Inotán kiderült, hogy a világvége után is lesznek majd jó bulik

Először megrendezett fesztiválra elmenni mindig elég nagy lutri. Mégis, amikor az év elején megláttam, hogy háromnapos buli készül az inotai hőerőműnél, biztos voltam benne, hogy ezt látnom kell.

A falu határában elterülő, korábban November 7. néven ismert hőerőmű (amelyről itt írtunk korábban) 2001-ben végleg bezárt, és forgatásokon kívül nem igazán használják semmire. Az viszont nagyon is érthető, hogy mit eszik rajta a filmszakma: az elhagyott ipari zóna hatalmas épületeivel, csarnokaival, betört ablakaival, múlt századi gépészetével, a tetőből növő bokrokkal és masszív ipari, szocialista esztétikájával ideális helyszínt kínál posztapokaliptikus jelenetekhez. Aki haladt már el Várpalota mellett autóval, annak biztosan feltűnt az erőmű három gigászi hűtőtornya – ezek ma is megkérdőjelezhetetlenül uralják a környék látképét, és szinte kiáltanak érte, hogy valaki kezdjen már velük valamit.

Az INOTA fesztivál kitalálói 2023-ban végre betöltötték ezt az űrt azzal, hogy többnapos fesztivált szerveztek az erőműbe, ráadásul elektronikus zenei fellépőkkel. Magyarország nem bővelkedik a kevésbé mainstream, de azért a maga kategóriájában nagy neveket felvonultató elektronikus bulikban: a Balaton Sound jó ideje csak a nagyon populáris zenékről szól, a lakossági veretést célzó B. My Lake már nem önálló fesztiválként működik, a Budapest Essentials pedig hamar kimúlt. Sokáig lényegében csak goában tudtunk valamit felmutatni az Ozora révén, majd pár éve jött az eggyel színesebb zenei kínálatú DAAD ugyanazon a helyszínen.

Nincs tehát erős felhozatal itthon, de az INOTA nem csak a gyér mezőny és az izgalmas helyszín miatt tűnt ki rögtön: a fesztivál lineupját nyugodtan mérhetjük hasonló európai rendezvényekéhez, egyáltalán nem jön ki rosszul az összehasonlításból. A csütörtöki nyitókoncertet a nagyszínpadon az elektronikát kortárs komolyzenévé emelő Nils Frahm adta, aki általában a Müpában szokott fellépni Budapesten, de a péntek-szombati program is kifejezetten erősre sikerült: az IDM-től (Daniel Avery, Max Cooper) a veretős technón át (Extrawelt, Ellen Alien) a moduláris dark ambientig (Caterina Barbieri) volt minden.

A fesztivál területe viszonylag kicsi, ennek ellenére a helyszínek is változatosak voltak, a szocialista-realista művháztól a szokásos nagyszínpadi hangulaton át a hippi stílusú sátorig és az ipari csarnokig terjed a skála.

Utóbbi helyszín, az úgynevezett turbinacsarnok letaglózó látvány még nappal is, de az esti fellépésekhez párosuló fényjátékokkal és vetítésekkel együtt bőven benne van a legjobb három bulihelyben, amit valaha láttam. Különösen nagy pluszpont egy fesztiválnál, ahol általában teljesen hangulattalan és hamar befülledő óriássátrakba dugják el az elektronikus zenei helyszíneket. Az óriási belmagasságú épület betonpadlójában vasúti sínek futnak, a tető vaskos gerendákkal barázdált, minden beton és fém, egyszerre sugárzik belőle a pusztulás és az állandóság. A brutális hatáshoz a hangosítás is hozzátette a magáét: minden koncert remekül szólt, de a hangerőt akár túlzásnak is nevezhetném, ha jövőre is jövök, emiatt biztosan bekészítek egy füldugót.

A nagyszínpad sokkal inkább hasonlít egy átlagos fesztiváléra, de van egy óriási különbség: a horizontra magasodó, bevilágított hűtőtornyok látványa. A látvány szó talán nem is írja le a legpontosabban, amire utalni szeretnék, az egész pusztuló ipari komplexumnak (de különösen a tornyoknak) olyan erős aurája van, hogy teljesen más élmény itt lenni, mint egy átlagos fesztiválhelyszínen. Az ember egészen könnyen beleképzeli magát abba a helyzetbe, hogy már a civilizáció összeomlása után járunk, de az emberek olykor még összegyűlnek a megmaradt romokon jól érezni magukat és úgy tenni, mintha lenne még miért élni.

A fesztivál saját definíciója szerint „audiovizuális”, ami annyit tesz, hogy a látványon szinte ugyanakkora hangsúly van, mint a zenén. Már az arculaton is látszott, hogy az INOTA-n komolyan veszik a vizuális részt, ami be is jött a fesztiválozóknak: a merchből hamar elkapkodták a legjobb cuccokat, sőt, a fesztivállogós repoharak lila változatáért is egyfajta verseny indult. A helyszíni látványelemek sem merültek ki a hagyományos bulivizuálban, a területén elszórva egy csomó installáció jött szembe, a zenés programokhoz nem használt, de bejárható épületek mind kiállítótérként működtek. Az alkotások egy része interaktív és meglepően szórakoztató volt, nehéz nem infantilis lelkesedéssel viszonyulni például az óriás füstkarikafújó géphez a csarnok emeletén, de az emberek imádták az óriási, átfordítható fém kereten lassan, hipnotikusan leimbolygó régi CD-ket is.

Az erős audiovizualitás sajnos a szponzori jelenlétre is kiterjedt. A fesztivál fő esti látványossága a három hűtőtorony, csakhogy ezek közül kettő folyamatosan a Telekom magentájában pompázott, a középsőn pedig a normál vetítéseket állandóan megszakították a reklámok. Ezek is szépen össze voltak rakva és vonzották a tekintetet (nehéz máshová nézni, amikor a hatalmas torony söröspohárként megtelik), de valahol azért rombolja az élményt a hirdetések összefolyása a művészi tartalommal. A lepusztult környezet és csilivili reklámok összhatásáról többször eszembe jutott, hogy a kapitalizmus minden bizonnyal a világvégét is túl fogja élni, de alapból nem biztos, hogy ilyeneken szeretnék gondolkodni bulizás közben.

A szponzorok jelenléte más szempontból viszont előnyt jelentett, a bérletek például egyáltalán nem voltak drágák, még az utolsó körben is kevesebb mint 36 ezer forintot kellett értük kifizetni. Ebben mondjuk a céges háttér mellett az is segített, hogy a fesztivál a Veszprém-Balaton 2023 Európa Kulturális Fővárosa program kiemelt eseményeként valósult meg, magyarán főleg állami pénz és némi uniós támogatás volt benne. Ha már a pénznél tartunk: olcsónak nem nevezném az INOTA-n a fogyasztást, de azért nincsenek nagyon elszállva az árak a pultokban. Átlagos fesztiváláron kapunk sört (4 deci csapolt Dreher 1300, fél literes dobozos 1400 forint), a kajáért pedig alig kell többet fizetni, mint Budapesten (finom, nápolyi típusú pizzát lehet venni 3250 forintért, de van rengeteg vegán opció is 3000 forint alatt, a húsevők pedig vásárolhatnak a Zing foodtruckjában). A kempingbe bármit be lehet vinni, szóval aki spórolna, bevásárolhat magának piát a közeli boltokban.

A helyszínek sokfélesége, különböző befogadóképessége láthatóan komoly kihívás elé állította a szervezőket. A fő látványosságnak szánt fényinstalláció az egyik hűtőtornyon belülre került, az itteni tízperces műsort kisebb csoportokban lehetett csak megnézni. Ennek az lett az eredménye, hogy esténként átlagosan 2-2,5 órás sor kígyózott a nagyszínpad szélétől a toronyig. Első két nap nem is bírtuk rávenni magunkat, hogy beálljunk, de szombaton aztán úgy éreztük, hogy szégyen lenne enélkül végignyomni a fesztivált, és legyűrtük a sort. Nem mondom, hogy bármilyen látványosság megér ennyi ácsorgást, de amúgy nem volt rossz, utána viszont már nem volt energia megnézni a szintén sorban állós kazánházat is, ahol a Blade Runner 2049 egyik jelenete játszódik.

A szűk keresztmetszet az ültetett koncerteknél is szervezési kihívást okozott. Az egykori művelődési ház színháztermében erősen limitáltak a férőhelyek, és ennek problémáját mintha a legrosszabbul sikerült volna megoldani: a bérlethez és a napijegyekhez képest pluszban árult, napi 4 ezer forintos (vagy külön megvéve 6500 forintos) kiegészítő jeggyel lehetett bemenni az itteni programokra.

Ez nemcsak azért nem szerencsés, mert kétsebességes fesztiválozás érzését kelti, de egy csomó plusz adminisztrációt, szervezési kapacitást igényel, amit láthatólag nem sikerült problémamentesen megoldani. Nem volt tiszta például, hogy sajtójeggyel megnézhetem-e (és ha igen, mikor) a színháztermet, ami kínos pillanatokat eredményezett az ajtóban álló biztonsági emberrel és jegypénztárossal, az újságírók egy estén belül többször egymással ellentétes infókat kaptak erre vonatkozóan. De egy normál jeggyel érkező barátomnak is gondja támadt a bejutással azért, mert éppen elfogyott a karszalag, és csak hosszas körök után sikerült hozzájutnia, miközben a fesztiválon dolgozók ekkor éppen nem voltak túl segítőkészek sem. Nem tudom, hogy a plusz bevételi lehetőség, vagy valami más miatt választották a külön jegyes opciót a szervezők, de az biztos, hogy ez nem egy túlságosan fesztiválozóbarát megoldás, ennél talán az is jobb lenne, ha érkezési sorrendben lehetne bejutni, és az ajtóban számolnák a kifelé/befelé mozgókat.

Az ad hoc működés néhány másik fronton, például a csütörtöki parkolási káoszban is megmutatkozott, bár az előzetes várakozásaimat végül így is felülmúlta a lebonyolítás. A várakozásokat azért húztam be elég alacsonyra, mert két héttel a fesztivál előtt olyan szervezői bénázásra derült fény, amihez hasonlót korábban még nem láttam: kiderült, hogy betelt a kemping, nem adnak el több sátorjegyet. A kommentekből ítélve nem csak én döbbentem meg ezen: hogy lehet úgy fesztivált szervezni, hogy jóval több jegyet adok el, mint ahányan le tudnak sátrazni a helyszínen? Ezen a ponton felrémlett bennem, hogy mi van, ha ez lesz a magyar Fyre Festival, és szórakozás helyett az életben maradásért fogunk küzdeni Inotán, ami szerencsére végül nem történt meg.

A sátras blama után pár nappal aztán az inotások elérhetővé tettek még száz kempinghelyet. Hogy min múlott az ezekhez való hozzájutás, az rejtély, a fesztivál vonatkozó posztja alatt megint csak felháborodott hozzászólásokat lehetett látni arról, hogy lefagyott a rendszer és egy perc alatt elfogyott minden. Később megjelentek olyan bejegyzések is az esemény falán, hogy valaki azért árulja a bérletét, mert nem tudott sátorhelyet venni. Utólag túlzott óvatosságnak bizonyult ez a megoldás, ugyanis a kemping melletti parkoló oldalában is kiválóan lehetett sátrazni, bár erről sajnos nem volt előzetes tájékoztatás. A kint sátrazóknak egyébként legalább volt árnyékuk, és még attól sem estek el, hogy használhassák a létfontosságú infrastruktúrát: a normális mobil vécét és zuhanyzót nem a kempingben, hanem a fesztivál felé vezető úton, mintegy 5 perc sétára a sátraktól helyezték el.

Engem mindenesetre a sátorhelyes probléma végül nem érintett, a helyek betelése utáni pánikban gyorsan beruháztunk a társaságunkkal egy úgynevezett igloo kibérlésére a kempingen belül. A kempinget a Kolorádóról már ismerős Takatuka csapat vitte büféstül, igloostul. A felpimpelt sátorként leírható műfajból többféle is rendelkezésére állt azoknak, akik ragaszkodnak az ágyban alváshoz, vagy hozzánk hasonlóan egyszerűen lecsúsztak a sátorhelyről. Négyfős opciónak ott volt a két emeletes ággyal ellátott nagy igloo (egy nagyobbacska, fémvázas-ponyvás gömbölyded sátor, benne műfűvel és rendes ággyal), aminek a légkondi nélküli, fapados verziójához is elég borsos áron, 108 ezer forintért lehetett hozzájutni, és ehhez még hozzájött a fejenként 5 ezer forintos sátorjegy.

Korábban sosem laktam még ilyenben fesztiválon, és bár megvan az az előnye, hogy rendesen fel lehet állni bent és igazi matracon alhat az ember, összességében nem mondanám, hogy megér ennyi pénzt. Ennek oka elsősorban konstrukciós hiba: miközben már a legolcsóbb decathlonos sátraknak is mindkét oldalon van ajtaja, lehet bennük kereszthuzatot csinálni, így nem döglik meg az ember reggel 8-kor a melegtől, az igloo tervezőinek ez nem sikerült, és még szeptember elején is szaunává változott a beltér délelőtt.

De vissza a fesztiválra. A kempingbetelés miatti rossz előérzetem végül szerencsére alaptalannak bizonyult, néhány kisebb gyerekbetegséget leszámítva vendégként gördülékenynek tűnt a lebonyolítás. A helyszínnel kapcsolatban utólag kicsit vegyesebbek az érzéseim, mint amennyire lelkes voltam előzetesen: az erőmű amellett, hogy különlegességben sokat hozzátesz a bulihoz, néhány kényelmetlen, optimálisnak nem nevezhető körülményt is magával hoz.

A kemping elég távol került a fesztiváltól, a kettő között autóút mentén baktatva közlekedhetünk. Az erőmű több része, ahová nem szabad bemenni, el van kordonozva fémkorlátokkal, ez azért levesz valamennyit a hangulatból. A területére csak zárt cipőben engednek be, így a fesztiválokon megszokott mezítlábazás itt nem opció. A terület viszonylag kis része fás-ligetes, a kempingben pedig szinte semmi árnyék nincs, ezért aztán napközbeni chillezéshez vadászni kell a jó helyekre – az egyetlen szerencse, hogy nem volt több bérletes a fesztiválon, mint amennyi elfért, inkább csak péntek-szombat esténként lehetett azt érezni, hogy a szűkebb keresztmetszetekben más fesztiválokhoz mérhető tumultus van.

A helyszínben egyébként lehetnek még kiaknázatlan lehetőségek akár a fesztiválplacc és a kemping közötti részen, akár magában az erőműben. Ha mostantól elkezdődne itt egy évről évre építkezés, biztos, hogy rövidesen komfortban és hangulatban is előbbre tudna lépni a fesztivál, de egyelőre az is benne van a pakliban, hogy egyszeri esemény volt a mostani. A rendezvény sajtósa, Ránki Dániel a folytatásra vonatkozó kérdésünkre azt mondta, ezzel kapcsolatban egyelőre nincs konkrét ígéret, az idei esemény visszhangjától is függ, megrendezik-e még az INOTA-t.

Résztvevőként egyértelműen úgy tűnt, hogy lenne benne potenciál: nem voltunk kifejezetten sokan – tömegnyomort egyszer sem tapasztaltam sehol –, de a hazai elektronikus zenei szubkultúra és a pesti belvárosi réteg mellett látványos volt, hogy már első alkalommal is egészen sok trendérzékeny külföldit mozgatott meg az előadói felhozatal és az egyedülálló, posztapokaliptikus hatású helyszín. Ez a hangulat biztos nem mindenkinek jön be, de aki inkább egy tündérmesében szeretné érezni magát bulizás közben, annak továbbra is ott van az Ozora vagy a DAAD. Az INOTA-n játszott zenékhez viszont nagyon passzolt a hely indusztriális szelleme, a magyar bulikínálatnak pedig biztosan jót tenne, ha fixen megtelepedhetne egy, a helyszín miatt önmagában is különleges fesztivál, ami ezen felül még releváns előadókat is képes elhívni.

A fesztiválról forgatott videónkat itt tudja megnézni.