A tudásvágy szenvedélye hajt határaimon túl

Ahogy azt már évek alatt megszokhattuk, a Budapesti Fesztiválzenekar (BFZ) aktuális turnéját itthon kezdi, először a magyar közönség hallhatja a programot. Így történt márciusban is, amikor azt hittük, a tél utolsó leheletén száll felénk Dohnányi, Schumann és Strauss zenéje. A magyar zenekarok között a BFZ foglalkoztatja a legtöbb külföldi muzsikust. Szinte mindegyik pultban megfordult már művész, akár rendszeres visszatérőként, akár egyszeri meghívásnak eleget téve, akár egy európai ifjúsági programnak köszönhetően. Az elmúlt évben 169 alkalommal játszott a soraikban külföldi zenész, ami figyelemre méltó szám még akkor is, ha tudjuk, a BFZ elég sok koncertet vállal.

Negyedik éve tanulok nagybőgőzni. Ahogy sokan mások, úgy én is követem – motiváció gyanánt – a neten a világ legjobb nagybőgőseit. Uxía Martínez Botana kitűnik közülük felettébb szenvedélyes játékával és törékeny külsejét meghazudtoló erejével, ahogy a darabokhoz nyúl. Volt szerencsém hallani 2019-ben a Kaposfeszten, amikor a református templomban játszott Bottesinit a Liszt Ferenc Kamarazenekar kíséretében. A szünetben autogramot is adott.

Amikor feltűnt a neve a BFZ stábjában a márciusi turné előtt, interjút kértem – erre végül a főpróba és az első budapesti koncert között nyílt lehetőség, a beszélgetéshez a Müpa művészbüféjében ültünk le.

Igaz, évről évre több fiatal hölgyet láthatunk a nagybőgők mögött, mégis adja magát az első kérdés: miért választja egy kislány ezt a hangszert? Jól és szépen játszani a nagybőgőn nem kis izomerőt kíván. Az évekig tartó, napi többórás gyakorlás felőrli a szenvedélyt, vagy belső kitartást épít? Hogy jutottál el idáig?

Ez a tudásvágy szenvedélye. Mindig az az érzésem – és mindig is ez volt –, hogy lemaradok valamiről. Amikor gyerek voltam, sohasem akartam aludni menni, mert azt hittem, valami pont akkor történik majd, amikor alszom. Alig hároméves voltam ekkor. Édesapám legjobb barátja egy sebész volt, és én teljesen odavoltam érte, hogy emberéleteket ment, hogy mennyire sokat tud, hogy old meg problémákat úgy, hogy megkeresi a gyökerüket. A mai napig nagyon érdekel a gyógyítás és a sebészet. De ugyanezt megtaláltam a zenében is. Tudod, a zenészek, különösképpen a hangszeresek is így működnek. Sohasem állsz meg, nem vagy készen. Ezért jártam már sok zenekarban, ezért nem horgonyoztam le egynél. Állandóan úton vagyok. Ezért kezdtem el tanítani is, mert a diákok folyamatos stimulációt adnak, a fejlődésük által én is fejlődöm, az én tudásom, tapasztalatom is gyarapszik. A tudás a mozgásban van. Nem statikus dolog.

Rendben, de más nézőpontból egy stabil háttér, az állandó és jól működő környezet, egy rendszer megadhatja a lehetőségét annak, hogy a munkádra, ha tetszik, a küldetésedre koncentrálj.

Igen, ez a rendszer egyik koncepciója. Nagyon elterjedt koncepció, de nekem van egy sajátom. Az élet nem a hátteremet adja. Általában pár lépéssel az életem előtt járok. Teljesen egyedi koncepcióm van a rendről, az egyensúlyról.

A nyugis környezetben működés ezek szerint nem a természeted.

Nem a természetem.

Gyökeret ereszteni.

Vannak gyökereim! A zenecsinálás. Amikor a színpadon vagyok és játszom. Ebbe kapaszkodom. De nem feltétlenül a próbák, amikor az ismétlés csak ismétlés, anélkül hogy létrehoznánk valamit. Nemrég jöttem rá, hogy ha a rengeteg próba helyett fejben készítem fel magam, amennyire lehetséges, jobb lesz az eredmény is. Azt hiszem, túlléptem azon a fázison, amikor újra és újra ismétlem a darabot, mert könnyen kiölheti a szenvedélyt belőlem. Ezért szeretek az Egyesült Királyságban dolgozni, mert eléggé kevés idő áll rendelkezésre összetett és bonyolult darabok tanulására, tehát folyamatosan spiccen kell lenni. Ez bejön. Szeretek a pillanat művésze lenni. Helyben alkotni, bűvölni mint egy varázsló.

Ezek nyomán meglepő, hogy a nagybőgő mint hangszer kielégíti az elvárásaidat.

Mert én értem a nagybőgőt. Az emberek nem értik ezt a hangszert. Ez egy nagy probléma. A klasszikus zenei tradíciók nyomán kialakult egy rutin, hogy mire jó és mire való a nagybőgő és ezt hajlamosak merev szabályként értelmezni. Ezzel szemben ez a hangszer az egyik legsokrétűbb és legfontosabb.

Eszembe jut egy rövid történet, ami talán magyarázza ezt a szemléletet. Pár éve Miskolcon járt Dominik Wagner, fiatal virtuóz, a Koussevitzky-nagybőgőversennyel. Én nem tudtam elmenni arra a koncertre, de másnap megkérdeztem a barátaimat a zenekarból, hogy milyen volt. Azt válaszolták, hogy jó volt, „nem úgy szólt, mint amikor szekrényeket tologatnak a betonon”. Az átlagosan játszott nagybőgő hangja nem feltétlenül érdekes.

Tudod, ennek a hangszernek még mindig nincs teljesen kialakult szerepe. Illetve dehogy nincs. Mi hátul ülünk a zenekarban és nem vagyunk elég okosak hozzá, hogy magasabb hangokat játsszunk. Mindig utáltam ezt a prekoncepciót, mert egy nagybőgős az egész zenekart viszi előre mindazzal, amit a harmóniákról és a ritmusról tud. A darabok jó része nem működne a nagybőgők nélkül, egyszerűen elhagyhatatlanok. Ám a zenei világ előszeretettel ragaszkodik a régi beidegződésekhez. Kényelmes a komfortzónában maradni. Ott, ahol már mindent nagyon jól ismerünk. Semmi érdekeset nem találok ebben, ez nem az én világom. Sohasem volt az.

Néha az sem tűnik fel, ha öt helyett három bőgő szól egy zenekarban, és ez baj.

A zeneiparnak misszióként kellene felfognia azt, hogy érdekesebbé tegyen más hangszereket is. Nem feltétlenül csak a nagybőgőt, a kürttől a kontrafagotton keresztül a trombitáig, harsonáig, mindegyiket. Behúzni a fiatalokat a klasszikus zene világába. Ahol nem csak a zongora, a hegedű és a cselló létezik. Ha mindig ugyanazt kínáljuk fel menüben, ne csodálkozzunk, hogy egyre kevésbé tartják izgalmasnak. Sajnos nagyon ragaszkodunk a régi felálláshoz, ami elválasztja a zenekart a hallgatóságtól, ahelyett hogy közelednénk egymás felé. Az lenne a dolgunk, hogy az emberek szívét kössük össze, nem pedig érinthetetlen művészként üldögéljünk az elefántcsonttornyunkban.

Hogy lehet a tanításon kívül népszerűsíteni a nagybőgőt?

Nagyobb nyilvánosság előtt bemutatni mindazt, amire képes. Amikor csilloghat.

Megkérdeztem Fejérvári Zsoltot, a BFZ szólamvezetőjét, hogy kapcsolatba léptetek-e, mielőtt megérkeztél volna. Elküldték-e a kottákat, vagy beszéltetek-e Skype-on, vagy telefonon, hogy mire számítanak tőled stb. Egyszerűen azt válaszolta: „Nem, erre nincs szükség. Mindannyian profik vagyunk.”

Ez így van. Ezt a műsort jól ismerem, évek óta játszom. Tudod, a BFZ az egyik a nagyon kevés professzionális zenekarok között, ahol szólampróbákat (egy hangszer játékosai a zenekartól külön próbálnak) tartanak, és ez nagyon tetszik, amikor megoszthatjuk egymással az ötleteinket.

Bocsánat! Ez nem általános? Szólampróbákat tartani?

Nem, ez nem általános a világ vezető zenekarainál.

A BFZ-nek megvan a saját identitása és rendszere, amiben működik. Tudod, mennyire fontos egy szólam számára, hogy folyamatosan tanulhatnak egymástól? Én mindig tanulok valami újat, amikor a BFZ-hez jövök. Ez a helyes mentalitás egy zenekar vagy együttes működésében. A szólampróba nem egyszerű ismételgetés, hogy valami tetszetős dolog felületét csiszolgassuk. Azért csináljuk, hogy tényleg a legjobb zenét adhassuk elő. Így folyamatosan olyan érzésed van, hogy éppen teremtesz valamit és én imádom ezt az érzést. Szerintem ez a jó hozzáállás a zenéléshez.

A BFZ rendszerében nincsenek katonák. Én sem érzem magam annak köztük. Az egész rendszer más. Mintha egy utópiában élnék, amikor velük vagyok. Az Oxfordi Filharmonikusok is hasonlóan működik, ott is egyéniségek játszanak együtt, szólóznak és külön kisebb együttesekké alakulnak, ha egy projektet úgy találnak ki. Ehhez nagyon hasonló itt is a rendszer. Jövőre szólót fogok játszani velük, többek között ezért is vagyok a tagja a zenekarnak. Előtte évekig voltam szólamvezetője több zenekarnak, ami remek tapasztalat volt, nagyszerű emberekkel. De ahogy teltek az évek, azt figyeltem meg, hogy megöli a motivációmat.

Miért érezted így?

Mert egy merev rendszer, és annak szabályai azt várják el tőled, hogy ne használd a kreativitásod és az agyad. Ez szép lassan kiolt minden motivációt a zenészekből, ami oda vezet, hogy a koncerteken nem zene van, hanem valós idejű hangreprodukció.

Vannak rugalmas, vagy puha rendszerek, ahová merevebb, sarkosabb személyiségek is be tudnak illeszkedni. Vannak merevebbek, keményebbek, ahol neked kell rugalmasnak és puhának lenni az integrációhoz. Nekem úgy tűnik, hogy te rugalmasabb rendszerekben tudsz jól teljesíteni, igazam van?

Nem. Én olyan rendszereket keresek, amik nem ölik meg a zenét. Teljesen mindegy, milyen az a rendszer, amíg az igazi zenei alkotás az elsődleges cél.

Ez egy erős kijelentés.

A zenélésnek ösztönösnek és őszintének kell lennie, mert az egész arról szól, hogy adunk az embereknek valamit. A művészet a társadalom lelkét építi. Én egyszerűen embereket keresek, akik a zenével adni akarnak valamit, áldozni embertársaiknak és nem más cél hajtja őket. Én így tanultam a zenét, nem gondolkodhatok másképp. Nem egy rendszertől kívánom azt, hogy integráljon, hanem embereket keresek, akikkel zenét tudunk csinálni.

Az orosz nagybőgőtanárom azt mondta: légy a zene katonája, ne egy rendszeré. Bottesini Grand Duo Concertantéja vagy ez a Strauss… ezek zenék. Az egyik egy duó, a másik zenekari mű, mind a kettő nagyszerű zene. Állj a szolgálatukba, és add át magad teljesen nekik. Ezért gondolkodom 360 fokban, ezért tanítok, mert az egy megközelítése a zenének. Játszom kamarazenét, mert az egy másik, szólózom, zenekarban játszom, mind más aspektus. Különbözőnek tűnnek, de a szolgálat, a megközelítés ugyanaz minden esetben. Ez az az élet, amit élek.

Említetted az orosz nagybőgőst. Ő volt az első tanárod? Hogyan kezdődött?

Nem. A tanulmányaimat egy spanyol zeneiskolában kezdtem. Elég nehéz időszak volt számomra. Tudod, az a gyerek voltam, aki állandóan szaladgál, nevet, táncol, énekel. Persze képes voltam fél, vagy akár egy órát is csendben ülni, de ahhoz jó ok kellett. A zeneiskolában az első pár hétben nem volt hangszer a kezünkben. A tanár odaállt a tábla elé, lerajzolta a húrokat: nézzétek, ez az E, az A, a D és a G. Most másoljátok le a füzetetekbe és otthon tanuljátok meg! El tudod képzelni?

A szüleim azonnal érezték, hogy ez nem fog működni, csak idő kérdése, hogy mikor fogom megtagadni az órák látogatását és hagyom a francba az egészet. Szóval egy nap, amikor anyám megtudta egy barátjától, hogy egy orosz pár magánórákat ad a városban, akkor úgy gondolta: tegyünk egy próbát.

Az első órára a mai napig jól emlékszem: a tanár azt kérte, hogy egymás után szólaltassam meg az üres húrokat. Azután megkérdezte: „Mit láttál?” Hogyhogy mit láttam? Össze voltam zavarodva. „Semmit”. „Hunyd le a szemed, játszd őket újra és mondd el, mit láttál!” Fogtam a vonót és újra meghúztam a húrokat. „Egy szomorú tehenet látok.” „Nagyszerű! Következő órára lerajzolod nekem azt a tehenet?”

A csoda megtörtént és én azóta is megpróbálom elképzelni azt, amit játszom. Ő Vitold Pacevics volt, a Moszkvai Virtuózok nagybőgőse.

Pacevics, a felesége és a barátjuk adott nekem magánórákat nagybőgőn, zongorán és hegedűn. A módszer nagyon orosz és nagyon hatásos volt. Hegedülnöm is kellett, mert az mondta, ha jó nagybőgős akarsz lenni, úgy kell gondolkodnod, mint egy hegedűs. Zongoráznom is kellett, mert azt mondta: úgy kell hallanod, mint egy zongorista és a játékodnak úgy kell szólnia, mintha csellóznál. Teljesen igaza volt.

A nagybőgő lassan reagál, ha lépést akarsz tartani a kamarapartnereiddel, vagy gyors frázisokat játszol, bonyolult ujjrenddel, úgy kell gondolkodnod, mint egy hegedűsnek. A zongora a harmóniákhoz kell, minden ujjad más hangon szól, meg kell a füledet edzeni. A jobb kéz pedig… igen, a cselló. Szükséges, hogy az összes színt elő tudjunk csalni a nagybőgőből, hogy ne úgy szóljon, mintha egy szekrényt tologatnánk a betonon. Minden az érzékelésről szól, meg kell tanulni hallani, nem csak hallgatni.

Ez az egyik fő irányvonal, amit követek, amikor tanítok.

Beszélgessünk a tanításról. Három intézményben is tanítasz: a Barenboim Said Akadémián, a Stauffer Központban Cremonában és a Katalán Zeneművészeti Főiskolán (ESMUC).

Igen, a Barenboim Said és a Stauffer többé-kevésbé ugyanaz a rendszer, tehetséges fiataloknak szerveznek mesterkurzusszerű alkalmakat, hogy inspirálják őket a fejlődésben. Az ESMUC más, ott osztályom van, tizenhat diákkal, alap- és mesterszakon, illetve második hangszerként, ami esetükben azt jelenti, hogy például a dzsessztanszék hallgatói tanulnak klasszikus nagybőgőt is. Vannak olyan kurzusaink is, ahol csak hangszeres órák vannak anélkül, hogy alapképzésre iratkoznának be.

Osztályod van? Épp most készülsz turnéra a BFZ-vel! Mit csinálnak, amíg te úton vagy?

Gyakorolnak, mint az őrültek! Haha! Neeeem. Barcelonában egy új rendszert kezdtünk el, a neve Nagybőgő 360, és azt jelenti, hogy a klasszikus nagybőgőt keverjük a barokk nagybőgővel és a dzsesszel. Nálunk tanít Xavi Puertas, aki Jordi Savall együttesében játszik és Mario Rossy, illetve Horacio Fumero, akik remek dzsessznagybőgősök. Minden osztálynak minden tanárral van órája, így a diákoknak nagyon gazdag és inspiráló élmény a tanulás.

A klasszikus nagybőgőprofesszor pedig te vagy.

Igen. Ahogy arról már korábban beszéltünk, ez nem pusztán technikai dolog. Hogy hogyan játszik klasszikus zenét egy nagybőgős. Képzeld el, hogy a nagybőgő egy autó. Ahhoz, hogy jó autóvezető legyél, ismerned kell az autó működését. Ahhoz, hogy a legjobb teljesítményt elérd, ismerned kell minden csavart, és azt, hogyan épül fel belőlük az egész. Szóval kellenek az alapok a teljesítményhez. A hallás képessége, ismét. Nagyon izgalmas az a pillanat, amikor megértik, mit hoz az értő hallás képessége, amikor felkiáltanak: most hallok mindent! Ez egy vízválasztó, elengedhetetlen ahhoz, hogy igazi muzsikus legyen valakiből. Tehát az első két év elmegy az alapozással, utána tudunk mással is foglalkozni, például felébreszteni a zenei ösztönöket. Érzékelés – ugye? Horowitz mondta, hogy a zenei előadó-művészet nem más, mint érzelmek kontrollja, és szerintem bizonyos értelemben igaza van. Megvannak a képességeid, amiket szolgálatba állítva képes vagy lejátszani azt, ami a kottában le van írva, de ekkor jönniük kell az ösztönöknek, hogy vajon mi van a hangjegyek mögött. Mint egy vadászkutya, ki kell szagolni, meg kell keresni, hogy miről szól maga a darab. És ez izgalmas. Cserkészni. Szeretem ezt. Így dolgozom.

De mindenekfelett a tanár fő feladata az, hogy közvetítse azokat az értékeket, amelyek a muzsikust muzsikussá teszik. Nem előadóvá, hanem zenésszé. Gyakran látok zavarodott fiatalokat félrevezetve attól, hogy azt hiszik: a karrier videók megosztását jelenti, illetve azt, hogy valaki aktív a közösségi médiában. Akik azt gondolják, fejleszthetik technikájukat, ha YouTube-videókat néznek, vagy online kurzusokat követnek. 60 másodperc a YouTube-on, az semmi. Eltökéltnek és szenvedélyesnek kell lenned a céljaid iránt, és el kell jönnöd hozzám Barcelonába, vagy máshoz, máshová, személyesen, és úgy tanulni. Mit tudsz arról, akit nézel a kijelzőn és mit tud ő rólad? Milyen kapcsolat van köztetek? Videón sokkal-sokkal nehezebb valakihez elég közel kerülni, a bizalmát elnyerni.

Vagy egyszerűen követsz valakit, valakiket a Facebookon vagy az Instán, mazsolázgatsz az ötletek, gyakorlatok között, tippek és trükkök után kutatsz és ebből összeraksz egy toldozott-foldozott tudást. Honnan tudod, hogy pont ez, vagy pont az működni fog nálad is? Biztosan szükséged van ezekre? Persze van, ami emellett szól és bőven van, ami ellene. Egyáltalán, rengeteg eltöltött idő az interneten. Megtalálni a jó mentort azt jelenti, hogy meg kell ismerned embereket személyesen és vállalni az ezzel járó rizikót, majd döntéseket hozni.

A Covid nem segített ebben a dologban.

Úgy gondolod?

Igen. Az emberek két évig bezártságban éltek. Meg kellett tanulniuk, hozzá kellett szokniuk, hogy otthonról dolgoznak, tanulnak, gyakorolnak, hogy a neten érintkeznek egymással. Valahogy működött a dolog, legalábbis haladtak az ügyek előre. Sokan azóta is a képernyők mögött maradtak. Sokaknak ez jobban testhez áll.

Talán. Apropó Covid. Tudod, hogy hány fiatal hagyta ott a Covid alatt a klasszikus zenei oktatást? Nagyon-nagyon sokan. Ez veszélyes! Nagyon-nagyon veszélyes, mert könnyen okozhatja azt, hogy egyszerűen elfogyunk. A járvány megmutatta nekik, hogy egy zenekari tagnak, vagy egyszerűen zenésznek lenni mennyire törékeny státusz. Nagyon keményen kellett dolgoznom azért, hogy a tanítványaimban tartsam a lelket, a hitet. Nyilván voltak kételyeik, és meg is tudom érteni őket. Amibe viszont még több energiát kell tennem, az az, hogy felébresszem bennük az ambíciót. Amikor én tizennyolc-tizenkilenc éves voltam, egészen pontosan tudtam, hogy mit csinálok és miért. Mindössze tizenkét év van köztem és a tanítványaim közt!

Mintha fényt kaptak volna, össze vannak zavarodva, hogy nincs, nem létezik egy kész recept, amit követni lehet.

Óriási kihívás lett az utóbbi két évben egészséges pályán tartani a klasszikus zenét tanuló fiatalokat. Az egyik lány az órámon teljesen leblokkolt, mert valamit hajszálpontosan ugyanúgy akart lejátszani, ahogy én, és nem sikerült. Kérdeztem tőle, hogy pont úgy mi értelme lenne? Én én vagyok, ő pedig ő. Pont az a legfontosabb, hogy ő ki.

