Nick Cave a józan ész határán túlra jutott, és jól érzi ott magát

Radikális intimitás – ez az a kifejezés, amivel Nick Cave a Skeleton Tree-turné állomásainak nehezen leírható, törékeny hangulatát jellemzi a Hit, remény és vérontás című interjúkötetben, ahol azt is kimondja: közönségének és ezeknek az intenzív koncerteknek is köszönheti, hogy kilábalt a gyász legmélyebb bugyraiból.

Nick Cave fia, az akkor 15 éves Arthur 2015-ben zuhant le egy szikláról, attól a pillanattól kezdve az előadó alapjaitól építette újra művészi énjét. Persze nem azonnal, mert az alkotás teljesen értelmét vesztette a fia eltemetését követő hónapokban, még a toll felemelése is lehetetlennek tűnt. Hosszú út vezetett a fent említett, emlékezetes turnéig, majd ahhoz az alkotói korszakhoz, amely Cave állítása szerint már nem feltétlenül Arthurról szól, de amiben „Arthur szelleme ki-be járkál”.

Mindez spirituális ömlengésnek is tűnhet így leírva, de az immár magyar nyelven is elérhető interjúkötet csapongó beszélgetéseiből hamar kiderül, hogy Cave-től nagyon messze áll az olcsó ezotéria. Halálosan komolyan, cinizmus nélkül gondolkodik a dalszerzésről, és a könyvet pont ez a hangnem, az iróniamentes gondolatok teszik megrázó olvasmánnyá. Tudom, hogy mennyire kínosan és patetikusan hangzik ez itt, de a könyvben érvek ütköztetése, viták után jut el oda Cave, hogy szerinte a zene megváltoztatja a hallgatóit, mert érzékenyebbé, elfogadóbbá, könyörületesebbé teszi őket.

Szia, Nick, ma este van kedved valami súlyos témáról dumálni?

A Hit, remény és vérontás furcsa könyv, olyan kísérlet, amely akár katasztrofálisan is elsülhetett volna. A Covid-járvány idején az újságíróként ismert Seán O'Hagan és Nick Cave hosszas telefonbeszélgetésekbe bonyolódott. Ugyan korábbról, backstage-ekből már ismerték egymást, de mivel turnézni nem lehetett, a napok pedig furcsán egymásba folytak, a két férfi egyre mélyebb témákat érintett ezekben a beszélgetésekben. A dalszerzés, az alkotás pszichológiája mellett a gyász is fontos közös témájuk volt, hiszen O'Hagan az öccsét vesztette el korábban.

A rutinos interjúztatónak számító O'Haganban néhány hosszas társalgás után egy ponton megfogalmazódott, hogy ezek a beszélgetések akár könyvvé is formálhatók. Nick Cave végül rábólintott, hogy rögzítsék a telefonhívásokat, mivel úgy érezte, hogy mindebből nem a szokásos életrajzi könyv, hanem az alkotófolyamat, a művészet fő kérdéseit feszegető kötet születhet. Olyan anyag, amely neki is segít értelmezni azt, amin keresztülment. (Ebből a szempontból remek választás, hogy az újságíróként és zenészként is ismert, egy interjúhelyzet mindkét oldalát ismerő Németh Róbert fordította a könyvet.)

A könyv pedig nem sokat teketóriázik, mert azonnal Nick Cave vallásosságának, hitének kitárgyalásával nyit, és ehhez tökéletes beszélgetőpartner a szervezett egyházat teljesen elutasító O'Hagan. Később sem ereszti az igazán nagy kérdéseket a könyv, így az egész kötet olyan benyomást kelt, mintha Nick Cave a szemünk láttára artikulálná először új céljait a saját művészetében. Mintha a beszélgetések segítenének neki abban, hogy elmagyarázza, hogyan jutott el ahhoz a fent említett radikális intimitáshoz, ami a karrierjében egyedülálló, gitár és a dob nélküli, leginkább éteri tudatfolyamként jellemezhető művet, a Ghosteen albumot eredményezte, amit egy ponton furcsa, szent zeneként emleget.

A 2019-ben megjelent lemez nem volt előzmény nélküli lépés az életműben, már a fő alkotótársával, Warren Ellisszel közösen összehozott Push The Sky Away és Skeleton Tree is fontos lépcsőfokai voltak ennek a korszaknak, de a Ghosteenhez hasonlóan nagy művészeti kockázatot Nick Cave még biztos nem vállalt a karrierje során. Az előadó is arról mesél, hogy eleinte a hányós emojik, a karrierjét temető kommentek érkeztek a nehezen besorolható lemezre, aztán az emberek egy idő után elkezdtek kapcsolódni az album misztikus világához, a nem hagyományos dalformákhoz.

