Erőss Zsolt lassan tíz éve maradt ott a Kancsendzöngán, de a személyisége a mai napig megosztó. Tudja ezt Csoma Sándor filmrendező is, aki első játékfilmjének központjába a hegymászót tette meg – pontosabban az ő hiányát, ahogy azzal a Magyarországon maradt, két gyermeket nevelő felesége, Sterczer Hilda megbirkózott.
Ahhoz, hogy a Magasságok és mélységek elkészüljön, hosszú utat kellett bejárnia Csomának: találni kellett egy erős főszereplőt, egy szinte lehetetlenre képes gyerekszínészt, miközben egyszerre nyúl hitelesen ahhoz az Erőss Zsolthoz, akinek a halála sem akadályozta azt meg, hogy mindenkinek legyen véleménye róla.
A film sikerült, a Magasságok és mélységekről írt kritikánkat itt lehet elolvasni, az eddig rövidfilmeket (például a Vad-Horváth Katalinnal, vagyis az egykori Michelle Wilddal készült Castingot) készítő Csomával pedig arról beszélgettünk, hogy mi köze van bárkinek ahhoz, hogyan gyászol Berki Mazsi, miért nem hőstörténetet forgatott, és hogy a film melyik jelenete az, ami Sterczer Hildának többet jelenthet, mint a nézőnek.
A Magasságok és mélységek szeptember 22-től látható a mozikban.
Hogyan jutottál el odáig, hogy az első filmedet Erőss Zsoltról készíted?
Erőss Zsolt karaktere mindig nagyon szimpatikus volt. Meg tudtam érteni azt, ami a legtöbb embernek a kritikája vele szemben, ezt a fajta megszállottságot. De amilyen történet először vele kapcsolatban eszembe jutott, az egy nagyon hollywoodi dramaturgia: a kis erdélyi faluból elindul a világhírnév felé, megmászik nyolc nyolcezrest, első magyar a Mount Everesten. Aztán egy lavinabaleset révén összetörik a lába, inkább levágatja, hogy visszainduljon a hegyekbe, visszatér és még két nyolcezrest megmászik. Egy igazi hőstörténet. De ilyen filmeket már sokat láttunk. Hajdu Szabolcs rendező szavai voltak a fejemben, minek csináljon meg valamit az ember, amit már ezerszer megcsináltak, valami bátorságot vigyünk bele.
Félretettem az ötletet, nem találtam, hogy mi legyen az izgalmasabb perspektíva. Anyukámnál egy súlyos betegséget diagnosztizáltak, és elkezdett alkotóként a gyász érdekelni. Hiába nem akar az ember a legrosszabbra gondolni, mégis elkezd benne diktálni egy túlélési ösztön, hogy mi van, hogy ha minden rosszul alakul. Pont anyukám vette meg nekem Révész Szilvia interjúkötetét, A hópárduc feleségét, amit Sterczer Hildával készített. Amikor olvastam, akkor láttam az izgalmasabb perspektívát. Olvastam Márai Sándor Béke Ithakában című művét, ami Pénelopé szemszögéből mutatja be Odüsszeuszt, miközben a hős tíz évre elmegy. Jött a felismerés, hogy ez egy Inkubátor-filmbe belefér, és egy vagányabb megközelítése a témának.
Rá két nappal egy élelmiszerboltban összefutottam Hildával. Gondoltam, hogy ez egy égi jel, és hülye vagyok, ha nem megyek oda hozzá. Mondtam, hogy Enyedi Ildikó osztályába jártam, olvastam a könyvét, Csoma Sándornak hívnak. Szerintem nem értette, hogyan lehet ez az egybeesés, a fiúkat ugyanis Kőrösi Csoma Sándorról nevezték el.
Rokonod?
Nagybácsim szerint van valami rokonsági szál, de én ebben nem vagyok biztos. A mehetnék és Ázsia iránya bennem is megvan. Fiatalkoromban sokat jártam túrázni szüleimmel vagy az Erdélyi Kárpát-egyesülettel, elsősorban erdélyi hegyekbe. Hilda írja a könyvében, hogy a hegymászó nem lesz valakiből, hanem annak születik, és érzi, ha hívják a hegyek – a csend, a civilizáció komplexitásának maga mögött hagyása, a mindennek az egyszerűbb, egyértelműbb, érthetőbb mivolta. Én nagyon sokat utazom egyedül, hónapokra, hátizsákosan. Van bennem egy pici hegymászó. Erre a filmre is úgy tekintek, mint az első nyolcezresemre, mert ide is nagyon hosszú út vezetett. A Filmművészeti Egyetemre is tíz éven keresztül próbáltam bejutni.
