Krasznahorkai László: A bajt egyedül az ember jelenti

2021. március 10. – 12:54

Krasznahorkai László: A bajt egyedül az ember jelenti
Fotó: Ajpek Orsi / Telex

Másolás

Vágólapra másolva

Krasznahorkai László legújabb könyvében, a Herscht 07769-ben is apokaliptikus végkifejlet felé tart a világ. Ezúttal egy német kisváros Johann Sebastian Bach-rajongó neonácija, egy gyermeteg lelkű, öldöklő angyallá váló fiú, titokzatos vírus és fel-felbukkanó farkashordák hozzák el a nyugtalanságot. Interjúnkban Krasznahorkai a migránsellenességet fedősztoriként használó nácizmusról, egy másik univerzumból érkező, maguknak szavakat követelő hőseiről, a folyamatos elvágyódásról, a nehezen megítélhető globalizációról, otthontalanságról és a szóművészet elfeledett forradalmáról is beszélt. Az író szerint értelmetlen megkövetelni minden művésztől, hogy politikai kijelentéseket tegyen, de tartanunk kell a politikusoktól, mert eltakarják azt, amitől valóban tartanunk kell.

Egy idézettel kezdenénk: „az ország, sőt szerinte az egész emberiség létét fenyegető és a társadalmi rendet alapvetően megrendítő” veszélyre figyelmezteti a főhőse, Florian Herscht a német kancellárt, Angela Merkelt. A regényben valóban kibontakozik egy ilyen veszély, még ha nem is az, amire Florian gondolt: elemi részecskék problémája helyett a neonácizmus problémája. Hogyan jött a regény, és a két szál összefűzésének ötlete?

Magával Floriannal. Eredetileg azért mentem Thüringiába, hogy Bach-kutatásokat végezzek a magam módján, hogy azokon a helyeken taposhassam a járdát, ahol egykor Johann Sebastian Bach megfordult, ahol megszületett, fölnőtt, iskolába, templomba járt. Jártamban-keltemben a helybéli, lipcsei, weimari Bach-intézményekben dolgozó kutatók segítségével az ő zenéjének, zenei világának lényegét igyekeztem megérteni.

Aztán egyszer csak azon vettem észre magam, hogy csatlakozott hozzám ez a Florian. Ő azon figurák egyike, akik az általunk érzékelhető térben nem léteznek, viszont nagyon igyekeznek, hogy ez megtörténjen. Bármennyire meseszerűen tudom csak elmondani, ez a szomorú igazság. Az életemet lényegében vagy öt évtizeden keresztül ezek a létbe rendkívüli erővel bekéredzkedő figurák és az általuk megtestesített sorsok, állapotok, komédiák és tragédiák töltötték be. Hoztak mindent magukkal, így Florian Herscht is hozta magával a saját történetét. Nekem csak meg kellett találnom a megfelelő szavakat. A szónak az ősi idők óta ismert valóságteremtő erejéről van szó talán — ugye, emlékeznek? Kezdetben vala az Ige.

Mi volt amúgy ez a történet?

Az eleje kicsit ködös. Annyit sikerült kivennem, hogy Florian egy jénai árvaházban nevelkedett, ott tanították ki, péket csináltak belőle. Nagyon nagy darab testbe kényszerített lélekről van szó. De nemcsak nagy darab, hanem bikaerős is, ami aztán később sok mindent meghatároz az életében. A könyv másik hőse, akit Bossz néven ismerünk meg, egy Bach-rajongó, hagyományos náci, aki pénzkereső foglalkozásához illő kisegítőt keres magának. A szóban forgó jénai árvaházban megtalálja ezt a hatalmas kamaszt, afféle gyámság alatt elhozza, és kitanítja egy másik szakmára. Épületekről graffitiket lemosó egyszemélyes vállalkozásában Florian leveszi a válláról a dolog fizikai részét. Együtt járják Thüringia különböző városait. És hát elkezdi nemzeti szellemben nevelni, próbálja javítani a borzalmas hallását, ezért autózásaik alatt, két munka közt, folyamatosan a német himnuszt énekelteti vele, persze, a teljeset, tehát azt a két strófát is, amit 1945 után betiltottak. Fokozatosan igyekszik megértetni vele, mi a nemzet, kit kell gyűlölni, próbálja a fejébe verni, mi egy igazi német feladata az életben, és Florian fokozatosan nem érti és egyre nem és nem, hogy mit akarnak tőle. De nagyon szereti a Bosszt, és kitart mellette egészen addig, míg rá nem döbben, kicsoda is valójában. Voltaképpen csak ekkor kell szembenéznie a mi valóságunkkal, amiből rögtön ki is írja magát.

A Báró Wenckheim hazatér regényéről mondta, hogy csak úgy maguktól jöttek az alakok. A Herscht 07769-nél szintén? Hogyan születtek meg egy látszólag fiktív, de valójában könnyen és jól beazonosítható keletnémet kisváros kispolgárai és nácijai? Mennyi terepi ismeretet kellett szerezni a volt NDK-ban?

