A nemzetközi vonatjegyek hamisítása az a fajta történet, amit tipikusan magyarnak szokás nevezni: benne van a hatóságok kijátszása, egy állami vállalat kihasználása, a gógyi, a sumákolás, a csencselés és a vágyakozás nyugatra valami jobbért, valami másért. A Kék Pelikan című animációs dokumentumfilm ezt az időszakot, pontosabban ezt a tíz évig tartó bűncselekményt dolgozza fel, méghozzá nagyon szórakoztató formában.
A film rendezője, Csáki László majdnem tíz éve készített mélyinterjúkat azokkal a hamisítókkal, akik ellátták a vevőket, pár évvel később kiegészítette utasok ugyancsak felvett sztorijaival, majd ezekre a narrációkra szemkápráztató, invenciózus és nagyon szórakoztató animációt készített a stábjával. A Kék Pelikan egy hatalmas nosztalgiabomba a kilencvenes évekről (ameddig a filmzenéje is tart, a Bonanza Banzaitól a Hiperkarmáig), de elkerüli a téma feldolgozásának az összes lehetséges csapdáját, egészen egyszerűen azért, mert vizuális fantáziával készült, lendületes a története, és mégiscsak az igazságról szól.
Egészen pontosan arról, hogy milyen volt megszimatolni a nyugatot a nyolcvanas évek végén, és milyen volt a tökénél fogva megragadni a kilencvenes években, ezt pedig azok mondják el, akik úgy élték át, hogy közben kisstílű, de profi jegyhamisítóként zavarba ejtették a rendőrséget és a Magyar Államvasutakat is. És mindezt egy dolognak, a kék színű Pelikan indigópapírnak köszönhetően, amiről Csáki filmje is a címét kapta.
Csáki Lászlóval a Kék Pelikan világpremierje után beszélgettünk a tallinni Black Nights filmfesztiválon arról, hogy milyen formákban próbálta feldolgozni ezt a témát, hova utazott ő is hamisított vonatjeggyel, és miért volt a kilencvenes évek szerinte egy kurva jó korszak.
A Kék Pelikan több mint tíz évig készült. Miért tartott ennyi ideig?
Több oka is volt ennek. Én egy élő szereplős játékfilmnek képzeltem először, Sipos Gábor és Stalter Judit producerekkel kezdtük el fejleszteni. Sipos volt az ötletadó, ő adta a fülest, hogy ez milyen jó téma, és mivel én is érintett voltam benne, rá tudtam hangolódni. Ehhez a játékfilmhez elkezdtünk anyagot gyűjteni. Visszamentem ahhoz a három emberhez, akiktől még én is hamis vonatjegyeket vettem. Mélyinterjúkat készítettem velük, mert csak a felhasználói oldalról ismertem a dolgot, és érdekelt, hogy mi van a hamisítói oldalán. Nagyon hosszú interjúk lettek ebből.
Rájöttem, hogy mi a szarnak akarjuk ezt visszaírni, aztán színészek szájába adni. Úgy úgysem tudják elmondani, mint az interjúkban. Fordult egyet a terv: legyen egy rövid animált dokumentumfilm. Elkészült egy huszonkét és fél perces animatik, egy filmszerű vázlat, ezekkel az interjúkkal. Azt láttuk, hogy huszonkét perc alatt sem indul be a történet, és még sokkal több van ebben. Akkor ez ne rövidfilm legyen, hanem egy egész estés animációs dokumentumfilm.
Amikor rövidfilmként pályáztunk, akkor háromszor visszadobták a tervet, mondván, hogy ez a csibészség ez nem pálya.
