A barbarizmus az én alföldi identitásom része

2022. június 29. – 23:00

A barbarizmus az én alföldi identitásom része
Fotó: Bődey János / Telex

Másolás

Vágólapra másolva

Attilából, a hunok rettegett uralkodójából a modern kor rocksztárt gyúrt, mi, magyarok is megmagyarázhatatlanul vonzódunk hozzá, az ősünknek tekintjük. Hogy ez miért alakult így, az Cserna-Szabó Andrást is rettenetesen érdekelte. Új pikareszk regényében, a Zerkó, Attila törpéjében viszont nemcsak a hunok történeteiben gázolunk keresztül, hanem az egész pusztuló Római Birodalmon is Karthágótól Bizáncig. Ebben a címbeli törpe az útikalauzunk, aki egy kocsmában ülve, kicsit sem szomjasan, válogatott káromkodásokkal színezve meséli el élettörténetét. A görög-mór törpe szolgaként kezdi, később hatalmas fallosza miatt istenségként merül el a hedonizmusban, Bizáncban a legfelsőbb körökben lesz nélkülözhetetlen, Attilánál viszont már kasztrálva, egyszerű bohócként látjuk, később pedig buddhista és sztoikus bölcselővé válik. Zerkó a korszak kívülálló krónikása is, aki nem megy szomszédba az anakronizmusokért és ismert szerzők szövegeinek idézgetéséért, így nehéz úgy olvasni, hogy ne nevessünk fel közben. Ahogy Cserna-Szabónál megszokhattuk, a végén eljutunk az apokalipszisig is, de ha olyan bölcsek vagyunk, mint a törpéje, nem lehet bajunk, rutinosan megélhető a világvége.

Kezdjük a könyv legvégén. Az utolsó lapokon listát közöl azokról a szerzőkről, és most önt idézem, „akiktől biztosan lopott”. Esterházy Pétert többször érte az a vád, hogy nem jelölte szövegeiben az átvételeket, kölcsönzéseket, ön miért tartotta fontosnak, hogy legyen egy ilyen jegyzéke?

Én a magyar posztmodern dühöngése idején, a nyolcvanas–kilencvenes években lettem előbb olvasó, aztán író. Így aztán nem véletlen, hogy bennem is él ez a posztmodern kisördög, a lopás vagy szöveg-újrahasznosítás (szépen: intertextualitás) öröme. Itt most ráadásul egy olyan könyvről van szó, amelyben rengeteg minden kavarog, a sokszínű ókori kultúra, vallások, filozófiák stb. Az idézett hatások nélkül nem is lehetett volna megírni a regényt. Ha nem is a kezdetektől, de jegyzeteltem, hogy miket használtam fel. Rengeteg minden van itt összelopva. Az elcsent szövegek jórészt át vannak alakítva, bele vannak kalapálva a regénybe. Például a Buda halálából is átvettem két sort, hiszen nálam is meghal Buda, Attila bátyja, igaz, Zerkó egy hun lantosnak tulajdonítja a szöveget. Sokszor ezek csak poénok. Például az, hogy Markianoszt, a hős bizánci katonát (később császár) Halálnak becézik a társai, és ő, miután legyőzi a perzsákat, kilovagol Perzsiából. Ez nyilvánvalóan Hajnóczyra utal. Bizonyos olvasó ezen jót röhög, hogy ez egy kurva jó posztmodern csel vagy vicc, valaki meg észre se veszi. Biztosan van olyan utalás, amit te sem érzékelsz, mert olyan szerzőtől van kilopva, akit nem olvastál. A szövegnek viszont ezek nélkül is működnie kell.