Hogyan vetted fel utána Hildával a kapcsolatot?
Számot cseréltünk, és elkezdtem kimenni hozzá Mogyoródra. Nagyon érdekes volt belépni abba a házba, amit előtte interjúkban láttam. Követtem Erőss Zsolt életét, meglátni a családi fotóit a falon nagyon felemelő volt. Nem tudtam, hogy Hilda milyen fázisban van a gyászfeldolgozásban, és mennyire szakítok fel sebeket, ezért óvatosan voltam, de hamar rátaláltunk a közös hangra. A hegymászók egyenesek és nyersen fogalmaznak, amit én nagyon szeretek, mert akkor nincsen mellébeszélés. Azt a taktikát próbáltam vele követni, hogy amikor a forgatókönyvről beszéltünk, akkor nem azt mondtam, hogy „te”, hanem egyes szám harmadik személyben beszéltünk, hogy „Hilda”.
Ez nagyon nehéz, amikor valakiről film készül: megváltoznak mondatok, plusz szereplők kerülnek bele, mások kikerülnek, az események összesűrűsödnek. Hilda sok jelenetben nem azt látja, mint a néző, hanem rárakja a saját jelentését. Van egy jelenet, két másodpercig látjuk egy visszaemlékezésben, hogy a kislányuk hátradől, Zsolt pedig elkapja. Egy átlagnézőnek ez annyit jelent, hogy játszik a gyerekével, de ez náluk otthon egy visszatérő játék volt: kamikázénak hívták, Gerda felállt az asztalra, hátradőlt, az apja pedig elkapta.
Volt bármi, amit kért, hogy kifejezetten kerüljön bele a filmbe?
Nem. Elképesztő, hogy ennyire nyitott tudott maradni. Teljesen szabad kezet kaptam. Soha, semmilyen visszajelzése nem volt, hogy valamit húzzak ki. Sőt, amikor az első vágatot megmutattam neki, már arra mondta, hogy ez így szuper. De volt pár jelenet, ami megosztóbbá tették vagy az ő vagy Zsolt karakterét, azokat inkább én vágtam ki. Nála a véglegesnél egy megosztóbb változat is átment. Volt, ami miattam maradt ki: Hilda valós gyászában az egyik legnagyobb konfliktust a hit krízise okozta. Nagyon vallásos volt, és nem értette, hogy hagyhatta Isten, hogy Zsolt meghaljon. Ez egy olyan mélységű téma, ami csak a felszínen tudott maradni. A valóságban Hilda pont egy keresztény pszichológushoz járt, aki segített a kérdéseire választ adni. Én nem vagyok hívő, sokkal közelebbinek éreztem a történetszálat a lányával. A forgatókönyvben még a forgatás előtt pár nappal volt egy óriási hitvita.
Így is maradtak benne megosztó elemek. Például az a mondat, amikor Zsolt megmondja Hildának, hogy ha megsérülne, otthagyná a hegyen.
Ráadásul az a mondat az életben nem hangzott el, de ez így van, a hegymászók így gondolkodnak erről a dologról. Nagyon be kellett lőni, hogy háromdimenziós meg valóságos legyen, de ne legyen rosszabb híre a film után. Oltári nagy bunkóságnak és bűnnek érezném, mert én felnézek rá. Nyilván egy ember, akinek voltak hibái is, de én egy inspiráló személynek tartom, és megértem a döntéseit. Folyamatosan volt egy parám, hogy az amúgy is megosztó karakterét nem akarom még megosztóbbá varázsolni.
Éreztél bármi nyomást, hogy valószínűleg te mutatod meg először Erőss Zsoltot a filmvásznon mint filmbeli karaktert?
Hilda mesélte, hogy már kerülgették őt különböző filmes stábok. Sőt, amikor A martfűi rém forgatásán a szakállas Trill Zsoltnak mondtam, hogy van egy filmtervem, amiben ő lenne Erőss Zsolt, azt mondta, hogy már őt is megkeresték ezzel. Szerintem a magyar életrajzi filmek, amik inspirálni tudják a nép lelkét, egyre népszerűbbek lesznek Magyarországon. Ez a film nem ilyen. Ebben az az érdekes, ahogy egy hegymászó, aki próbál minden érzelmességet kizárni az életéből, hogyan tud egy akadályon túljutni.
Milyen volt a gyásszal kapcsolatos érzéseidet más történetén keresztül feldolgozni?