De ez nagyon jó, hogy így történt, mert akkor a Kék Pelikan nem egész estés formátumban készült volna el. Új lendületet a filmtervnek Felszeghy Ádám és Kázmér Miklós producerek és az Umbrella belépése adott, és az Inkubátor Program negyedik körének lehetősége. Az Inkubátornál tárt karokkal várták. Amikor az Inkubátor gyártási támogatását megnyertük, koproducerként beszállt Temple Réka és a Cinemon stúdió, így lehetett a Kék Pelikan az Inkubátor programban elkészült egyetlen egész estés animációs film. Akkor már annyi év benne volt a Kék Pelikanban, mégis azt éreztem, hogy a lelkesedésem nem hagy alább. Most sem hagyott alább. Most attól félek, hogy milyen lesz erről az egészről lejönni.
Élete jelentős része ezzel a történettel telt el.
Kovásznai Györgynek volt egy mondata, ami mindvégig nagyon fontos volt nekem: „Az a jó mű, ami friss információval szolgál.” Azt érzem, hogy ez a film nem fog öregedni, a dokumentumfilmes lába miatt a mondanivalója mindig aktuális lesz. Ez tulajdonképpen egy oral history egy fontos történésről, olyan emberek szájából, akik megélték.
Történelmi filmeket nem abból érdemes csinálni, amit történészek leírnak, persze kutatás szempontjából ezek fontos információk. Hanem az akkori átlagemberek mikrotörténetein keresztül lehet ezt összerakni. Ennek a három embernek a sztorijából pontosan le lehet mérni, hogy mi történt, hogyan hatott rájuk, és hogyan próbáltak meg működni az adott korszakban. Akkor jöttem rá erre, amikor újra megnéztem a Szigorúan ellenőrzött vonatokat. Jiří Menzelt nagyon szerettem, a pecsétes hommage is azért van a Kék Pelikanban, előtte akartam tisztelegni. Az ő filmje pont ilyen: egy kis vasutasról szól egy vasútállomáson, akinek a karaktere hatalmasat változik a filmben. Az esetlen figurából a nácik elleni küzdelem egyik komoly szereplője lesz. Ezekkel lehet nagyot menni.
Lehet, hogy vizuálisan a Kék Pelikan öregedni fog, de a mondanivalóját tekintve nem. Animált dokumentumfilmet még nem csináltam, de egyre jobban azt érzem, hogy ez egy olyan kombó, amivel a jövőben biztosan akarok foglalkozni. De a Kék Pelikannal ki akarom nyitni a kaput, hogy foglalkozzon más is. Olyan csomagolásban adod a valóságot, ami sokkal fogyaszthatóbb. A Kék Pelikannal ennek a formának a bugyraiba is lementem, az animált dokumentum még nem egy teljesen kijárt út, nincsenek ebben minták, ez még egy kísérleti dolog. Pedig Európa-szerte jönnek elő ezek a filmek, Oscar-jelöléseket is kapnak. Van benne lehetőség, újszerű és baromi inspiratív.
Ráadásul ez a forma megoldja a történelmi filmek legnagyobb problémáját is, a túlzásba vitt tárgyi nosztalgiát. Minden furább, absztraktabb lesz animációban. Valósághűen vagy eltúlozva akarta ezt a korszakot bemutatni?
Én a kilencvenes években kerültem Budapestre. ’96-tól jártam az akkori Iparművészeti Egyetemre. Én ebbe a budapesti világba érkeztem meg. Azokban a belső terekben, amik a filmben megjelennek, adott esetben ültem vagy álltam. A Fekete Lyuk az egyetlen hely, ahol nem voltam. De a többi helyszínt eléggé fel lehetett szedni a mélyből, mert éltem benne. Segítettek Murányi Kristóf grafikái, Urbán Tamás fotói is, Bánkúti Andrásnak is voltak olyan képei, amik a Lyukban készültek. Mivel ez egy rekonstruált, grafikai világ, sokkal minőségibben lehet benne sűríteni, mint egy élőszereplős filmben, mert akkor a dolgokat mégiscsak valahova oda kell rakni, hogy lásd: ez a Mechanikai Művek bakelittelefonja. Itt ez szerencsére nincsen.