Szeretem jelölni a forrásokat, de néhány dolog véletlenül kimaradt. A thrash metal műfajának – ami az én egyik nagy kedvencem – alapvetői tematikái a pokol, a barbarizmus, a háború, az erőszak, a világvége. Ezzel a műfajjal én napi kapcsolatban vagyok, sokszor szoktam lopni innen is. Rácz I. Péter, a Népszava kulturális újságírója szúrta ki, hogy nincs jelölve a Voivod második lemeze, a Rrröööaaarrr. Ezt a címet én többször használom, a regény szerint ez egy vandál szó, ami azt jelenti, elég. Ez például elég kevés embernek jön át, mert egy marginális szubkultúrából jön. Azt már többen tudják dekódolni, amikor az utolsó római császár, Romulus Augustulus neapolisi száműzetésében kertészkedés közben dalokat ír, és az egyiknek ez a zárlata: „ha már elpusztul a világ, / legyen a sírjára virág”.

Az egyik forrása, Priszkosz rétor volt, aki diplomataként járt Attila udvarában, ő tesz említést Zerkóról, a mór törpéről is. Vajon miért lehetett számára is fontos ez a törpe, és mit talált ön vonzónak benne?

Először csak annyi volt meg nekem ebből a könyvből, hogy Attilának szerepelnie kell benne, nem biztos, hogy főszereplőként. Attila gyerekkorom óta izgat, ott nőttem fel a Dél-Alföldön, ahol Attila hatalmas jurtavárosa állt egykoron. Attila se Konstantinápolyt, se Rómát nem tudta elfoglalni, de mind a kettőt brutálisan megadóztatta, ki voltak tömve a hunok arannyal. Egy időben ontotta a föld az aranyat a Tisza mentén, nemcsak a régészeti ásatások alkalmával, hanem, mondjuk, kapáláskor is, elég erről elolvasni Móra Ferenc régészeti tárcáit. Amikor valami erősen érdekel, elmegyek a könyvtárba, szúrópróbaszerűen leveszek témába vágó könyveket, és elkezdek olvasni. Ez általában évekig tart. Beleolvasom magam a regénybe. Végigcsináltam ezt már a Sömmi. című könyvemnél is, amikor a Dél-Alföld másik nagy sztárjáról, Rózsa Sándorról írtam.

Attilával kapcsolatban is sok mindent elolvastam. Közben rájöttem, minél inkább visszamegyünk időben a történelemben, az annál inkább fikció. Rengeteg verzióval és elmélettel találkozunk, a nagy részük találgatás. A magyarok egy kicsit bele is bolondultak ebbe a hun rokonságba. Anonymus külföldi források alapján hozza be a magyar köztudatba. Egy agyrém az egész, Attila meghal az 5. század közepén, és a hunok pillanatok alatt tűnnek el a történelem színpadáról. A magyarok csak majdnem fél évezred múlva tűnnek fel a helyszínen. Szóval nyilvánvalóan fikcióról van szó, amit se régészetileg, se nyelvtörténetileg nem sikerült alátámasztani, és most jön a genetika...

Ha a civil sok történelmet olvas, mint én, előbb-utóbb rájön, hogy a történetírók fantáziája olykor sokkal szárnyalóbb, mint a hivatásos fikciós szerzőké. Én például íróként nem engedhetem meg magamnak, hogy megy a szereplőm az utcán, majd ötszáz évre elengedem, eltelik fél évezred, és az utána következő oldalon megint megy az utcán a hősöm fütyörészve, mintha mi sem történt volna. A hun rokonság nálunk egyértelműen hitkérdéssé vált. De miért olyan fontos ez? Vagy azt például miért nem vesszük ennyire komolyan, hogy Anonymus szerint mi is meg a hunok is Magógtól származunk, az ő apukája Jáfet, Jáfet apukája pedig Noé. Ebben miért nem hiszünk, ezt miért nem akarjuk genetikailag bizonyítani? Őszintén szólva Anonymust sem értem. Miért kellett a már keresztény magyarok őseinek megtenni egy kegyetlen, pogány és barbár népet? Akkor már sokkal racionálisabb lett volna, ha kijelenti, a pártusok az őseink, és Jézus pártus herceg volt. Ez legalább tiszta ügy, Jézustól származunk, és kész, mi vagyunk a legigazibb keresztények. Ez érthető szándék lett volna.