„Egyszer csak egyszerűen meguntam egyes szám harmadik személyű dalokat írni, amelyek strukturált történeteket mesélnek el: elkezdődnek az elején, és szépen, engedelmesen haladnak a végkifejlet irányába. (…)

Egyszerűen nem tűnt helyesnek, hogy állandóan ezekkel a történetekkel traktáljam az embereket. (…) Szerettem volna már olyan dalokat írni, amelyek valahogy igazabban és hitelesebben mesélnek arról, amit átélek”

– mondja a könyvben Nick Cave, aki arról is hosszasan mesél, milyen felfokozott állapotban rögzítették a Ghosteen albumot Warren Ellisszel. Csak kevés alvással szakították meg az intenzív, közös improvizációkra építő munkát; eleve felkavaró lelkiállapotban álltak neki a lemeznek, és nemcsak a dalok, hanem a saját józan eszük állapotát tekintve is bizonytalanok voltak. De Cave szerint pont ebből a bizonytalanságból, a józan, racionális észen túli tudatból születhetett csak meg ez a zene.

Chris Martin betoppan a stúdióba, és belepofázik egy dalba

A Hit, remény és vérontás beszélgetései hemzsegnek az izgalmas sztoriktól, de feltűnő, ahogy Cave gyorsan lecsapja a múltidézést, a drogos sztorikat, függősége sötét napjait vagy néhány pikánsabb részletet a Bad Seeds belső konfliktusairól.

Pedig kiderül, hogy Blixa Bargeld például Wim Wenders filmrendező jelenlétében hagyta faképnél a zenekart, vagy hogy Cave egyetlen koncertet hagyott ki élete során, amikor New Yorkban fogdában tartották egy éjszakára heroin birtoklása miatt. Cave ezeknek a történeteknek a felidézése után hamar világossá teszi a beszélgetésekben, hogy rohadtul nem a múlt érdekli, mert ahogy maga fogalmaz, hatvan felett már lassulnia kéne, de épp az ellenkezőjét érzi. Egyre intenzívebben, egyre szabadabban dolgozik a személyes csapatával és a zenekarával is.

Mivel a beszélgetések csapongó természetét nem szerkesztették ki a könyvből, tele van szórakoztató mellékvágányokkal az alapvetően nagyon súlyos témákat boncolgató, olykor megrázó kötet. Kiderül például, hogy a Ghosteen lemezt Chris Martin, a Coldplay énekesének stúdiójában vették fel, ahol néha maga Martin is feltűnt és véleményezte a dalokat. „Nyilvánvalóan elég nagy a távolság a zenéink között, de a ki a faszt érdekel?” – szögezi le Cave, aki egy ponton elmeséli, hogy Martin „lefegyverzően őszinte” reakciója miatt változtattak a lemez egyik dalán.

Az is inkább tragikomikus részlet Cave szerfüggő korszakából, hogy a rehab utáni első interjúját két nem épp az önmegtartóztatásról híres előadóval, Shane MacGowannel és Mark E. Smithszel, a The Fall frontemberével közösen kellett adnia épp O'Hagannek. Utóbbi szerint amikor MacGowan meghallotta, hogy Cave tisztán érkezik az interjúra, visszafordult, és csak némi győzködés után ment bele az egészbe.

A világ állapotának vakmerő el nem fogadása

Nick Cave gyászfeldolgozása már a könyv előtt is a nyilvánosság előtt zajlott, a könyv inkább ennek a hosszú folyamatnak az összegzése a beszélgetéseken keresztül. Cave saját bevallása szerint a 2016-os, a Skeleton Tree lemez készítését dokumentáló One More Time With Feeling című film felvételei alatt például még annyira maga alatt volt, hogy szinte végig ellenséges zombiként viselkedett. A 2022-ben bemutatott, már egészen más formában lévő Cave-et mutató This Much I Know To Be True című film pedig a tragédia után még bátrabb, szabadabb irányba kalandozó daloknak állított emléket.

