Soha nem volt még ennyire kegyetlen és vicces a hipergazdagok szerencsétlenkedése

A lassan két éve tartó koronavírus-világjárvány idején kevés jobb dolog történt a szórakoztatóiparban, mint hogy bemutatták a 2018 óta az HBO-n futó, már eddig is számos Emmy-díjat bezsebelő Utódlás című tévésorozat harmadik évadát, amely ebben a tragédiákkal, szenvedéssel és szorongással teli időszakban igazi bűnös élvezetként ültette nézők millióit hétről hétre a képernyők elé. A sorozat írója, Jesse Armstrong eddig nem igazán gurított nagyot, viszont a producerek között ott van Adam McKay és Will Ferrel; előbbit leginkább A Nagy Dobás, utóbbit pedig valószínűleg a trash vígjátékai, vagy értelmesebb vonalon a Vice miatt ismerheti a hazai közönség. Bár a sorozat első két évada is népszerű volt, és egyre inkább kivívta a kritikusok elismerését, igazán a harmadik évaddal robbant be itthon és külföldön is. A harmadik évad zárását 47 százalékkal nézték többen, mint a második évad fináléját.

Pedig a keretsztori akár viszonylag elcsépeltnek is nevezhető, és a harmadik évad végén pozícióikat tekintve nem tartanak nagyon máshol a szereplők, mint ahonnan elindultak. A történet a Roy família utódlási küzdelmeiről szól: a világ egyik legnagyobb médiaipari vállalatcsoportját létrehozó Logan Roy 80 éves lesz, és arra készül, hogy a birodalom kulcsát átadja legrátermettebb fiának, de az utolsó pillanatban meggondolja magát, a gyerekei pedig háborúzni kezdenek egymással, az apjukkal, illetve a cégükre szemet vető konkurens cápákkal.

Ennyiből valószínűleg az Utódlás egy klasszikus, az ókori drámák óta ismert sémákat használó sztorinak tűnik, ami egyrészt igaz is, de éppen attól lesz jó, hogy mindez változó mértékben, de üdítően elegyedik szarkazmussal és iróniával. A három évad egész különböző hangulatú, míg eleinte inkább tűnt a hipergazdagok ganéságát bemutató Office-szerű paródiának, a harmadik évadban már sokkal inkább a szereplők lelki nyomora kerül előtérbe. Nehezen felejthető például Kendall Roy tökéletesen megkomponált 40. születésnapi bulija, amelynek a végére nemcsak a Roy gyerekek egymáshoz való viszonya kerül mélypontra, de nézőként is azt érezhetjük, hogy amit láttunk, az annyira borzalmas volt, hogy ennél már tényleg csak valami jobb jöhet.

Az Utódlás egyébként is próbára teszi az embert, mert ilyen mennyiségű és intenzitású családon belüli brutalitással egy sorozaton belül nem is emlékszem, hogy találkoztam-e már valahol. Bár Logan többször elmondja, hogy ő egész életében mindent a gyerekeiért tett, ezt vagy nagyon rosszul mutatja ki, vagy inkább arról van szó, hogy egyszerűen nem bízik meg senkiben; a cégben vagy a cég körül legyeskedő gyerekeiben sem, akikhez való viszonyát leginkább cinikusnak és kegyetlennek mondanám. A trónért és az apjuk elismeréséért háborúzó harminc és negyven év közötti gyerekek pedig még durvábban viselkednek egymással, miközben egy-egy gesztusból érezhetjük, hogy van azért köztük kötelék, és talán van is egy szint, ameddig már nem süllyednének a másikkal szemben, de azt tanulták, hogy ebben a könyörtelen világban – ahogyan Logan egyszer oda is veti Shivnek – nincsenek határok, mindig minden mozgásban van, folyamatosan könyökölni kell a pozíciókért.

Az üzleti és politikai élet csúcsán mozgó, de zenitjén már azért túl levő Logan vállalatirányítási és életfilozófiája talán akkor mutatkozik meg a legtisztábban, amikor a második évad harmadik részében Magyarországra viszi vadászni a cég vezetőségét és néhány csatolt szereplőt. A családfő úgy érzi, hogy két, számára rendkívül fontos ügyben is hátba szúrták, ezért annak érdekében, hogy kiderítse, kik az árulók, vacsora közben megparancsolja a jelenlévőknek, hogy vegyenek részt egy új – mint később kiderül –, vérfagyasztó játékban. Amikor az egyik, egyébként talán legkevésbé életszerű, de abszurditása miatt rendkívül szórakoztató karakter, Greg megpróbálja kérdőre vonni Logant a játék szabályaival kapcsolatban, akkor hangzik el a törzsfőnök hatalomtechnikai tételmondata: there are no fucking rules!