Fotó: Bődey János / Telex
Fotó: Bődey János / Telex

A hun- és az Attila-szálra már magyarázatot kaptunk, de ne engedjük el Zerkót sem.

Priszkosz rétor töredékeiben jelenik meg a mór törpe, akit görögül Zerkónnak hív. Rengeteg nyelven beszél, ő Attila udvari bohóca, egy lakomán tűnik fel, mindenki nevet a tréfáin, csak az uralkodó nem. Priszkosz írása nagyon fontos Attila-ügyben, ő tényleg járt Attila udvarában, azt a keveset, amit biztosan tudunk a hunokról, főként tőle tudjuk. Amikor először olvastam Zerkóról, rögtön tudtam, hogy ő az én hősöm. Minden olyan egyszerű lett. Már nem volt más dolgom, mint hogy kitaláljam ennek az afrikai törpének az életét. Hogyan került Afrikából Hunniába? A törpe egy különleges létező, mert egyszerre valóságos és egyszerre mesei. Magával hozza a hihetetlen mesevilágot, a mágiát, a metafizikát.

Amikor megvolt a figura, egyből ilyen mocskos szájú, kocsmai dumás volt, vagy ez később társult hozzá?

Minden más nyelv hazug lett volna. Régi magyarul miért szólna? A 6. században még nincs magyar nyelv, a hunból is csak három szót ismerünk, azok is jövevényszavak. A mese egy ciprusi kocsmában görögül hangzik el, mikor Zerkó, az öreg halász már százharminchárom éves. Valószínűleg eléggé be van rúgva, mert a többi halász erősen itatja hősünket mesélés közben, ez kiderül. Végül úgy döntöttem, hogy akkor Zerkó beszéljen úgy, ahogy most a kocsmában előadnak egy történetet.

Ez a nyelv persze sokaknál kiveri a biztosítékot. Úgy gondolják, hogy az irodalom és a trágárság nem fér össze. Én meg nem így gondolom. Sőt, az ilyesfajta vélekedést leginkább farizeus szemforgatásnak vélem, hiszen többé-kevésbé majdnem mindannyian azt a nyelvet beszéljük a hétköznapokban, amit Zerkó is. Mondjuk azt, hogy bazmeg, baszás, fasz, pina és a többi. Az irodalom nem szép és nem szent. A Biblia a szent, meg a többi szent könyv. Bár az Ószövetségben is olyan sztorik vannak, hogy egy rendes prűd csak pislogna, ha olvasná!

Zerkót láthatjuk lúzerként, rabszolgaként, házi istenként, az élet császáraként hatalommal felruházva és sorsával kibékült bölcselőként is. Melyik az igazi énje?

Zerkó egy nagyon régi prózai műfaj, a pikareszkek főhőse: a kópé. Az a fajta figura, amilyenek mi is vagyunk: nem sátán és nem angyal. Nem hérosz, de azért eléggé szerethető és rafkós. Még az is lehet, hogy sokkal bölcsebb a többieknél. A sors folyamatosan dobálja. Egy kisember, aki végigjárja a lét stációit, közben végigmegy valamiféle fejlődésen. Mint mi mindannyian. Zerkó Kakuk Marci és Švejk rokona. Hol rabszolga, hol hímringyó, hol isten, hol egy átlagos halász, hol bohóc, hol bolond, hol bölcs, hol a bizánci hadvezérek vagy Attila tanácsadója. Hullámzás van a létezésében, de végül rájön, ahhoz, hogy magát megtalálja, ki kell lépnie a létezésből.

A történelemkönyvekben többnyire egydimenziósak a nagy történelmi alakok – hogyan lehet életet lehelni beléjük, főleg egy olyan korszak esetén, amiről alig tudunk valamit megbízhatóan?

