Minden este csak ült, netezett és nem érzett semmit

„Sajnálom az emberiséget. A telefon elrabolja az agyad, az elméd, már nem vagy önmagad”

– ezt mondja egy pszichológus a Semmit sem érzek című dán dokumentumfilm egyik jelenetében, és egyben remekül össze is foglalja, miről szól David Borenstein filmje: megállás nélkül a netet pörgetjük és közben érzelmileg kiüresedett zombikká válunk.

A dokumentumfilm agresszív troll, online domina és a nézettségért hányásig piáló influenszer segítségével mutatja be, hogyan manipulálják addig az érzelmeinket online, hogy a végén nem érzünk semmit. A film az Egyesült Államoktól Oroszországon át Kínáig, az internet legmélyebb bugyraiba alámerülve keresi azokat, akik tartalmaikkal pótolják az örömöt, a bánatot, a dühöt és a vágyat.

Nehéz megmondani, hogy a Semmit sem érzeket nézve mi a megrázóbb, amikor orosz propagandisták gyerekeket használnak fel a tartalomgyártás során, amikor a szegénységből kiutat kereső influenszerek bármit megtesznek az adományokért, amikor a macedón Elena elmondja, azért gyárt álhíreket, mert az orvosi fizetését kell kiegészítenie, vagy amikor az egyik jól kereső ázsiai fiatal azzal akarja bizonyítani, hogy a virtuális kapcsolata valós, hogy a magasba emeli az általa szponzorált lány ajándékát – egy tubus szószt.

David Borenstein rendező azonban nem csak a szereplőit vallatja, ő maga is beismeri, hogy valahol a maratoni képernyőpörgetés közepette egyszerűen elvesztette az érzelmeit. Mi telefonon értük el, és arról beszélgettünk vele, miért tette személyessé a filmjét, és mi lehet a kiút a digitális függésből. Borensteinnek egyébként nem ez az első dokumentumfilmje arról, hogyan manipulálják online az érzelmeinket. Azt mondja, egyszerűen elkerülhetetlen volt, hogy ne érdekelje ez a téma. Több évtizede dolgozik tech-újságíróként főként Kínában és az USA-ban, és miután évekig tudományos szemszögből figyelte a techcégeket, kritikusabb megközelítést akart, szerette volna társadalmi nézőpontból is vizsgálni az ügyet.

A film elején rögtön bevallja, hogy ön is küzd a technológia túlzott használatával és az ezzel járó ürességgel. Mikor ismerte fel a saját érzelmi ürességét és mikor döntötte el, hogy erről a témáról készít dokumentumfilmet?

Nem is használnék múlt időt, ennek a folyamatnak még mindig a közepén vagyok – az internet megváltoztatott minket, és a kapcsolatunk magával az internettel is folyamatosan változik. Tehát nem hiszem, hogy van egy adott pillanat, amikor hirtelen érzéketlenné és üressé válsz. De talán van egy pillanat, amikor észreveszed, hogy valami nincs rendben. Nekem is volt ilyen. Épp a Twittert olvasgattam, amikor egy barátom státuszt frissített. Csak néhány szót írt: „az ágyamon ülök, internetezek”. Közben én is épp „az ágyamon ültem, internetezek”, amikor mindezt olvastam. Valamiért ez elindított bennem valamit, rájöttem, hogy minden este ezt csinálom: „az ágyamon ülök az interneten”. Az első dolog, amit minden nap először a kezembe vettem, a telefonom volt, és ez volt az utolsó is, amivel zártam a napot. Pont úgy, ahogy sok más ember is teszi. Ez az élmény késztetett arra, hogy elkezdjek gondolkodni az érzelmeimen és azok hiányán.

A kezdetektől tudta, hogy személyes hangvételű lesz a film?

Amikor elkezdtem szerkeszteni, már láttam, hogy a személyesség nagyon-nagyon fontos eleme lesz a filmnek, bármennyire is kényelmetlen ez számomra. Sőt, máskülönben nem is lett volna értelme az egésznek. Az egész projekt – az, hogy körbejártam a világot és összekötöttem ezeket a történeteket különböző érzelmekkel –, csak úgy volt érthető, ha közvetlenül megindokoltam, miért is csinálom. Tehát nem volt ez egy kifejezett döntés az elején, de amikor elkezdtem elmesélni a történetet és szerkeszteni, ez tűnt az egyetlen lehetséges megoldásnak.