Ez egy bevált dolog, hogy egy művész terápiára használja az alkotást. Fontos, hogy a művészek kényelmetlen témákról beszéljenek, a gyászról is. Ha megnézzük ezt a filmet, talán felkészültebbek leszünk egy ilyen helyzetre. Édesanyám azóta felgyógyult, makkegészséges. Édesapám a forgatás befejezése után, a vágás alatt halt meg. Ő egy pillanatra látszik is a filmben.
Neked segített a filmed jobban megérteni a gyászt?
Igen. Elkezdtem azokon végigmenni, mint a filmbeli Hilda. Ugyanezekbe a fura amplitúdókba estem. Meghalt édesapám, és két nappal később mentem át a vágóhoz és vettük kezelésbe az emléktábla-avatást, a film vicces jelenetét. Néztük, és ahogy raktuk össze, tudtunk nevetni rajta. Lelkiismeret-furdalást okozott, hogy hogyan tudok én ezen röhögni, amikor két napja meghalt az édesapám. Féltem, hogy ezek után azt fogom gondolni a filmről, hogy hamis, de mivel ugyanezeket éltem át, gondoltam, hogy ez másra is érvényes, és másnak is tud majd segíteni.
Az emléktáblás jelenetben Erőss Zsolt emlékére felolvasnak egy verset, posztumusz vitézzé avatják, és kap egy elég sajátos domborművet, de mindez a nagy tragédia közben eléggé komikus. Aggódtál, hogy mennyire fog működni?
Rettegtünk ettől a jelenettől. Nehéz volt belőni azt a komikusságot, ami még ebben a filmben elfér. Hogyan nem lesz halottgyalázás, és hogyan nem röhögtetem ki az embereket, akik gyászolni akarták Zsoltot. Patikamérlegen kellett mérni, egyelőre a visszajelzésekből úgy tűnik, hogy sikerült. Az a vers, ami abban a jelenetben elhangzik a hegyi manókkal, azt ténylegesen egy erdélyi tanárnő írta Zsolt kopjafa-avatására. Eredetileg nálunk is kopjafa lett volna a történetben, de állandóan toltuk magunk előtt a forgatást, olyannyira, hogy ősz lett, és már nem tudtuk volna külsőben felvenni. Átraktuk belsőbe, és eszünkbe jutott Cristiano Ronaldo szobra.
Milyen kvalitásokat kerestél a főszereplőidben?
Erőss Zsolt esetében nagyon fontos volt a külső egyezés. Trill Zsolt szakállával iszonyatos energia elment, hogy azokon a helyeken legyen ősz, ahol a való életben is.
Felmerült bármikor másik színész?
Nem. Még azelőtt el lett döntve, mielőtt ez a konkrét filmterv megszületett volna a fejemben. Mindketten Zsoltok, mindketten határontúliak, még a hangjuk és az arcformájuk hasonló. Amikor találkozott Hildával, akkor Hilda először megrémült, mert Trill Zsolt annyit beszél és poénkodik és hülyéskedik, folyton a középpontban van, ami nem volt jellemző Erőss Zsoltra. Trill Zsolt megígérte, hogy a forgatáson már csendben lesz.
És Hilda szerepére?
Hildáról azt gondoltam, hogy a néző nem ismeri az arcát. Sokkal fontosabb volt, hogy belülről legyen hitelesebb. Amit kerestem az egy kettősség volt: legyen egy nagyon szigorú, erős, határozott, néhol hideg női tekintet, de képes legyen érzelemdús is lenni. Pál Emőke arca erre tökéletes volt. Még Fazekas Gyöngyi Saudade című kisfilmjében láttam. Amikor eszembe jutott a történet, akkor rögtön Emőke arca volt a fejemben. Megbeszéltünk egy találkozót Kolozsváron, ahol lefotóztam. Mondtam neki, hogy elkezdek írni egy forgatókönyvet az ő arcára, de ez nem hivatalos felkérés, csak hogy nekem ez segítség. Beraktam azt a fotót a laptopom háttérképének, és elkezdtem írni. Még mindig ő a háttérkép. Erre a szerepre sem néztem mást.
Hogy lehet egy gyerekszínészből hiteles reakciót kinyerni arra, hogy meghalt az apukája?