A legtöbb történelmi szereplőről maradt fenn valami ábrázolás: egy portré a pénzérmén, egy szobor, egy kőbe vésett arc. Tudunk a tetteikről ezt-azt, de ezenkívül mindent neked, az írónak kell kitalálnod. Például Aszpar egy létező személy volt, keletrómai hadvezér és befolyásos politikus, de az már nekem köszönhető, hogy egy nagyon kövér, gyáva, szerethető, pacifista, homoszexuális fickó lett belőle. Szóval a történelmi regény fikció, amely némi hitelességért egy másik fikciós műfajhoz, a történetíráshoz megy a szomszédba.

Számomra az egyik legnagyobb élmény az Attilához olvasás során Michael A. Babcock könyve volt az 5. századról, ebben filológusként konkrét példákon mutatja be, hogy egy-egy civilek által hitt történelmi tény milyen rétegekből áll össze. Hogyan indul útjára, és sok száz vagy több ezer év alatt hogyan rakódnak rá a rétegek, és végül hogyan szilárdul ténnyé. Mint például az a sztori, hogy Attila a nászéjszakáján belefullad a saját vérébe részegen. Priszkosztól tudjuk, aki a történetek idején éppen Egyiptomban volt.

Az olykor káromkodásokkal tűzdelt, humoros szöveget olvasva olyan érzésem volt, hogy ha így tanítanának történelmet, nem nagyon unatkoznának a diákok. Sok helyen pedig az ókori tárgyi és szellemi kultúrát is magyarázza. Volt tudatos ismeretterjesztő szándéka írás közben?

Az elbeszélés belső logikájából is fakad, hogy Zerkó, ha latinul mond valamit, azt megmagyarázza, mert a szigetüket soha el nem hagyó ciprusi halászok nem sokat tudnak a világ dolgairól. Ezért is magyaráz a törpe hun, vandál, zsidó vagy buddhista dolgokról is.

Fotó: Bődey János / Telex
Fotó: Bődey János / Telex

A történelmi regényben eleve van egy ismeretterjesztő jelleg, muszáj elmesélned a történelmet, mert hát ki az, aki séróból vágja az 5. századot? A popkultúrában gyakran megjelenő figurákról, mint Kleopátra vagy Julius Caesar, még tudunk valamit, vagy a hozzánk időben közelebb lévő ’48-as szabadságharcról, de hogy ki volt León, a Mészáros vagy Theodorik király, azt nyilván kevesen tudják. Muszáj elmesélni, hogy mikor és mi történik, de persze nem szabad szájbarágóssá, didaktikussá válni. A főbb szereplők kilencven százaléka valós történelmi alak, és ha csak lehetett, beemeltem azokat a dolgokat, amiket lehet tudni róluk.

Az 5. század hihetetlenül fontos korszak, és sok kapcsolódási pontja van a jelennel. Járványok, háborúk, népvándorlás, civilizációk harca, számos vallás és filozófia harcol és keveredik egymással, beköszönt a Nyugat alkonya, és egy máig meghatározó világvége játszódik le Európában, megszűnik a Római Birodalom.

Lukács György mondta, hogy csak akkor van értelme történelmi regényt írni, ha az a máról szól. Az 5. század néhány sorsdöntő pillanatában a mi jelenünk tűnik fel. Ráadásul a barbarizmus az én alföldi identitásom része. Az Alföld ugyanis sosem volt Pannónia, itt elmaradt a romanizáció, mindig Barbaricum volt, és az is maradt máig. Magyarországnak ma is két része van, és a keleti felén teljesen más a humor, a gasztronómia, a halálhoz való viszony, az életszemlélet. Rózsa Sándor csak a Barbaricumban jöhetett létre, a Pelso partján vagy Szombathely környékén nem létezhetett volna.

