Cate Blanchett hülyehajú Merkelként téblábol a világvégében
2024. július 5. – 12:57
A Rumours sztorija olyan, mintha valaki a fideszes pártvezetésben viccet mesélne: összeül a G7, aminek a tagjai nagyon szeretnének kiadni egy közös közleményt az éppen tomboló válságra tekintettel. Azt nem lehet tudni, hogy a válság az micsoda, csak azt, hogy tombol. De aztán annyira belevesznek a szöveg semmitmondó részleteibe, hogy azt sem veszik észre, hogy vége a világnak. Ja igen, a német kancellár (Cate Blanchett) akaratos, a brit kormányfő (Nikki Amuka-Bird) gyáva, az olasz miniszterelnök (Rolando Ravello) egy agyalágyult, a francia elnök (Denis Ménochet) inkább borozna, az amerikai elnök (Charles Dance) folyton elszundít, a japán (Takehiro Hira) nem sokat tesz az egészhez, csak egy legény van talpon a vidéken: a nőcsábász, depressziós, éppen valami bonyolult bürokráciai botrány előtt álló kanadai miniszterelnök (Roy Dupuis).
Mondanom sem kell, hogy a Rumours kanadaiak keze alól került ki, méghozzá nem is akárkiről van szó. A film fő alkotója Guy Maddin, a winnipegi születésű, meglehetősen egyéni látásmódú filmes, aki jellemzően úgy készít filmeket, hogy azok elborult, túlburjánzó, hülye humorú, és általában rettenetesen kanos némafilmeknek nézzenek ki. Nem csak a dialógusok hiánya miatt, hanem a szándékoltan mesterséges díszletek, az elnagyolt színészi játékok, a túldíszített feliratok, a hektikus, már-már avantgárd vágástechnikái miatt is. Megmutatni egyszerűbb mint elmagyarázni, úgyhogy itt egy hatperces remekműve 2000-ből. A teljes igazság miatt muszáj hozzátenni, hogy egy ideje már nem egyedül rendez, a szintén winnipegi Johnson testvérek segítenek neki.
A hármasuk ötletei pedig hasonlóan elborultak és egyediek: például a 2015-ös A tiltott szoba története és megvalósítása pár percenként megváltozik, amint a szereplők egy párhuzamos sztorit vesznek észre maguk körül, egy tengeralattjárós filmből percek alatt perverz musical lesz a Sparksszal (akiket erről is kérdeztünk), vagy egy rövid horror egy Fülöp-szigeteki szellem által megszállt banánról. Maddin sosem volt arról híres, hogy világsztárokat tud bevonzani az alkotásaiba, de Isabella Rossellini, Udo Kier vagy Jason Patric is felbukkantak már Maddin-filmekben.
A Rumours viszont már az, amiben konkrétan híres arcok vannak, élükön Cate Blanchett, aki a rettenetes frizurájával és a motorikus mozgásával egyértelműen Angela Merkel manírjait próbálja visszaadni, és ha Ménochet neve nem is lenne egyáltalán ismerős, a tekintetét bárki felismeri, aki látta a Becstelen brigantyk nyitójelenetét, amiben francia földművesként néz szembe Christoph Waltz nácijával. Alicia Vikander, az előző Lara Croft pedig svédül hadovál az apokalipszisről egy gigantikus agytól megbabonázva az Európai Bizottság főtitkáraként.
Lehet, hogy a sztárok, de lehet, hogy általában a bornírt, politikai karikatúrára (idősebb olvasóinknak: Uborkára) emlékeztető alaphelyzet, vagy a sztárok jelenléte miatt a Rumours már elhagyja azokat a hatalmas stílusbeli kilengéseket, mint a a rendező előző filmjei, a cselekmény lineárisan halad előre, nincsenek stilisztikai kitérők, nincsenek némafilmes megoldások, inzertek, miegymás. Persze ettől még ez nem egy dokumentarista dráma arról, hogy Angela Merkel eltéved a német erdőben, Maddin eltúlzott színekre, és még annál is jobban eltúlzott színészi játékra alapozza a filmjét, amiben stratégiai ponton egy Enya-dal is megszólal. De az előző bekezdésben említett, és a reklámanyagokban is előszeretettel használt óriás agy szinte az egyetlen fura ötlet, amikből korábbi Maddin-filmekben legalább volt kétszáz. Az egyik ilyen fura ötlet amúgy, hogy a film javarészt valódi helyszínen készült, ez a valódi helyszínt pedig úgy hívják, hogy Magyarország. A magyar Laokoon Filmgroup is gyártója a filmnek, a stáblistán nem sok értelme van játszani a szokásos „keresd a magyart”-játékot, mert szinte mindenki az.
De ha már szóba került az Uborka, akkor nem lehet elmenni amellett, hogy mennyire debil is a Rumours. Minden politikus egy hebehurgya paródia, a folyton elalvó idős amerikai elnöktől kezdve az önmarcangoló japán miniszterelnökig. Maddin forgatókönyve a maximumot kihozza a politikai egyezmények, közlemények és közös kiállások mindent ígérő, de valójában semmitmondó nyelvezetéből, mintha bármit is elérne az, ami ennek a hét gyarló embernek kipattan a fejéből. Még ha olyan mélységekig nem is megy el a Rumours, a hangulata valami olyasmi, mintha Az alelnök című sorozatot keverték volna egy rózsaszín lázálommal az apokalipszisről. Blanchett és a többiek színészi játéka is annyira hisztérikusan túlzó, vagy csak túlságosan paródiába hajló a folyamatos szemgúvasztástól és félmosolytól, hogy nehéz igazán komolyan venni bármelyiküket, viccnek pedig néha túl magától értetődőek és sekélyesek. Mondjuk az is igaz, hogy nehéz elképzelni egy olyan karikatúrát, ami mély.
És mégis: a bizarr hangulata, a hülye alaphelyzete, a túlzó megvalósítása miatt a Rumours működik. Pedig hirtelen még arra sem tudok választ adni, hogy miért ez a film címe, hacsak Maddin és cimborái nem a Fleetwood Mac legendás, személyes drámákkal bőven körbevett albumáról vették az ötletet. Maddin filmje a nem túl szofisztikált paródia és elnagyolt színészi játék segítségével mond azért valamit arról a globális politikai rendszerről, ami akkor sem veszi észre a világ végét, ha éppen az orra előtt történik. Ahol a vezetők inkább egymás kegyét keresik, ahol a legtöbbjük azt sem tudja, hol van, és akik elvárják, hogy ha csilingelnek a csengővel, akkor ugorjanak a szolgák. A politikai karikatúrák nem szoktak túl mélyek lenni. A Rumours sem mély, de hatásos.
A Rumours premierje az idei cannes-i filmfesztiválon volt. Mi Karlovy Varyban láttuk, magyar bemutatóról egyelőre nem tudni. A filmnek sajnos még előzetese sincsen, helyette ajánlom a cannes-i sajtótájékoztatót:
