Békésen élik hétköznapjaikat az indiánok az őserdőben, de jön a fehér ember, hogy elvegye földjüket és elűzze őket; ja és közben még egy új betegséget is rájuk hoz. Nem, ez nem a Nagy indiánkönyv egyik jelenete, hanem egy 2021-es valós esemény. A jelek szerint amíg ember él a Földön, ez már mindig így lesz, csakhogy most az indiánok és a fehér emberek harcának tétje a klímaválság miatt már jóval több, mint régen. Erről szól egy jól sikerült dokumentumfilm, a Territory.
Köztudottan klímaválságban élünk, ami nagy para, a Föld tüdejének nevezett amazonasi esőerdő pedig tovább zsugorodik, akárcsak a két pólus jégtakarója. Előbbinek nem tett jót, hogy a jobboldali populista, nőgyűgyölő, Covid-tagadó Jair Bolsonaro brazil elnök – micsoda fura ötlet – liberalizálta az erdőirtást. A gazdasági fejlődés felpörgetésére hivatkozva védett területekhez nyúlt hozzá, leépítette a szabályozó-felügyelő intézményeket; és önmagáért beszél, hogy a környezetvédelmi minisztere ellen illegális fakitermelés engedélyezése miatt indult nyomozás.
Mindezek következményeként – klímaválság ide vagy oda – Brazíliában az elmúlt 14-15 évben jelenleg a legnagyobb az erdőpusztítások aránya. És mivel az erdők egy része indián területre esik, 2021 óta megduplázódott a védett indiánterepekre történt behatolások száma. Erről szól a Territory (magyarul a Föld életre-halálra) című dokumentumfilm egy aprócska törzs történetén keresztül.
Brazíliában a környezetvédő az egyik legveszélyesebb hivatás, mondjuk a kaszkadőrével vetekszik.
Csak amíg egy kaszkadőr munkafolyamata megtervezhető, és valamikor a nap során véget ér, addig a környezetvédő munkája végtelen, sokszor spontán, életét pedig nem csupán pár órán át kell féltenie. Halálos fenyegetések kereszttüzében él, és az elmúlt évek brazil híreiből és a statisztikákból pontosan látszik, hogy a fenyegetéseket sokszor követik tettek (itt egy statisztika arról, hogy Brazília a világon a harmadik helyen áll az aktivisták ellen elkövetett gyilkosságokban, az első kör alakú ábrán pedig az látszik, hogy az amerikai kontinensen a legtöbb atrocitás a környezetvédőket éri).
Ennyi háttérből már talán látható, hogy Alex Pritz rendező (aki eredendően környezettudományokat tanult Kanadában) nagyon érzékeny témáról forgatta első dokumentumfilmjét.
A Rondônia nevű közép-nyugati állam területén, az amazonasi esőerdőben él az Uru-eu-vau-vau-törzs. A kezdő képsorok bemutatják a félnomád idillt, folyóban játszó gyerekekkel, szorgos rovarokkal, rengeteg csodás fával stb. A területen élő indiánok egészen a nyolcvanas évekig a civilizációtól elszigetelve éltek, ekkor „találtak rá” a pár ezer fős törzsre, amelynek nagysága mára 200 főre apadt. Még ugyanabban az évtizedben hétezer négyzetkilométeren védett területet jelölt ki számukra a brazil kormány. Az itt található esőerdőt egy ideje már szeretnék az új termőföldekre és legelőkre vágyó – Bolsonaro megválasztása óta vérszemet kapott – telepesek, farmerek és illegális favágók elfoglalni, felégetni, kivágni.
Neidinha Bandeira, környezetvédelmi és emberi jogi aktivista, nagyjából 55 körüli nő. Nem él a törzzsel, de évek óta fáradhatatlanul dolgozik területük megvédésén; nevezhetjük őt a doku egyik főhősének. A másik Bitaté, a 18 éves indián fiú, akit épp a történet kezdetén választ meg új vezetőjének a törzs – leginkább azért, hogy megszervezze védelmüket az illegális betolakodókkal szemben.
A film ennek a két világnak a szembenállását bontja ki izgalmasan, szép és fájdalmas, indiánromantikától mentes képekben.
A Territory nem egy unalmas, beszélő fejeket váltogató dokumentumfilm. Egyrészt szépen filmezett, és tele van természeti képekkel, akciójelenetekkel, illetve sok drámai pillanattal; másrészt már maga az alaphelyzet magában hordozza a feszültséget, ami később csak fokozódik. „Az agráripar és gazdaság nevében megölik az erdőt és azokat, akik meg akarják védeni az erdőt” – morfondírozik az egyik jelenetben a Freedom Cowboy feliratú sapkát viselő környezetvédő nő, és a közel másfél óra alatt végig ott van a levegőben, hogy valakit itt tényleg meggyilkolnak (inkább nem spoilerezek).
