Garaczi László: Mintha a nyelv akkor lenne a legtalálékonyabb, amikor hazudni kell

A karantén idején játszódó Weszteg előzménye a Veszteg című egyfelvonásos, amely egy 2020-as karanténdráma-pályázatra készült, és amelyet aztán később a Dramaturgok Céhe az év drámájának választott. Mikor és milyen indíttatásból határozta el, hogy a „21 hangképből” regényt ír?

Az előzményekhez tartoznak még publikált versek, prózák és a Végre egy kis csönd című egyfelvonásos is (Katona József Színház, 2021, Máté Gábor). Ezek mind a regényre való készülés leágazásai, műhelygyakorlatai voltak. A különböző felkérések alkalmat adtak, hogy kipróbáljam a formálódó anyag lehetőségeit, terhelhetőségét. Örültem, hogy megjelentek, bemutatták őket, díjakat nyertek, de mindez a Wesztegre való készülés jegyében történt.

A weszteg.hu domaint beütve jelenleg azt kapja találatként a kíváncsi olvasó, hogy az oldal fejlesztés alatt áll. Esetleg ön áll a domain mögött, vagy csak véletlen egybeesésről van szó? Azért is kérdezem ezt, mert a Facebookon igen aktív, rendszeresen megoszt irodalmi, közéleti és egyéb tartalmakat, illetve a Weszteg két szereplőjének is kulcsfontosságú az online jelenlét és kapcsolattartás.

A domaint Nyáry Krisztiántól kaptam ajándékba egy podcastbeszélgetés kapcsán, és őszintén szólva nem tudom, milyen lehetőségeket rejt magában. Brúnó nevű szereplőmmel ellentétben nem vagyok webes szakértő, a fiamhoz fordultam segítségért, meglátjuk. Egyébként tényleg igaz, hogy hőseimhez hasonlóan aktív felhasználó vagyok, ügyeim nagy részét a neten bonyolítom.

A Weszteg középpontjában a rendszergazda Brúnó és a tanár Hajni szerelmi és szakítástörténete áll. Egyenes vonalú narráció és egy mindentudó elbeszélő helyett az ő részben egymásra reflektáló monológtöredékeikből építkezik a regény. Egy ponton Hajni ki is mondja: „Mindez vázlatos, pontatlan, máshogy is el lehetne mesélni.” Ön szerint a járványhelyzet, napjaink környezeti és társadalmi kataklizmái mennyiben fokozták a nagy elbeszélésekkel szembeni eredendő posztmodern bizalmatlanságot?

Ellenkezőleg, mintha egyre inkább igény mutatkozna ilyesmire, ha nem is nagy elbeszélésekre, de egyszerű magyarázatokra. Sokak szerint az író kötelessége, hogy az embereket érintő közéleti kérdésekről egyszerű, érthető formában beszéljen. Tanítson, neveljen, szórakoztasson. A post-truth és az agymosó mediális propagandák korában fontosnak tartom a hiteles tájékoztatást, felvilágosítást, ismeretterjesztést, de abban nem vagyok biztos, hogy ez feltétlenül és kötelező jelleggel irodalmi feladat lenne. Vagy ha igen, akkor nívós és komplex műveket szeretnék olvasni.

Az irodalom didaktikus publicisztikává züllesztése az olvasó lenézése. Amúgy akár jó ötletnek is tűnhet kuplékkal és kereplőkkel várni az idők végét, nekem ez nem megy. Az emberek vigasztalásra szorulnak, az író viszont csak úgy mentheti meg magát (és a kultúrát), ha ragaszkodik a minőséghez, vagyis a dolgok nehéz és rémületes bonyolultságához. Formát adni a formátlannak, értelemre törekedni az értelmetlenségben, a lehetetlennel próbálkozni. Az irónia vagy a jelentésadás nehézsége nem kitérés a problémák elől, hanem a világállapot jelzése. A megbízhatatlan elbeszélő nem morális, hanem esztétikai, filozófiai kategória.

A Weszteg elvileg nem illeszkedik a lemurvallomások sorába, amelyek közül a legutóbbi, szám szerint az ötödik, Hasítás címmel jelent meg 2018-ban. Ugyanakkor főleg Brúnó gyerekkori visszaemlékezései felidézhetik az olvasóban a sorozatot, sőt egy tévés képkocka erejéig egy „valódi” lemur maki is felbukkan. Ezekkel netán azt akarta jelezni az olvasók felé, hogy azért a lemurtörténetek sincsenek elfelejtve?