Egyértelműen egy esszenciát akartam átadni, de túl is toltam, ez lett a kilencvenes évek aszúja. Bizonyos tárgyak azért kerültek bele, hogy aki abban a korban élt, annak nagyon pontosan visszajöjjön. De az animációval vizuálisan átértelmeződik, leszedi róla ezt a mázt. Közben meg a filmben van egy csomó Super 8-as filmfelvétel, amivel azt éreztem, hogy ezeket vissza kell billenteni, ezek a jelenetek ablakok a valóságra, és a dokumentumfilm-hatását erősítik a filmnek. Az animáció absztrakció, ezért nehéz vele a valóságról beszélni, hiszen az animációban bármi lehetséges. Ilyen szempontból a képzőművészethez kötődik. Abban állítani valamit már nehezebb dolog.
A filmes betétekkel mi volt a cél?
Tornáztatni akartam a szemeket. Szerintem bele lehet tompulni egy homogén animációba. Itt pedig meg vagy tanítva arra már a film elején, hogy az animáció össze van vágva forgatott jelenetekkel, játékos formában. Végül megvettünk minden olyan fontosabb tárgyat, ami szerepel a filmben, hogy filmes közelieket vegyünk fel róluk. Volt olyan is, amit leforgattunk, és az alapján lett megfestve a filmben.
Annak örülök, hogy ez egy klasszikus első film, amiben minden benne van, ami engem érdekel. Összegeztem mindent, ami valaha engem érdekelt és ki akartam próbálni, vagy amiben otthon éreztem magam. Igaz, a saját dolgaimhoz képest ez teljesen másképp néz ki. Én átlátszó fejű figurákat rajzoltam korábban, fehér körvonalú krétarajzokban. Itt a kontúr nem fehér, ki is van színezve a karakter, ez egy hagyományosabb grafikai világ lett végül.
Azért lett más a stílus, hogy befogadhatóbb legyen?
Egy ideig volt olyan terv, hogy fekete-fehér legyen, aminek egyszerű volt az oka. Ha fekete-fehér képet festesz, akkor csak a fehértől a feketéig tartó szürke skálán belül kell döntéseket hozni, ezáltal gyorsabban tudod a gyártani. Ha mindez színesben van, az sokkal-sokkal több időt vesz igénybe, mert teljesen más rendszerben kell válaszokat adnod a helyzetekre. Azt gondoltam, hogy fel lehet gyorsítani a film gyártását, ha levisszük fekete-fehérre. De aztán
mindenki azt mondta, hogy a kilencvenes évekről ne szülessen már fekete-fehér film.
De ennek a valós oka igazából az, hogy tudtam stábbal dolgozni. Ennek a filmnek van figuratervezője, háttértervezője, kifestője, animátorai. Egy olyan stábot kaptam, amiben tudtam támaszkodni mások kreatív ötleteire és energiájára. Elengedtem az egyszemélyes filmkészítést, a krétarajzot, hiszen ilyen formátumban ezt lehetetlen lett volna gyártani. Lenulláztam mindent, hogy jöjjön létre valami új, amibe mindenki belerakja magát.
Akkor ez jó döntés volt.
Igen. Az én stílusomat nem tudom átadni öt animátornak, hogy csinálják meg ugyanazt, ugyanúgy, ugyanolyan vonalakkal. Nagyon könnyen ráálltam. Egy animációs film nettó három évig készül, ha minden rendben van vele. A három év alatt felmerülhetnek ötletek, amiket mind bele lehet építeni a filmbe, ez egy élő szereplős alkotásnál nehezebb, mivel egy hónap alatt leforgatják, aztán jöhet az utómunka. Az animáció sokkal hosszabb ideig készül, és minden párhuzamosan. A gyártás teljes időtartamában fejlődhetnek, változhatnak a dolgok, majdnem minden.
Hasonlítanak a karakterek az igazi emberekre?