A jelenetet egyébként nem Magyarországon, hanem egy New York melletti kastélyban vették fel, az alkotókat pedig azok a vacsorapartik inspirálták, amelyeken Sztálin bizarr játékokra vette rá bizalmasait és munkatársait. A sorozat másik magyar vonatkozása az volt, hogy a harmadik évadban elhangzott Orbán Viktor neve, nem épp pozitív kontextusban.

A megvetéstől a nevetésig

Nem nagyon tudnék gyenge pontról beszélni az Utódlással kapcsolatban, még azzal együtt sem, hogy a harmadik évadban volt pár pont, ahol azon gondolkodtam, lassan muszáj lesz valamerre elkanyarítani a történetet, különben el fog laposodni, de ez végül meg is történt. A sorozat a színészek (akik közül korábban csak a skót Brian Cox volt igazán ismert) játéka, a zseniálisan megírt párbeszédek, és füstölő, a politikai korrektséget minimálisan sem tiszteletben tartó szóviccek mellett a hibátlan helyszínválasztások miatt működik igazán.

A hipergazdag szereplők kizárólag az emberiség 99 százaléka számára elérhetetlen helyszíneken mozognak; életüket magánrepülőkön, helikoptereken, kastélyokban, privát szigeteken, jachtokon vagy fényűző apartmanokban élik, a tömegek valósága csak pillanatokra szüremlik be az életükbe, azoknak a jeleneteknek viszont van is funkciójuk. A készítők meg szerették volna mutatni, hogy vannak dolgok, amelyeket ezek az emberek sem tudnak kontrollálni. Ennek legjobb példája, amikor a legidősebb fiú, Kendall egyik céges manővere azért hasal el, mert terrorfenyegetettség miatt légtérzár van a város felett, nem tud fölszállni a helikoptere, így végül kénytelen taxiba ülni, de a New York-i dugó miatt nem ér oda idejében egy fontos összejövetelre.

Szintén fontos erénye a sorozatnak, hogy a pénz és a felfoghatatlan gazdagság nincsen fetisizálva, nem tocsogunk a luxusmárkákban, az ötcsillagos fogásokban és a szereplők fogyasztási szokásaiban. Az olyan eszközök, mint például a magánrepülők és helikopterek egyszerűen csak léteznek, ugyanolyan természetességgel, mint ahogyan, mondjuk, én tekintek a biciklimre vagy a BKV-bérletemre. A sorozat szereplőit valószínűleg azért sem foglalkoztatják a materiális javak, mert sosem kellett ezekért megküzdeniük, illetve

azon a szinten, ahol ők vannak, nem az számít, hogy hány millió dollár van a számlájukon, vagy hogy mennyire finom a homár-mangó crème fraîche, hanem az a fontos, hogy kinek mennyire érvényesül az akarata és mekkora éppen a befolyásindexe.

Az is világosan látszik, hogy a végtelen pénzük ellenére a szereplők nem különösebben boldogok, állandóan feszülnek valamin. Nem is nagyon emlékszem olyan helyzetre, amikor őszintén és önfeledten örültek volna valaminek, és olyan jelenetek is csak elvétve akadnak, amikor nem éppen valami üzleti-hatalmi dologgal foglalkoznának, ami még akkor is kimerítő lehet, ha tudják, hogy nekik sohasem kell majd, mondjuk, a rezsiárak miatt aggódniuk. Könnyű lenne ezen a lerágott és sekélyes „pénzen nem lehet boldogságot venni” vonalon elcsúszni, az Utódlásban azonban pont az a nagyszerű, hogy a nézőben a megvetéstől a sajnálatig mindenféle érzelmet kivált, a szereplők szerencsétlenkedésén pedig nevetni és borzongani is lehet. Ha valaki szeretné fanyar humorral zárni az évet, akkor nem fogja megbánni, ha elkezdi ledarálni az eddig megjelent három évadot. A sorozat folytatását jövő év elején kezdik el forgatni.