Nincsenek elfelejtve, de ez itt inkább csak játékos kikacsintás.

Az új regény harmadik szólamát a német ökofeminista politológus Sybille disztópikus mondatai alkotják, amelyek némelyike a Telextárcákban megjelent, Veszettek című novellájában is szerepel. Miért nyúlt a disztópia manapság igen divatos zsáneréhez, illetve legalább egy fél gondolat erejéig („a többit el tudom képzelni, középkori pestis, kortárs társadalomkritika, disztópikus giccs”) miért tart némi távolságot is tőle?

Walter Benjamin elemzésében Paul Klee Novus Angelus című képén a történelem angyala a múlt felé fordulva csak romokat, szenvedést és pusztulást lát, miközben az idő vihara a jövő felé húzza szárnyait, ez utóbbit hívjuk haladásnak. A történelem válságok és háborúk sorozata, az én időmé a vietnámi háborútól a Covidig és Ukrajnáig terjed. A különbség a rezonálás intenzitásában van, a mai világvége-hangulat oka az lehet, hogy a válsághelyzetek (bankválság, menekültválság, autoriter rezsimek, klíma, pandémia, Ukrajna) durván egymásra torlódtak. Kapkodjuk a fejünket, nincs idő a feldolgozásra, megértésre, megnyugvásra. Tűzoltás, majd rohanás a következő katasztrófa felé. A közeledő vég hangulata a kortárs művészet egy részére is jellemző, divatosak a disztópikus regények és filmek, ami azért ijesztő, mert amiről ennyit beszélünk, annak mintha be kellene következnie. „A világ megérett a pusztulásra.”

Ha viszont optimista vagyok, azt látom, hogy a válságok kezelésének motorja mindig is a rémület kreativitása volt, a pánik leleményessége. Egy barátom mondta, hogy meggyőződése, hogy a mai válságokat is megoldjuk, ehhez csak az kell, hogy ez a derűlátás ne váljon mindenki meggyőződésévé. Néha talán tényleg túlzó ez a végletes, eszkatologikus pesszimizmus, és bénító hatású is lehet, valamint az is látszik, hogy a disztópikus giccs és a bulvár világvége-jövendölések jól kifizetődnek. Armageddonbiznisz.

Ha Sybille költői-filozofikus képeit, illetve Hajni és Brúnó egyes kiszólásait nézzük, rendkívül erőteljes a Weszteg társadalom-, sőt civilizációkritikája, amely a magyar járványkezelési gyakorlatra, illetve az arra adott reakciókra is kiterjed. A hatósági házi karantén megszűnésének napjaiban hogyan látja, van fogékonyság a magyar társadalomban arra, hogy szembenézzen az elmúlt közel három év történéseivel?

Fogékonyság talán lenne, de ez nemigen derül ki az egymásra torlódó válságok nyomása alatt, amihez hozzájárul a teljesen jogos NER-para, olyan bizarr és már-már vicces díszítőelemekkel, mint Lölő, a nemzeti olajsvejk. A Covid alatt mindennap azt olvastuk, hogy már semmi nem lesz olyan, mint régen, most olyan fogalmakat ízlelgetünk, mint jelleggörbe és szankciós infláció – ezeket akár Müller Cecília is mondhatná. Mintha a nyelv akkor lenne a legtalálékonyabb, amikor hazudni kell. Semmi nem változott: nem értjük, mi zajlik körülöttünk, a múlt kísérteties, a jelen zavaros, a jövő fenyegető, és egymásnak szögesen ellentmondó világértelmezések tartanak igényt a figyelmünkre.

Egyetért azzal a benyomással, hogy nyelvi megoldásait, az elbeszélői hangot tekintve a Weszteg leginkább a 2015-ben megjelent Wünsch hídhoz áll a legközelebb? Ez az olykor egészen apró elemekből építkező narrációs technika jellemezheti a következő évek Garaczi-prózáját is?

A Weszteg szerintem sztorisabb a Wünsch hídnál, a következő könyvek pedig talán még ennél is „regényesebbek” lesznek: a Mohács remix ironikus disztópiája és a Hullámzó horizont szomorú migrációs története vár kidolgozásra.