Az emléktábla avatós jelenetnél is jobban rettegtem attól, hogy hogyan találok színészt Gerda szerepére. Gerda eredetileg négyéves volt, amikor a tragédia történt. Mi ezt színészvezetési szempontból hétévesre változtattuk meg. Steinhauser Andrea segítségével két hónapon keresztül válogattunk, három fordulóban. Öt és nyolc év közötti gyerekeket kerestünk, de nekik a gyászról még nem sok élményük van. Az első kérdésem az első fordulóban az volt, hogy volt-e bármi, amit nagyon szeretett, és elveszített. Indirekt módon kerestem utakat azokhoz az érzelmekhez, amihez szükség volt a filmben.
Nagy Enikőnél több dolog is felkeltette az érdeklődésem: ritmikus sportgimnasztikázik, tehát van benne fegyelem. Van benne hiperaktivitás és exhibicionizmus, rögtön gimnasztika-bemutatót tartott az első találkozásnál. Olyan mélységben tudott beszélni az élményeiről, ami nagyon egyedülálló volt. Az utolsó körben már azt a jelenetet néztük meg, amikor megtudja, hogy meghalt az apukája. Enikő már a próbán úgy bele tudta magát élni, mintha a saját szüleiről lenne szó. Ezzel nagyon óvatosan kell bánni, nehogy traumatizáljuk a gyereket. Amikor azt a jelenetet végül felvettük, és tudtam, hogy össze tudjuk majd vágni, akkor nem is készült biztonsági felvétel belőle. Encsi elképesztő, akarok majd rá írni egy nagyjátékfilmet. Valami vidámabbat.
Jellegzetes a családi ház, ahol a szereplők laknak. Az az eredeti mogyoródi ház?
Nem. Felmerült az, hogy ott forgassunk, de az már sokkal jobb állapotban van, azóta Hilda befejezte azt a házat. Nekünk egy félkész ház kellett, OSB-lapokkal, amilyen akkor ténylegesen volt. Nyitrai Anna és Kakas Réka látványtervezőkkel sokat gondolkodtunk, hogy mennyit tegyünk bele azokba a maszek megoldásokból, amik az igazi házban voltak – hegymászó-kötélen lógott a tévé például. Zsolt mindig hozott valamit haza az expedíciókról, Hilda pedig nagyon sok mindent megengedett, hogy beletegyük a filmbe. Ugyanaz a naptár lógott a falon, mint ami 2013-ban náluk.
Az igazi Hilda hogyan viselte, hogy megint előjön ez a történet?
Megterhelő és nehéz volt számára. Főleg az elején volt nagyon felkavaró, amikor a forgatókönyvet olvasta. A filmbeli viszonya lányukkal, Gerdával nagyrészt fikció, de nagyon sok olyan mondat elhangzik a szájából Zsolt felé, ami valós volt. Ezek kerítették legjobban a hatásuk alá Hildát.
A filmben elég hangsúlyos a média szerepe Hilda gyászában. Ezt hogyan közelítetted meg?
Megnéztem vele nagyon sok interjút, és ezekből gyúrtam össze ezt a Pataki András karaktert, akit Fenyő Iván alakít. Hilda könyvében is megjelenik ez az emlék, hogy elmegy a Frizbibe Hajdú Péterhez, de ez nem egy jó élmény, mert szerinte őt meg akarták siratni. Benne pedig kialakult ez a dac, hogy csak azért se. Ez pedig nehezítette a gyászának a feldolgozását, mert egy elakadás lett az eredménye, nem merte hagyni magának, hogy elgyengüljön. Ebben benne volt a média keze is. A médiának a igénye ellentétes azzal, hogy őszinte és empatikus legyen. A médiában az hat jól, amikor dráma van, és ezt generálni akarja is egy picit. Olyan kérdéseket tesznek fel, aminek az eredménye az, amit a nézők látni akarnak, de ez nem biztos, hogy jó az alanynak is.
Látszik a filmben egy bulvárcikk azzal a címmel, hogy „Az erősebb győzött!”. Ez valódi cím volt?
Nem, de amiket a Blikk és a Ripost néha lehoz, azokba bőven belefért volna ez is. Anélkül, hogy nagyon belelátnék a történetbe, itt egy aktuális dolog: Berki Mazsi, aki szintén elvesztette a férjét. Mindenki ezen rágódik, hogy ő hogyan gyászol, miért megy Balira, és a többi. Pedig senkinek semmi köze hozzá.
Még mindig van egy elvárt módja a gyásznak?
Sírni kell, fekete ruhában kell járni, nem szabad nevetni. Ha új párod van, már az is egy nagyon ciki dolog. A filmjeimmel elsősorban azt akarom elérni, hogy a nem megszokott módon cselekvő emberrel elfogadóbbak, empatikusabbak és megértőbbek legyünk. Akár előre megbocsájtóak is.
