Vannak olyan napok, amikor minden összejön

Az 1984-ben született Szöllősi Mátyás már jó egy évtizede a hazai líra és próza egyik elismert alkotójának számít, hiszen a két korai és viszonylag visszhangtalan verseskötetét (Aktív kórterem, Állapotok) követő elbeszélésgyűjteménye, a Margó-díjat is elnyerő Váltóáram már rögtön óriási közönségsikert aratott (ráadásul a szakma is szerette, hiszen számos pozitív kritika született róla), ahogy az olyan ezt követő prózai művei is, mint a Simon Péter vagy az Illegál. De hogy a költői lendülete sem tört meg, mi sem bizonyítja jobban, mint a 2022-ben megjelent Szabad, mely az utóbbi évek egyik legjobb lírakötete volt.

Mivel éppen ezért a szerzőt már jó ideje generációja egyik legígéretesebb tagjának tartom, nagyon sokat vártam a most megjelent regényétől, a kétkötetesre tervezett Fóbia első részétől, és szerencsére az író eddigi legvaskosabb kötete be is teljesítette a várakozásaimat.

Szöllősi eddigi szövegeiben azt szerettem igazán, hogy szinte azonnal képesek voltak világot teremteni, mégpedig általában egy olyan narrációval, amely egyszerre, szimultán módon volt képes megjeleníteni a testi, a lelki és a szellemi történéseket. Ráadásul a cselekmény, bár mindig is realista módon épült fel bennük, mégis elválaszthatatlanul kötődött a transzcendenshez és a transzcendenciához. Ezek a stílusjegyek tökéletesen megfigyelhetők az új kötetben is, amely azonban talán még megfoghatatlanabb és jóval zavarbaejtőbb, mint a korábbiak.

Egy soha véget érni nem akaró nap krónikája

A cselekmény gyakorlatilag in medias res indul, így az énelbeszélő hősnőnkkel együtt fogalmunk sem lehet arról, hogyan került be a fiatal lány egy pszichiátriai intézmény zárt osztályára, és nem tudjuk, hogy neki higgyünk-e, vagy az igen ellenszenves orvosának, aki szerint öngyilkosságot kísérelt meg.

Ez a kétség, a szöveg olvasatának kétélűsége mindvégig megmarad, amely azt eredményezi, hogy az olvasók folyamatosan keresik a kapaszkodókat ebben az egyre furcsábbá váló történetben. Mert érdekes módon a rövid, pszichiátrián játszódó bevezető után gyakorlatilag szó sem esik az állítólagos öngyilkossági kísérletről (nem is tűnik olyannak a lány, mint aki erre képes lenne), hanem javarészt egy olyan nap krónikáját kapjuk, amely egyre nagyobb kanyarokat vesz egy, az elbeszélőt és az olvasót is egyre inkább meglepő irányba.

Már született a Covid-időszak eseményeit középpontba állító és viszonylag jól sikerült hazai alkotás (Garaczi Lászlótól a Weszteg), amely a maga módján egészen kiválóan mutatta meg a kényszerű bezártság és a karantén által okozott lelki-társadalmi torzulásokat, de Szöllősi regénye olyan erővel ragadja meg a járvány első napjaiban megtapasztalható hangulatot, mind például Albert Camus regénye, A pestis.

A fiatal, Németországból éppen a koronavírus-járvány kitörésének idején hazatérő lánynak még csak sejtelme sem lehet, hogy mi vár rá. A hírek még éppen csak szállingóznak, senki sem tudhatja, hogy mi ez a rejtélyes, Kínából érkező légúti betegség. Senki sem lehet biztos abban, hogy vajon az Armageddon jött el, vagy ismét csak egy, a média által felfújt és gyorsan lecsengő pánikról van szó.

A fizikusként dolgozó hősnőnk a várható lezárások előtti utolsó pillanatokat kihasználva buszra száll, hogy meglátogassa egy vidéki kórházban fekvő nagymamáját, akihez mindig is szoros kapcsolat fűzte. Fizikailag nem érzi túl jól magát, ráadásul a közérzete sem a legjobb, így mindössze annyi a terve, hogy szeretné minél egyszerűbben átvészelni ezt a pár órányi utazást.

„Kivételesen a zene sem segített. Először Muse-t hallgattam, de az hamar frusztrálni kezdett. Aztán egy jazzalbumot tettem be, amit az egyik barátnőm ajánlott még pár nappal korábban. Untam. A témák nyekergésnek tűntek. […] Lejjebb vettem a hangerőt és csak bámultam kifelé az ablakon. Lassan összemosódott előttem a táj.”

A kulcs az olvasók folyamatos bizonytalanságban tartása

Az első furcsaság már itt megtörténik, hiszen a mellette ülő, nem túl bizalomgerjesztő és rendkívül szószátyár férfiről kiderül, hogy szinte tökéletesen érti azokat a rendkívül bonyolult matematikai és fizikai számításokat, amelyeket a többek között a csillagászattal is foglalkozó lány magával hurcol. De mégis ez hogyan lehetséges ez egy magyar buszon?

A következő furcsaság a megérkezés után a kihalt buszpályaudvar vécéjében történik, ahol a lány véletlenül kihallgat egy beszélgetést, melyből kiderül, hogy két jómadár éppen a vírus okozta pánikot és a lezárásokat kihasználva fosztogatni akarja a város lakatlanul álló, gazdagabb házait. Aztán ahogy a lány szembesül a kaotikus kórházi állapotokkal, valami végképp megváltozik benne...

A cselekményt nem is igazán szeretném tovább részletezni, hiszen ahogy fogynak az órák ebből a soha véget érni nem akaró napból, egyre több és több különös esemény történik, amely nemcsak a jelent bolygatja meg, de a múltat is. Ugyanis nemcsak a jelen van tele bűnökkel és titkokkal, de az igen-igen terhelt családból származó lány múltja is.

De mégis hogyan lehet egyedül, betegen, egy készülő bűncselekményről való tudás terhével szembenézni a magunkban már évtizedek óta eltemetett dolgokkal? Erről és még sok egyébről szól ez a regény.

Szöllősi Mátyás új művében ügyesen ötvözi a járvány-, a bűnügyi és a családregények legjobb elemeit, ráadásul úgy, hogy egyik sem szenved igazán csorbát a többi miatt, és mindegyik megáll a maga lábán, ez pedig ráerősít a szövegben amúgy is meglévő titokzatosságra, így az olvasó az oldalak fogytával sem képes eldönteni, hogy mire is fog kifutni ez az egész. Viszonylag nagy tétben fogadnék rá, hogy az eddig felsorolt érdemei miatt a Fóbia az idei év magyar könyvtermésének egyik slágere lesz, így külön jó hír, hogy a második, befejező kötetre sem kell sokat várnunk, hiszen elvileg jövőre az is érkezik.

Szöllősi Mátyás: Fóbia
Helikon, 2024, 4499 Ft