Nem példaként állsz előttük.

Nem. Semmi érdekes nincs emberek másolásában. Engem amúgy sem emberi anyagból gyúrtak! Felismerni és fejleszteni az ötleteidet, ez teremti meg a zenei identitásodat.

Tizennyolc éves voltál, amikor elmentél Amszterdamba tanulni. Az nem egy álmos, alacsony fordulatszámú városka punnyadáshoz. Hogy csináltad? Voltak barátok, rokonok, ismerősök, akik segíthettek az első időben?

Senki. Teljesen egyedül voltam.

Viccelsz.

Nem. De meg kell érteni hozzá, hogy akkor már teljesen elszánt voltam arra, hogy elmegyek Spanyolországból. Imádom a hazámat, spanyol vagyok, de egyértelmű volt, hogy csak tehetséggel és kemény munkával nem jutok sehová. Spanyolországban korlátosak a lehetőségek, ha zenei tanulmányokról, egyáltalán oktatásról beszélünk.

A spanyol intézetek rengeteg erőfeszítést tesznek azért, hogy előteremtsék a pénzt és támogassák a fiatal zenészeket, de azok gyakran mégsem jutnak elegendő vagy megfelelő segítséghez. Ezért sokan közülünk, fiatal spanyol zenészek közül, döntenek úgy, hogy külföldön keresik a jövőt. De hidd el, ez egy borzasztóan nehéz lépés volt számomra is.

Tehát megérkeztél Amszterdamba a nagybőgőddel, a csomagjaiddal és kivettél egy albérletet. Slussz.

Igen.

Senki sem vigyázott rád, vagy volt veled. Család, barátok…

Senki. Mindenki meg volt győződve arról, hogy pár hét, maximum egy hónap, és haza fogok menni. De ez nem történt meg. Pályára álltam, a céljaimra koncentráltam. Készen álltam, hogy tanuljak mindenről. Mindenkitől.

A hollandok viszont azonnal befogadtak. Most, évek után a hangszered az Angol Hölgy, amit egy magánalapítványtól kaptál kölcsön, használatra.

Hollandiában hagytak tanulni, de nagyon keményen kellett dolgoznom és teljesítenem azért, hogy – tíz év után – bármilyen támogatásban részesüljek. Az Angol Hölgyet is ekkor kaptam, amikor a Brüsszeli Filharmonikusok szólamvezetője lettem. Pályázni kellett az addig elért eredményeimmel és próbajátékot kellett játszani, így döntött a bizottság, hogy megkapom a hangszert hét évre. Nemrég újítottuk meg a szerződést, és most ugyanúgy játszanom kellett érte, ismét használhatom újabb hét évig. A vállalt koncertek száma is döntő az értékelésnél.

Ez tehát nem egy egyszer megszerzendő dolog, ami onnantól a tiéd.

Nem, folyamatosan nagyon magas szinten kell teljesíteni hozzá.

A számos projekt között, amiben részt veszel, ott van Takács-Nagy Gábor Weinberger Kamarazenekara is.

Igen. Az egy nagyon egyedi formáció. Takács-Nagy pedig egy abszolút egyedülálló ember, nagyon határozott elképzelésekkel, vízióval, aki mindig kész arra, hogy megosszuk ötleteinket és gondolatainkat a közös munka során. Szerintem életem legjobb Mozart „kis” g-mollszimfóniáját köszönhetem neki.

Hogy kerültél be a Weinbergerbe?

Kronberg Academy.

Ilyen egyszerűen.

Az élet gyakran ad lehetőségeket, szem kell hozzá, hogy észrevegyük őket. Találkozol emberekkel és egyszer csak kiderül, hogy mindennek oka volt, hogy nem véletlenül történt. Annak idején Gidon Kremer kért, hogy csatlakozzak a Kremerata Balticához, most Sol Gabettával dolgozom, részt vettem Avi Avital projektjében, amint vége a BFZ-turnénak, megünnepeljük Maxim Vengerov 40 éves pályafutását a Royal Albert Hallban, Londonban. Emellett van egy őrült Schubert-produkciónk egy kamaraformációval, amit Fedor Rudin, Julien Libeer és én alkotunk. Látod? Ez az élet, a folyamatos mozgás, ez az az élet, amibe minden energiámat boldogan teszem bele, olykor többet is. Amitől mindig kész vagyok ugyanennyit visszakapni is.