De a két film kis túlzással elhanyagolható lenne a rajongók és nem rajongók személyes leveleire válaszokat adó The Red Hand Files projekt nélkül. Cave ezen az oldalon néha egészen megrendítő kérdésekre ad megfontolt, őszinte válaszokat, néha meg persze viccet csinál magából egy-egy abszurd kérdés után. Ez is olyan ismeretlenbe ugrás volt az előadó részéről, mint amikor bejelentette, hogy olyan miniturnéra indul, ahol a dalok között bármilyen nézői kérdésre válaszol. Ezek voltak az In Conversation koncertek, amelyek persze szörnyen is elsülhettek volna, de Cave a jobb és a rosszabb estéket is élvezte ezen az eseményeken, mert elmondása szerint itt tanult meg egyáltalán arról beszélni, amin keresztülment. Ezek voltak azok a szükségszerű kockázatvállalások, amelyekkel Cave harcba szállt a bénító gyásszal, ahol mások hasonló történeteit is meghallgathatta. A The Red Hand Files vagy az In Conversation tanulságai nélkül biztosan nem az egyik legizgalmasabb alkotói korszakát élné jelenleg Nick Cave, amit az előadó intenzívebben élt életként ír le.

„Nem az ifjúság lángoló intenzitása ez, de valami, ami más – egyfajta spirituális vakmerőség. Egyfajta lelkesedés, hevület ez. Ez az, amit látok Susie-n (Susie Bick, Nick Cave felesége – a szerk.), amikor munkába megy, és remélem, hogy ez az, ami ott van a két utóbbi lemezünkön. Merész szembenézés a dolgokkal, a világ állapotának egyfajta vakmerő el nem fogadása.” Ez a vakmerőség, a kényelmetlen és konfrontatív témák beemelése, ami Cave szerint a művészet alapvető feladata lenne, ezért sem ért egyet az eltörlés kultúrájával, amely nem tűri az uralkodó közhangulattól eltérő nézeteket.

Cave arról is elég világosan mesél a könyvben, hogy teljesen hidegen hagyja, hogy az utóbbi lemezeire jellemző útra már nem követte minden korábbi rajongója, és hogy nem mindenkinek tetszik az, amivé az utóbbi években vált a Bad Seeds. De azt sem tagadja, hogy rendkívül érzékeny a hallgatói reakciójára, és hogy még ennyi idő után is minden egyes lemeznek ugyanazzal a kételkedő, önostorozó bénultsággal kezd neki, amíg el nem kezd körvonalazódni a következő lemez fő témája.

Akit valaha is érdekelt, hogyan terelhető kreativitás, az a dalszerzés misztériumáról szóló részeket fogja leginkább élvezni, ahol Cave egészen merész területekre kalandozik. Például akkor, hogy amikor arról értekezik, sokszor úgy érzi, a dalaiban néha a jövője rejtőzik. Erre a leghátborzongatóbb példa maga a Skeleton Tree lemez, amelyről sokan máig nem hiszik el, hogy az azon szereplő dalok és szövegek többsége még Arthur halála előtt született, annyira belengi a tragédia közelsége az egész albumot – mintha a zene egy lépéssel a szerzője élet előtt járt volna. Cave szerint az igazán jó dal valamit biztosan felfed a szerzőjéről is,

ezért nevezi ezeket az alkotásokat egy ponton az igazság veszélyes kis bombáinak, amelyek megszületéséről egy ponton így beszél:

„Számomra a sebezhetőség nélkülözhetetlen a szellemi-lelki és alkotói fejlődéshez, míg a sebezhetetlenség azt jelenti, hogy valaki zárt, merev és kicsi. Hatalmas erőt nyerni a sebezhetőségből – számomra ez a zeneírás és a dalszerzés. Nyitva állsz mindenre, legyen az akár bukás vagy szégyen. Ebben ott van a kiszolgáltatottság lehetősége, de a hatalmas szabadság is. (…) Igazán sebezhetőnek lenni annyi, mint az összeomlás és a megsemmisülés határvidékén létezni. Ezen a helyen érezhetjük, hogy igazán élünk.”

Nick Cave saját bevallása szerint utálja az interjúhelyzeteket, nem látja értelmét, sokszor megalázónak tartja mindkét fél számára az egész helyzetet. Ehhez képest a Hit, remény és vérontással épp azt mutatja meg O'Hagannel együtt, hogy milyen is lehetne a zenészinterjú műfaja, ha mindkét fél kibújna a szokásos bénító keretek közül, és teret engedne egy csapongó, a banális és a filozofikus részletektől sem visszariadó beszélgetésnek. Ez a kötet már önmagában egy sikeres kockázatvállalás a PR-osztályokon születő koncertfilmek és a végletekig kontrollált zenészinterjúk korában.

Nick Cave – Seán O'Hagan: Hit, remény és vérontás
Fordította: Németh Róbert
Helikon Kiadó, 2024, 4999 Ft