Ragályi Elemér az SZFE-ügyről: Ez borzasztó nehezen feldolgozható

„A mai helyzetet látva az egy indokolatlanul szelíd levél volt. De a folyamat eleje volt, tehát ahol az embernek azt a látszatot kellett keltenie ezzel a levéllel, hogy hisz a párbeszédben”

– mondja Veiszer Alinda legújabb műsorában Ragályi Elemér Kossuth- és Balázs Béla-díjas operatőr, aki az 1990-ben Oscar-díjas Journey of Hope-ot is fényképezte, amikor arról a nyári, általa kezdeményezett nyílt levélről kérdezik, amelyben az SZFE átalakításának leállítását kérték olyan művészekkel, mint Molnár Piroska vagy Cserhalmi György. A párbeszéd ezután így folytatódott:

– És nem hitt benne?
– Én nem hittem benne.
– Már akkor sem?
– Nem, nem hittem benne. Ha az ember figyeli azokat a lépéseket, figyeli az elmúlt nyolc év, vagyis most már tíz is van, rengeteg, egy egész világnyi élet, akkor tudja, hogy az egy olyan lépés volt, ami után nem tárgyalás következik és nem párbeszéd következik.

A folytatásban Veiszer Alinda több olyan volt pályatársáról kérdezi – a nagyjából egyórás műsort ezen az oldalon lehet megnézni jelképes támogatásért cserében –, akik az új, Vidnyánszky Attila vezette SZFE-ben szerepet vállaltak vagy más módon kötődnek a NER-hez. Az operatőrként vagy rendezőként mintegy kilencven filmet jegyző, közel 82 éves Ragályi nem fukarkodik a kemény jelzőkkel. Koltai Lajosról például azt mondja:

– Csúnya szó fog következni: mindenki úgy cseszi el az életét, ahogy ő akarja, úgy rombolja szét, amit fölépített egy életen át, ahogy ő gondolja és akarja.
– Azt gondolja, hogy ezzel szétrombolja azt, amit felépített?
– Én úgy gondolom, hogy nagyon sok olyan emberben, aki nemcsak szakmailag tisztelte, hanem tisztelte őt mint embert, nagyon sokaknak okozott ezzel csalódást.
– Önnek például?
– Persze.
(…)
– Ez most fájdalmas?
– Hát persze, hogy fájdalmas... Hogyne lenne bennem fájdalom (...) Borzasztó nehezen feldolgozható dolgok ezek.

Elmondja azt is, hogy hogyan, milyen közös múlt után szakadt ki belőle az a Novák Emilnek szánt dühös mondat a Facebookon, hogy „Ne merj a szemem elé kerülni, Emilke!”, és hogy miért nem volt lenézés abban az emilkézésben. Később Kálomista Gábor neve is előjön a beszélgetésben, „forgatott úgy filmet, hogy Kálomista Gábor volt a producere”, hangzik el a kérdésben, amire így válaszol:

– Hát igen. Akkor még csak bontogatta a szárnyait, akkor még csak egy kellemetlen ember volt.

A beszélgetésben Ragályi Elemér magát sem kíméli, kitér például arra, miért lett fiaskó a 2005-ben rendezőként és operatőrként készített Csudafilm című filmje (azért lett gagyi, mert „abszolút túlértékeltem az én képességeimet és a kapacitásomat”).

Őt egyébként sosem foglalkoztatta a politika, miközben olyan rendezőnek is volt operatőre, mint a több ideig-óráig betiltott filmet forgató, majd külföldre távozó Gazdag Gyula, aki „mindig politizált”. Ragályi nem, de nem félelemből, hanem mert nem érdekelte, ahogyan az sem, hogy jelentettek-e róla besúgók, és ha igen, ki és mit. Ki sem kérte erről a papírokat, „mert most mi a fenének csalódjak?”.

A beszélgetésben mesél a háborús évekről és 56-ról, a Balázs Béla Stúdióról, a legnagyobb rendezőkről, akikkel együtt dolgozott, valamint arról is, hogy novelláskötetet ír. Ez utóbbi azért kezdte el, mert végiggondolta a szüleivel való kapcsolatát, és „kiderült, hogy borzasztóan kevés igazi élményem volt velük, ahhoz képest, hogy hosszú életűek voltak”. Szerinte ennek az is az oka, hogy „borzasztóan későn érő ember vagyok, 14 évesen annyira gyerek voltam még... Nem voltam abban a helyzetben, hogy kérdezzek a szüleimtől, hogy komoly beszélgetések legyenek köztünk”, később pedig lázadó, kitörni vágyó fiatal lett, aki az erős akaratú anyja mellől már 18 évesen elköltözött albérletbe, és akkortól csak látogatta a szüleit.