Ismerős képpel kezd, a film elején több szereplő az ágyban fekszik és csak úgy scrollozgat a neten. Ez köti össze az alanyokat az USA-tól Macedónián át Kínáig. Tényleg a világ minden tájáról gyűjtött szereplőket, hogyan talált rájuk?

Sokat profitáltam a többi projektemből, amiken az évek során dolgoztam, néhány történet a filmből már a korábbi dokumentumfilmjeimben is szerepelt. Ilyen például a fake news gyár Macedóniában. Amikor erről készítettem egy hírorientált dokumentumfilmet a BBC World Service számára, akkor találkoztam Elenával, ő a Semmit sem érzek egyik főszereplője lett. Kínában is sokat forgattam, mert ott kezdtem a karrierem, így sok projektem van ott is. Tehát sok szereplő korábbi ismertségekből érkezett, és most visszatértem hozzájuk, hogy más karaktereket vagy mélyebb, más megközelítést filmezzek, néhány új szereplőt pedig csak ehhez a filmhez kerestem, a szokásos produceri munkával. De egyik karaktert sem volt különösebben nehéz elérni. A szereplők érdeklődtek a filmem iránt, annak ellenére, hogy néha megkérdőjelezhető dolgokat csináltak.

Mindenkinek megvolt a saját indítéka arra, hogy szerepeljen a filmben. A már említett Elenát például épp egy morális válság közepén találtam meg, bűntudatot érzett a cselekedetei miatt. Érdekesnek tartottam az erkölcsi válságát, azt mondtam neki, hogy ezen keresztül szeretném bemutatni a világ abszurditását. Ő pedig beleegyezett, mert úgy érezte, hogy hozzájárul a film sikeréhez azzal, hogy megmutatja a vívódását. Kínában pedig mindenki kifejezetten lelkes volt a filmmel kapcsolatban, hiszen főként tartalomkészítőkről van szó. A kínai lányok bevettek a livestreamjükbe, és nézettséget kaptak azáltal, hogy ott voltam.

A már említett Elena mellékállásban gyárt álhíreket, mert nem tudja eltartani magát az orvosi fizetéséből, találkozhatunk egy troll áldozatával, de azt is megmutatja, hogy hogyan vesz rá online egy domina valakit arra, hogy a saját nemi szervét csapkodva okozzon fájdalmat magának. Vicces, megható és néha megrázó jelenetek és karakterek, akiket érzékenységgel figyel. Érzelmileg is kötődött a film szereplőihez?

Igen. A filmkészítés számomra az egyik legfontosabb dolog, ami igazán érzelmeket vált ki belőlem. Nagyon élvezem magát a folyamatot és a kapcsolatokat, amiket a szereplőkkel kialakítok, sőt, minden filmemre igaz, hogy sok szereplővel barátokká váltunk. Andrew-val, a troll-lal elég közel kerültünk egymáshoz, amikor Amerikában éltem és készítettem ezt a filmet, eljött hozzám, és ajándékokat hozott a gyerekeimnek. Már a legelejétől fogva nagyon érdekes volt vele dolgozni. Amikor bekapcsoltam a kamerát, a legfelháborítóbb dolgokat csinálta, kifejezetten sértő volt. De a mindennapi életben ő az egyik legkedvesebb ember, akivel valaha találkoztam.

Azt tippeltem volna, hogy a kedvenc szereplője az online domina, mert – ahogy ön mondja a narrációban – ő legalább nem hazudik az ügyfeleinek.

Igen. Ő bizonyos értelemben a film sztárja, mert ő az egyetlen, aki teljesen tisztán lát mindent, tudatában van annak, mit tesz és nem csak magával, másokkal is őszinte. Az ő karaktere valóban nagyon figyelemre méltó ebből a szempontból is.

Egy interjúban azt mondta, hogy egyes cégeket Kafka-szerű berendezkedés jellemez a digitális világban. Mit értett ezalatt?