Nem olyan téma ez, ahol egy percig is dilemma lenne, kik a jók, és kik a rosszak. A film egyik nagy erénye mégis az, hogy lelkiismeretesen bemutatja az ellentétes nézőpontokat, megszólaltatja a másik oldalt is. Persze nem a jelenséget csöndben legalizáló Bolsonaro elnököt, hanem az egyik napról a másikra élő, kizárólag rövid távú gondolkodásra képes telepeseket, földműveseket és favágókat.
Ők azok, akik a legtöbbször következmények nélkül égethetik fel és vághatják ki az esőerdőt, és akik az őslakosok földjének elfoglalását legális és jogszerű mozgalomként élik meg.
Jól szerkesztett, korrekt, semennyire nem szájbarágós és ítélkező film a Territory, a rendező nem vágta ki például azokat a mondatokat, amelyek miatt ezek a bűnözők pár másodpercre akár szimpatikussá is válnak, vagy a nézőben legalább egy kis empátia ébred egyszerű igazságaik iránt.
A dolgos, küzdelmes életet élő földművesek vezetője például azért mérges az indiánokra, mert nem állítanak elő semmit, csak úgy éldegélnek a területükön. A favágó bibliai idézetekkel és családja szükségleteivel igazolja saját földfoglalási törekvéseit. Politikailag kiegyensúlyozott gesztus az is, hogy a rendező nagyjából ugyanannyi időt szentel nekik, mint a tevékenységüktől szenvedő, a néző teljes szimpátiáját élvező másik oldalnak.
Meglepő egyébként, hogy a telepesek és favágók nézőpontjának bemutatását az indiánvezér Bitaté és a környezetvédő Neidinha Bandeira javasolta a rendezőnek (ő mutatta be a törzset Pritznek). „A nézők nem fogják megérteni ennek a konfliktusnak és erőszaknak a forrását, ha csak azokat az embereket látják, akik megpróbálják megvédeni az erdőt” – érveltek.
Az egyik legerősebb jelenet az, amikor az illegális favágók hatalmas fákat döntenek ki, majd száraz ágakkal gyújtanak fel egy jókora zöld erdősávot. A nyomasztó képek után a környezetvédő hangját halljuk, aki épp azt kérdezi, ami az én fejemben is motoszkál:
„Hány állat pusztulhat el az ilyen tüzekben? Ki tudja. Gyújtogatnak gondolkodás nélkül.”
Az ifjú indiánvezető gondolatai is többször megjelennek a filmben, és ezek nem sokban különböznek bármely más fiatal klímaaktivistáétól, akár Greta Thunberggel is állhatnának jövőre egy színpadon.
A forgatás három éve alatt a Covid is elérte az Uru-eu-vau-vau-törzs élőhelyét. A világjárványt – a narráció szerint – a betolakodók hozták az elszigetelten élő indiánokra, a törzs 5 százaléka meghalt. Úgy tűnik, itt a mélypont, és nem sokkal később tényleg jön a fordulat: a külvilágtól kapott technikai eszközökkel kiegészülve – mint drónok, kamerák, helymeghatározó eszközök – az indiánok kezükbe veszik az ügyüket, elindulnak az őserdőbe, hogy maguk kutassák fel és állítsák meg a betolakodókat. Még bőven tart a Covid egyik legerősebb hulláma, ezért harci arcdíszítések helyett orvosi szájmaszkban intézkedő, íjakkal felfegyverzett indiánokat látunk, akik 30 illegális favágót kapnak el és hívják ki rájuk a rendőrséget. Minden kapcsolódó tereptárgyat felkutatnak – táborhelyeket, a behatolók kikötőit a folyójukon stb. – és elpusztítanak. A technikai eszközeikkel rögzített képeknek köszönhetően bekerülnek a hírekbe is, és a politikusok innentől kezdve már fű alatt sem segítik tovább a telepeseket, önsegítő egyesületük feloszlik.
Eközben a környezetvédő Bandeira – lánygyermekek anyja – egyre több halálos fenyegetést kap. A válasza ezekre az, hogy nem adja fel, hanem fallal és szögesdróttal veszi körül a házát, a gyerekeivel pedig megígérteti, hogy mindig bekapcsolva tartják a telefonjukat.
És az indiánok sem adják fel, küzdenek a területükért, kiterjesztik az ügyüket, és segítséget kérnek a világtól, hiszen felvilágosult vezetőjüknek köszönhetően pontosan tudják, hogy az ő amazonasi életük elválaszthatatlanul kapcsolódik a Föld valamennyi lakójáéhoz.
A Territory is ennek a pompásan sikerült eszköze: az egyik legjobb aktivista dokumentumfilm, amit eddig láttam.
Magyarországon a filmet a tervek szerint egyetlen alkalommal vetítik a Pont Csopakban szeptember 10-én. A film világpremierje a 2022-es Sundance Filmfesztiválon volt január 22-én, ahol egyebek mellett közönségdíjat kapott. A filmkritikusok is értékelték, 95 százalékon áll a Rotten Tomatoes oldalán. A kritikusok dicsérték az operatőr munkáját, valamint az őslakosok és a telepesek közötti feszültség hiteles ábrázolását.