Nem arra gondolok, hogy láncingben ülve írta a könyvét, de mennyire szippantotta be ez az ókori világ alkotás közben?

Pedig majdnem ez történt. Teljesen elattilásodtam, elbarbárosodott a külsőm. Volt egy olyan időszaka az írásnak, amikor teljesen kikerültem a saját életemből. Ekkor történt, hogy csináltatott rólam a kiadóm fotókat, de amikor kész lett a regény, végül közösen úgy döntöttünk, hogy ezek a képek ne kerüljenek ki sehová. Seggig érő, ápolatlan haj, dús szakáll, barbár tekintet. Egy cselédszobányi barlangban éltem, térképek a falon, cédulák ragasztva mindenhová, rajtuk uralkodók nevei, évszámok, csaták, családfák, ilyesmi. Hetekre el lehetett merülni jelentéktelennek tűnő apróságokban. Például abban, hogy ki volt Góg és Magóg. És ez ugye nem olyan egyértelmű, már csak a Biblia Gógjaiba és Magógjaiba belezavarodtam. Aztán amikor végre csináltam magamnak egy saját Gógot és egy saját Magógot, kiderült, hogy közben azt a szálat kiirtottam, amibe ez kellett volna.

Az ön esetében kikerülhetetlen a gasztronómia, ha a történelem rekonstruálása is ingoványos talaj ebben a korszakban, mi a helyzet az ételekkel? Elkészíthetők lennének ma is?

Az ókori ételeket ma is meg lehet főzni, nagyon jó móka, csak akad itt néhány probléma. Az ókorból egyetlen szakácskönyv maradt fenn, Apiciusé, aki Jézus kortársa volt. De Apicius receptjeiből nem derülnek ki a hozzávalók arányai. Aztán a rómaiak egyszerűen kiettek néhány fűszert, és ezek nélkül nehezen rekonstruálható az az ízvilág. Nincsen már eredeti garum, vagyis erjesztett halból készült szósz, pedig ez szinte minden római ételben szerepelt (bár egyesek szerint a mai távol-keleti halszószok mind garumok, én például thai halszósszal eszem a kocsonyát). Végül valószínűleg börtönbe csuknának, ha pelét, struccot, flamingót vagy papagájt kezdenénk el főzni.

A regényben feltűnő agyvelővel töltött pacal vagy a datolyás mártással készülő papagáj receptje is Apicius híres szakácskönyvében szerepel, amiből nyilvánvalóan a korabeli fine diningot ismerhetjük meg, ahogy mondjuk a Trimalchio lakomájából is. De van a regényben kumisz és mézsör, és Priszkosz is leír egy hun lakomát, ahonnan lehetett meríteni.

Gasztronómiailag is nagyon érdekes korszakról beszélünk. Massimo Montanari, aki Éhség és bőség címmel megírta az európai táplálkozás kultúrtörténetét, azt mondja, ez az a kor, amikor az első nagy európai „gasztronómiai csata” lezajlott. Egyik oldalon a görög-latin agrikultúra és kulinária: liszt (kenyér), olaj, bor. A másik, barbár oldalon a hús és az ősi sörök kultusza. Például a mézsöré, amelynek receptje: méz, víz, beleköpünk, megerjed. A civilizáció egyik legfőbb mérföldköve a bor, nem véletlenül szerepel minden mitológiában az első bor készítése: Noé vagy Dionüszosz és Ikariosz. Jellemzően a germán mitológiában a mézsör készítése szerepel. Montanari szerint a gyomor nagyon lassan felejt, több mint másfél ezer éve élünk már együtt Európában rómaiak és barbárok, de ez a kétféle hagyomány még ma is elválaszt minket. Egy olasz bemegy a trattoriába, kér egy pastát vagy egy pizzát (liszt, olaj), hozzá egy pohár vörösbort rendel. A germán a kocsmában sört és csülköt rendel, én meg Szentesen pacalt és sört. Ez a barbár menü.