A legjobb példa erre a Love Factory (Borenstein Kínában forgatott filmje, ami azt mutatja be, hogyan „gyártanak” eladható influenszereket). Gondoljuk végig azt a folyamatot, amin egy nő keresztülmegy, ha bekerül ebbe az influenszerképzőbe. Ezeknek a fiatal lányoknak egy olyan folyamaton kell átesniük, melynek során a nyers tehetségüket arra használják, hogy később érzelmeket manipuláló személyiséggé válnak. Átalakítják a külsejüket, rengeteg sminket kapnak, megváltoztatják az öltözködésüket, új személyiséget kapnak. És közben megtanítják őket arra, hogyan manipulálják online mások érzelmeit. Számomra ez egy Kafka-szerű történet, ahol az ember elveszíti emberségének egy részét, és azt, ami őt különlegessé teszi, amikor belép a digitális kapitalizmus furcsa világába. Miközben az ember, aki csak scrollozgat este az ágyán, azt hiszi, hogy az influenszer „csak énekel”, így néz ki, igaziak a reakciói, hogy mindez természetes. Látni belülről mindezt nagyon megrázó élmény.

Mit gondol, hol húzódik a határ az egyén és a nagy techcégek felelőssége között az online függés kérdésében?

Természetesen vannak dolgok, amiket mi is megtehetünk a digitális egészségünk javítása érdekében. Kritikusnak kell lennünk önmagunkkal szemben. Azonban úgy gondolom, hogy csak egy rendszerszintű változás – amely akár a nagy techcégek megszorítását is magában foglalja – oldhatja meg ezt a problémát.

Szerintem semmilyen egyéni megoldás nem fog minőségi változást hozni a film által bemutatott problémákra. Nem hiszem, hogy a nagy cégek vállalják a felelősséget és majd maguktól hoznak döntéseket. Ilyen értelemben pedig a személyeknek kell tenniük valamit, akár közösségként összefogva szabályozásokat követelve. Ez az egész probléma egy elképesztő méretű rendszerből és gazdaságból ered, amely az érzelmeink és pszichológiánk manipulálására épül. Nagyon okos emberek világszerte hihetetlen erőfeszítéseket tesznek ennek érdekében. Szerintem túl sokat kérnénk az egyéntől, hogy egyedül harcoljon ez ellen.

A film rendkívül pozitív befejezést kapott. Tényleg csak ennyit kell tennünk, hogy szeressünk, emberi kapcsolatokat építsünk a való életben, és menjünk kirándulni? Ez a megoldás?

Nem, nem feltétlenül ez a megoldás. De úgy gondolom, ahhoz, hogy bármilyen megoldást találjunk, a cinizmust félretéve és kissé naivan kell gondolkodnunk. El kell hinnünk, hogy létezik egy másik világ, ami nem olyan, mint amilyenben most élünk. Most nagyon sok a cinizmus, és azt gondoljuk, hogy semmit sem tehetünk az online függés ellen, mert az uralma alá vont minket. De képesnek kell lennünk elképzelni egy másik világot, bármennyire is nehéz, amiben nem a telefonodon lógsz lefekvés előtt. És ha Andrew képes ezt meglátni és felmászni arra a hegyre, akkor mindannyian képesek vagyunk rá. Ez nem azt jelenti, hogy mindez elég a megoldáshoz. Nyilvánvalóan óriási társadalmi változásokra van szükség.

Érkezett már visszajelzés arról, milyen érzelmeket váltott ki a Semmit sem érzek a nézőkből?

A nehéz dolog ebben a filmben az, hogy kritizálod az érzelmek manipulálását, miközben a filmkészítés is egyfajta érzelemmanipuláció. A film egy része talán arra készteti az embereket, hogy józanul gondolkodjanak az érzelmeikről. Tehát igen, érezd át a szereplők fájdalmát, azonosulj velük, de vannak pillanatok, amikor a film formális struktúrája és az érzelmek címkézése arra késztet, hogy kevésbé érzelmi módon gondolkodj, és objektíven reflektálj az érzelmeidre.

A vetítések egyébként még csak most kezdődnek világszerte. Eddig nagyon jó visszajelzéseket kaptunk, az első alkalommal, amikor fiataloknak vetítettük, egy néző törölte a közösségi fiókját. A film támogatója a dán oktatási minisztérium volt, az a terv, hogy minden dán iskolában bemutatják majd, hogy a gyerekek reflektáljanak a digitális használatukra. Ez még nem történt meg, de nagyon izgatott vagyok, hogy hogyan is fog ez működni. Persze simán előfordulhat, hogy a fiatalok majd azt gondolják, na, ezt is nyilvánvalóan egy millennial készítette.

A dokumentumfilmet a világ filmfesztiváljai után Magyarországon először a Pont Csopakon mutatják be július 27-én. Az eseményen a rendező, David Borenstein is részt vesz.