. A lány a füvön ülve könyvet olvasott, ő pedig alig tíz lépésre tőle szintén a füvön ülve szintén könyvet olvasott, mindennek tetejébe ugyanazt a könyvet, sőt mi több, ugyanazt a könyvet ugyanabban a puha fedeles kiadásban, A nagy Gatsbyt, amit ő harmadszor olvasott, amióta az apjától megkapta ajándékba a tizenhatodik születésnapjára. Húsz-harminc perce ülhetett ott a könyvbe merülve, vagyis elzárkózva a környezetétől, amikor meghallotta, hogy valaki nevet. A hang felé fordult, és az első, végzetes pillantás során, ahogy a lány ott ült, rámosolygott és a könyvére mutatott, úgy saccolta, hogy tizenhat éves sincs, lány még, sőt kislány, kiskamasz feszes, levágott sortban, szandálban és testhez simuló ujjatlan felsőben, ugyanabban az öltözékben, amit minden kicsit is vonzó lány visel a forró, napégette Florida alsóbb régióiban. Még gyerek, mondta magában, csakhogy ott volt a sima, fedetlen karjával-lábával meg az éber, mosolygó arcával, és ő, aki ritkán mosolyog bárkire vagy bármire, belenézett a lány sötét, életteli szemébe, és viszonozta a mosolyt.

Fél év eltelt, és Pilar még mindig kiskorú. A jogosítványa szerint tizenhét, csak májusban tölti be a tizennyolcat, ezért aztán mások előtt óvatosnak kell lennie vele, mindenáron kerülnie kell mindent, ami fajtalankodás gyanúját keltheti, könnyen börtönben találhatja magát, elég, ha egyetlen felingerelt kotnyeles alak betelefonál a rendőrségre. Minden olyan reggel, ami nem hétvége vagy ünnepnap, elfurikázza Pilart a John F. Kennedy Gimnáziumba – ahol a lány negyedikbe jár és jól tanul, vágyai között szerepel a főiskola és az okleveles nővéri pálya –, de nem az épület előtt teszi ki. Túlságosan kockázatos lenne. Egy tanár vagy iskolai dolgozó megpillanthatná őket együtt az autóban, és megkongatná a vészharangot, ezért három-négy sarokkal előbb áll meg, ott engedi kiszállni. Nem ad neki búcsúcsókot. Nem is ér hozzá. Pilart elszomorítja ez a visszafogottság, hiszen a saját szemében már felnőtt nő, de elfogadja ezt a kamu közönyt, mivel Miles megmagyarázta neki, hogy muszáj elfogadnia.

Pilar szülei autóbalesetben haltak meg két éve, és amíg tavaly júniusban, a tanév vége után be nem költözött az ő lakásába, a három nővérével élt a családi otthonukban. A húszéves Mariával, a huszonhárom éves Teresával és a huszonöt éves Angelával. Maria kozmetikusnak tanul. Teresa pénztáros az egyik helyi bankban. Angela a legcsinosabb a nővérek közül, ő hosztesz egy koktélbárban. Pilar szerint pénzért néha lefekszik vendégekkel. Pilar sietve hozzáteszi, hogy szereti Angelát, mindegyik nővérét szereti, de örül, hogy már otthagyhatta a házat, ami tele van a szüleik emlékével, különben meg nem tehet róla, de mérges Angelára, amiért azt csinálja, amit csinál, szerinte bűn, ha egy nő áruba bocsátja a testét, és örül, hogy többé nem kell veszekednie vele emiatt. Igaz, hogy ez a lakás egy lerobbant kis lyuk, mondja neki Pilar, a ház sokkal nagyobb és kényelmesebb, de a lakásban nincs itt a tizennyolc hónapos Carlos Junior, ami önmagában is hatalmas plusz. Persze gyerekmércével mérve Teresa fia nem rossz gyerek, és mit tehetne Teresa így, hogy a férje Irakban állomásozik, ő meg túlórázik a bankban, de ettől még nincs joga a kisbabát minden másnap a húgára testálni. Pilar jó fej akart lenni, de akkor is neheztelt érte. Szüksége van rá, hogy egyedül lehessen és tanulhasson, ő vinni akarja valamire, de hogyan tehetné, ha állandóan pelenkát kell cserélnie? Van, akinek való a gyerek, de ő nem kér belőle. Kösz, de nem, mondja.