Van, aki igen, és van, aki nem. A figurákat nem én terveztem, hanem Horesnyi Máté, egy nagyon tehetséges fiatal animációs rendező. Én már sokszor leültem velük, nem tudtam volna elvonatkoztatni tőlük. Máté hang alapján tervezte őket, Petyus egészen olyasmi, mint az életben, a dzsoggingos Ákos is hasonlít egy kicsit. Ákos az, aki a film előkészítése idején elment. 2014-ben még felvettünk vele egy beszélgetést, ami nélkül ez a film sem létezne. 2017-ben meghalt. Úgy adtunk neki arcot, hogy már nem is élt.
A témához való viszonya nem változott közben?
Nem. Azt éreztem, hogy ezt az egy dolgot akarom elmondani. Én ezt a hosszú időt sem éltem meg drámainak. Én nem filmrendező vagyok, képzőművészként definiálom magam, oktatásból élek, a METU animáció szakán tanítok. Nem a filmrendezésből élek. Emiatt a Kék Pelikan a hivatás és a hobbi keveréke volt. Ráadásul ez egy különleges, közösségi film. Még 2018-ban tettünk közzé egy felhívást a régi Indexen, hogy akinek van jegyhamisításos sztorija, küldje el. Közel nyolcvanan írtak. Volt, aki fotókat küldött, beszkennelt naplórészleteket. Tudtuk, hogy nekünk a három hamisító karakteren kívül milyen utasokra és milyen sztorikra van szükségünk. Tudtuk, hogy kell egy lebukás, de így válogatni is tudtunk, hogy melyik lebukás kerüljön bele. Huszonhárom interjút készítettünk végül, ezeket már rendes stúdiókörülmények között vettük fel, ezekből is kerültek a filmbe. Nagyon jó volt, hogy nyílt az ajtó, és belépett valaki, akivel sosem találkoztam, de felajánlotta, hogy segít, adja a sztoriját és két órát a napjából.
Amikor ennek a sok embernek a visszaemlékezését hallgatta, változott a kor a szemében?
Egyáltalán nem. Olyan volt, mint egy osztálytalálkozó, ahol egy adott történésre másképp emlékeznek emberek, az idő múlásáról és a felejtésről nem is beszélve. Voltak dolgok, amiket én akkor átéltem valahogy, de ők másképp, máshogy mondták el. Az összesen éreztem azt, hogy
a kilencvenes évek egy kurva jó korszak volt ebben az országban.
Mindenki alapítványokat hozott létre, ilyen fesztivált csinált, olyan kocsmát nyitott. Annyira pezsgett az egész, és ez tök jól vissza is jött. De az is, hogy volt a nagy eufória után egy csalódottság. Minden évben megnézem Schiffer Pál Videoton-sztoriját és az Elektra Kft-t, a legszebb lenyomata a rendszerváltásnak azon keresztül, hogyan ment tönkre a Videoton-gyár, hogyan privatizálták, és mi lett az emberekkel, a saját sztorijaikon keresztül. Nekünk ez egy hatalmas dolog, hogy éltünk két világrendben, és belülről láthattuk a rendszerváltást. Ezt ki tudja elmondani? A keleti blokk talán el tudja mondani. Ha életem végéig csak erről csinálnék filmeket, simán lenne annyi téma, hogy kitartson. Erről érdemes beszélni, mert sokaknak nincsen meg, mi meg benne voltunk.
Hova utazott hamis jeggyel?
Először Párizsba mentem, vittem egy kitöltött jegyet egy ottani ismerősömnek is, szóval egy picit dílerkedtem is vele. Másodjára pedig Berlinbe mentem. Bennem még mindig megvan az, hogy ha egy határon átlépek, akkor izzad a tenyerem. Pedig már nincs miért.
A Kék Pelikan világpremierje a tallinni filmfesztiválon volt novemberben. Magyarországon várhatóan februárban fogják bemutatni a mozik.