A regény végén Zerkó találkozik az Apokalipszis négy lovasával, akikről kiderül, hogy folyamatosan robotolnak. „Mindig világvége van. Az apokalipszis folyamatos. Nincs eleje és nincs vége” – mondják. Most is halálkultúrában élünk?

Az összes nagy mitológiának része a világvége, a Ragnaröktől, „az istenek alkonyától” János apokalipsziséig. Ráadásul az 5. században meg is jött a világvége, vége lett a Római Birodalomnak. De a világvégék után mindig be lett lengetve valamiféle megtisztult újrakezdés lehetősége is, a Ragnarök után például új világ emelkedik ki a habok közül, béke és harmónia következik. És a vízözön után is volt folytatás. Most viszont nagyon úgy néz ki, hogy sikerült egy olyan világvégét eszkábálnunk, ami után a négy lovas örökre nyugdíjba mehet. Nem a görög-római civilizáció fog elpusztulni, nem Homéroszról, Catullusról és Apiciusról kell lemondanunk, hogy egy sötét középkorban éljünk, hanem egyszer és mindenkorra megszüntetjük a Földön az emberi létezés elemi feltételeit. Ez nem isteni bosszú, nem az istenek műve, ezt egyedül mi csináltuk. Egyre egyértelműbb, hogy sikeresen kiirtottuk magunkat, és nagyon közel a dal vége.

Fotó: Bődey János / Telex
Fotó: Bődey János / Telex

Azt mondta, három történelmi alak foglalkoztatja. Rózsa Sándort és Attilát már megírta, de mi lesz Titóval, Jugoszlávia egykori elnökével?

Mi a szüleimmel nem a Balatonra jártunk, mert Szentesről elég közel volt a jugó tengerpart. Hihetetlen Amerika volt! Mai szemmel talán szegényes nyarak voltak, beültünk a Daciába, sátrat vertünk, májkrémen és Maggi levesen éltünk hetekig. De mégis fantasztikus élmény volt, ott voltunk a tengerparton, a kemping kocsmájában egész nap ment az MTV, nem kellett arra várni, hogy Juhász Előd a Zenebutikban kéthetente lejátsszon egy C. C. Catch-számot, aminek ráadásul az elejébe és a végébe beledumált. Volt Levi’s farmer, Speedo fürdőgatya, Donald rágó és minden földi jó, nyugati kocsik mindenhol – és bárhová bementünk, ott függött a falon Tito fényképe. Titokzatos, csaknem isteni alaknak láttam. Nekem az az egész Amerika egybefonódott Titóval. Egy hős partizán, akibe a fél Nyugat szerelmes. Még fogalmam sincs, mit fogok kezdeni vele.


Nem olyan régen, egykori szerkesztőtársa, Szálinger Balázs nyilatkozta nekünk, hogy megúszós lett a hazai irodalom, tapasztal ilyesmit?

Én is azt látom, hogy sok olyan író van a kortársaim között, akik olyat akarnak írni, ami mindenkinek tetszik. Senkivel és semmivel nem akarnak ütközni, csak sikeresek akarnak lenni. Kések akarnak lenni a vajban. Próbálják kitapogatni, mi az, amit az olvasó is szeretni fog, megfelel a liberális mainstreamnek, a PC-nek, a jobbos és balos érzékenységeknek, prüdériáknak és az irodalmi sznobizmusnak, és amit az aktuális szakmai kánon is befogad. Én nem szeretnék ilyen konfliktuskerülő és kompromisszuméhes könyveket írni, abszolút bevállalom, hogy az írásaimban rengeteg provokáció van, nem ütközésmentes, inkább megosztó művek. Ha valaki nem szereti, amit írok, netán irritálja őt, hát az teljesen rendben van. Én maximum olyan irodalmi punkoknak szeretnék megfelelni, mint Rabelais, Hašek vagy Hajnóczy.