Miles csodálja Pilar szellemét és intelligenciáját. Már az első nap, amikor a parkban ülve A nagy Gatsbyről beszélgettek, imponált neki, hogy a lány magától olvassa, és nem azért, mert egy tanár az iskolában feladta, és ahogy folytatódott a beszélgetés, még jobban imponált neki, amikor a lány felvetette, hogy a regény legfontosabb szereplője nem Daisy vagy Tom, vagy akár maga Gatsby, hanem Nick Carraway. Megkérdezte a lányt, hogy miből gondolja. Abból, hogy ő meséli a történetet, felelte Pilar. Ő az egyetlen karakter, aki két lábbal áll a földön, az egyetlen, aki képes önmagán túlra is nézni. A többiek mind elveszett, sekélyes emberek, Nick együttérzése és megértése nélkül semmit nem éreznénk irántuk. A könyv kulcsa Nick. Ha a történetet egy mindentudó elbeszélő mesélné, feleennyire sem hatna.

Mindentudó elbeszélő. Pilar ismeri a kifejezés jelentését, mint ahogy azt is érti, mit takar a hitetlenség felfüggesztése, a biogenezis, az antilogaritmus és a Brown kontra Oktatási Tanács. Hogyan lehetséges, csodálkozik Miles, hogy egy fiatal lány, mint Pilar Sanchez, akinek a kubai születésű apja egész életében kézbesítőként dolgozott, akinek három nővére elégedetten tesped a mindennapi rutin unalmának mocsarában, ennyire elüt a családjától? Pilar meg akar ismerni dolgokat, tervei vannak, keményen dolgozik, ő pedig nagy örömmel bátorítja, tőle telhetően segíti a fejlődését. Attól a naptól kezdve, hogy Pilar elhagyta az otthonát, és hozzáköltözött, rendszeresen gyakorolja vele, hogyan tud jó eredményt elérni az érettségin, ellenőrzi az összes házi feladatát, megtanította neki a differenciálszámítás alapjait (ami a gimnáziumban nem tananyag), és felolvasott neki több tucat regényt, novellát és verset. Ő, egy becsvágy nélküli fiatalember, aki kimaradt a főiskoláról, aki elhajította néhai kivételezett élete cicomáit, Pilar kedvéért ambiciózus lett, hogy addig hajtsa a lányt, ameddig az hajlandó elmenni. Az első prioritás a főiskola, egy jó főiskola teljes ösztöndíjjal, és hiszi, hogy ha Pilar bekerül, a többi már megy magától. Jelenleg Pilar arról álmodik, hogy okleveles nővér lesz, de Miles biztos benne, hogy a dolgok előbb-utóbb megváltoznak, és abban is teljesen biztos, hogy Pilarban megvan minden adottság ahhoz, hogy egyetemre menjen és egy nap orvos legyen.

A lány ajánlotta fel, hogy hozzáköltözik. Neki eszébe nem jutott volna ilyen vakmerő javaslat, Pilar azonban elszánt volt, egyrészt hajtotta a menekülési vágy, másrészt megigézte a kilátás, hogy minden este együtt alhatnak, és miután könyörgött neki, hogy beszéljen Angelával, aki a klán kenyérkeresője volt, így a családi döntésekben az utolsó szó birtokosa, Miles végül találkozott a legidősebb Sanchez lánnyal, és valahogy sikerült meggyőznie. Angela eleinte vonakodott, arra hivatkozott, hogy Pilar túl fiatal és tapasztalatlan egy ilyen fontos lépéshez. Igen, tudja, hogy a húga szerelmes belé, de ő nem nézi jó szemmel ezt a szerelmet a korkülönbség miatt, ami ahhoz vezet, hogy Miles előbb-utóbb megunja majd Pilart, a kamasz játékszerét, elhagyja, és akkor összetöri a húga szívét. Erre ő azt felelte, hogy ez valószínűleg fordítva történik majd, hogy az ő szíve fog darabokra törni. Aztán elejét véve minden további beszédnek szívekről meg érzésekről, tisztán gyakorlati kérdésként tálalta az ügyet. Pilarnak nincs munkája, mondta, csak nyűg a családnak anyagilag, ő pedig olyan helyzetben van, hogy el tudja tartani, le tudja venni a vállukról a terhet. Végül is nem arról van szó, hogy elrabolja és elviszi Kínába. A lakása gyalog csak tizenöt percre van, akkor találkoznak, amikor csak akarnak. Végső érvként felajánlotta, hogy mindenkinek hoz ajándékot, bármit, amire vágynak, de nem tudnak megvenni maguknak. Így aztán Miles átmenetileg változtatott a kirámolási etiketthez való hozzáállásán, amit a három munkatársa megdöbbenve és gúnyos derültséggel fogadott, és a következő héten a legnagyobb lelki nyugalommal elcsent egy szinte vadonatúj lapos tévét, egy minőségi elektromos kávéfőzőt, egy piros triciklit, harminchat filmet (köztük A Keresztapa-filmek díszdobozos kiadását), egy profi sminkestükröt és egy kristály borospohár-készletet, amit hálája jelenként mind kötelességtudóan átadott Angelának és a húgainak. Más szóval, Pilar azért lakik most vele, mert megvesztegette a családját. Mert megvásárolta tőlük.

Igen, Pilar szerelmes belé, és igen, a kételyei és bizonytalanságai dacára ő is szerelmes a lányba, akármilyen hihetetlen ez még neki magának is. Itt érdemes megjegyezni, hogy Miles nem olyasvalaki, aki kifejezetten fiatal lányokra fixál. Mostanáig élete összes nője nagyjából vele egykorú volt. Tehát Pilar nem egy ideális nőtípus megtestesítője – egyszerűen önmaga; lánytestet öltött szerencse, amibe egy délután belebotlott egy parkban; kivétel minden szabály alól. Miles magának sem tudja megmagyarázni, miért vonzódik a lányhoz. Csodálja az intelligenciáját, igen, de ez végeredményben aligha fontos, hiszen más nők intelligenciáját is csodálta már anélkül, hogy cseppet is vonzódott volna hozzájuk. Szépnek találja, de nem kivételesen szépnek, semmilyen objektív mércével nem gyönyörű (bár azzal is lehetne érvelni, hogy minden tizenhét éves lány gyönyörű, azon egyszerű oknál fogva, hogy a fiatalság maga a szépség). De mindegy is. Nem a testébe vagy az agyába szeretett bele. Hanem mibe? Mi tartja még mindig itt, amikor minden azt sugallja, hogy el kéne mennie? Talán az, ahogyan Pilar ránéz, a tekintete hevessége, a feszült figyelem a szemében, amikor hallgatja, az érzés, hogy Pilar abszolút jelen van, amikor együtt vannak, hogy Pilar számára csakis ő létezik a föld kerekén.

Néha, amikor előveszi a kameráját és megmutatja az elhagyott dolgokról készített képeket, Pilar szemét elfutja a könny. Van egy lágy, szentimentális oldala is a lánynak, amit Miles szinte komikusnak talál, mégis meghatja ez a lágyság, a mások fájdalma iránti empátia, és mivel Pilar néha olyan kemény, néha meg olyan beszédes és vidám, sosem lehet megjósolni, énje melyik része kerül előtérbe egy adott pillanatban. Rövid távon ez olykor megerőltető Milesnak, de hosszú távon hasznosnak véli. Ő, aki oly sok éven át megtagadta önmagát, aki oly közönyösen mondott le mindenről, aki megtanulta megzabolázni a vérmérsékletét, és hűvös, makacs távolságtartással sodródni a világban, apránként életre kelt, ahogy szembesült Pilar érzelmi szertelenségével, lobbanékonyságával, érzelgős könnyeivel egy elhagyott mackó, tönkrement bicikli vagy fonnyadt virágokkal teli váza képe láttán.

Amikor először lefeküdtek egymással, Pilar megnyugtatta, hogy már nem szűz. Ő elhitte, de amikor elérkezett a pillanat, hogy beléhatoljon, a lány ellökte azzal, hogy nem szabad. A mamalyuk tiltott terület, mondta, hímtagoknak szigorúan tilos a bejárás. Nyelv és ujj elfogadható, de hímtag nem, semmilyen körülmények között, se most, se soha. Milesnak fogalma sem volt, miről beszél. Kotont húzott, nem? Védekeznek, nincs miért aggódni. Á, ebben téved, mondta Pilar. Teresa és a férje is mindig hittek a kotonban, és tessék, mi történt. Pilart mindennél jobban megrémítette a gondolat, hogy teherbe esik, és sosem bízná a sorsát egy nyamvadt gumira. Inkább felvágja az ereit vagy leugrik egy hídról, mint hogy teherbe essen. Értette? Igen, Miles megértette, de akkor mit csináljanak? A vicceslyuk, felelte Pilar. Angela mesélt róla, és Milesnak el kellett ismerni, hogy szigorúan biológiai és orvosi szempontból valóban ez az egyetlen biztonságos fogamzásgátló módszer a világon.

Immár hat hónapja teljesíti Pilar ez irányú óhaját, a hímtagját csak a vicceslyukba dugja, a mamilyukba kizárólag a nyelvét és az ujjait. Ilyen anomáliák és sajátosságok jellemzik a szerelmi életüket, ami mindazonáltal mozgalmas, egy csodás erotikus kapcsolat, és semmi nem utal rá, hogy a szenvedély egyhamar alábbhagy. Végeredményben ez a bonyolult szexuális viszony láncolja Pilarhoz és marasztalja a lerobbant, üres házak forró senki földjén. Pilar bőrének rabja. Pilar lelkes fiatal szájának foglya. Otthon van Pilar testében, és tisztában vele, hogy ha valaha lesz is bátorsága elhagyni, élete utolsó napjáig bánni fogja.

Paul Auster: Sunset Park
Fordította: Pék Zoltán
21. Század Kiadó, 2024, 5990 Ft