Mondtam én mindegyik regényem hőseiről, mert mondanom kellett, hisz így volt, és így van, hogy bizony maguktól. Meg kell tehát ismételnem: van egy általunk nem érzékelt univerzum, amely tele van olyan alakokkal, akiknek egyetlen ellenállhatatlan célja átkerülni az általunk már érzékelt valóságba. Nem vagyok egyedül, akinek ilyen a kitettsége, hogy érzékeli ezt, de nem árulom be most önöknek őket.

Ülünk egy homályos helyiségben egy ablak előtt, rajta csipkefüggöny, dohányfüst, paprikás krumpli és pálinkaszag terjeng a szellőzetlenségben. Nézünk kifelé az ablakon, őrült vigasztalan az egész odakint.

Nem mozdul semmi, csepereg az eső, a föld már nem képes felszívni a vizet, járni sem lehet a sárban. És nem elég, hogy ide kerültünk, még akkor jönnek ők is. Jön az Estike, jön a Valuska, jön a Korin, a Báró és persze most Florian Herscht. És meg se mozdulhatunk, ott kell leélni az életünket abban a rohadt homályos helyiségben egy ablak előtt, csipkefüggöny, dohányfüst, paprikás krumpli és így tovább, szóval mi nem mozdulunk, csak ők, de ők aztán olyan erővel követelik, hogy találjuk meg a szavakat a számukra, hogy mással se foglalkozhatunk, csak ezzel. Mindig mondogattam, hogy nem író vagyok, hiszen nem találok én ki semmit, az ég adta világon semmit, de csak kuncogás, vagy kelletlen grimasz az arcokon, hogy mit teszi ez itt magát, tudjuk mi jól, mi a dörgés. Igazoltat a rendőr, mondom, írnok. Há, az meg mi?, ezt kérdi. Próbáltam én kezeltetni magam, de az orvosok elhárítottak, hogy ez nem valami skizofrén dolog, talán inkább egy speciális büntetés, forduljak a kafkai bírósághoz, hátha még működik.

Korábban mesélt arról, hogy szívesen improvizál zongorán Bach műveire, az írás közben folytatta ezeket a gyakorlatokat? Az irodalomba beszűrődött valami a személyes Bach-élményből?

Egyáltalán nem volt szándékomban, hogy beszűrődjön, remélem, a szándékomat nem vitte félre semmi. A Herscht 07769 hőseinek megvan a maguk Bach-élménye, csak annak kell beszűrődnie, sőt, világosan megmutatkoznia. Ami engem illet, a Bach-zene rendkívüli hatással van rám, de Bach az én számomra szó előtti birodalom, soha nem több, mint pusztán zene. Képtelen volnék bármit mondani róla, hogy a csudába lehet a zenéről mondani valamit?! Floriannál, vagy a Bossznál a helyzet teljesen más, nekik a Bach-zene jelent valamit. A Bosszt most hagyjuk, érdemesebb Floriannal foglalkozni e tárgyban, ugyanis neki igen megragadó Bach-képe lesz, ahogy felfedezi magának, majd elmerül benne, végül eggyé válik ezzel a zenével. Számára Bach egy filozófiai gondolat robbanásig feszülő kiindulópontja, ahonnan megállapíthatja, hogy Bach zenéjében nincsen Rossz. És innen csak egy ugrás odajutnia, hogy Bachot tökéletesnek érezze, s már jöhet is a végkövetkeztetés, miszerint Bach azonos a világgal, tehát ahogy mondja: „egyetlen tökéletes van, és ez a világ”.

A nemzetiszocialista mozgalmakról leggyakrabban Wagnerre szoktak asszociálni, ha klasszikus zeneszerzőt kell mondani, de hogy jön be a világképükbe Bach?

Közvetlenül egyáltalán nincsen kapcsolatuk. Hitler személyes története, ízlése miatt valóban Wagner a német Nationalsozialismus felkent zeneszerzője. Mint birodalmi kancellár, de már kancellársága előtt is rendszeres látogatója és támogatója volt a bayreuthi ünnepi eseményeknek, és az egyik Wagner-örökös, aki az ünnepi játékokat hosszú ideig irányította, mélységesen elkötelezett Hitler-hívő volt, és maradt. Itt azonban másról van szó. A neonáci főhős számára Bach a thüringiai nagyság szimbóluma. Ez a Bossznak nevezett hős egy megszállott nacionalista és lokálpatrióta, ekként rajong Bachért. Ha van két egymást kizáró dolog, az embertelenségnek, a népirtásba torkolló rasszizmusnak az úgynevezett német változata és a bachi tisztaság, emberség, a legégetőbb isteni ragyogás iránti csillapíthatatlan törekvés, akkor ez valóban az, és valóban kizárja egymást, de ebben a figurában érthetetlen okból megfér. Én sem tudom megmagyarázni, ez hogy jön össze, egyszerűen nem ismerek rajta kívül embert, akiben a Johann Sebastian Bach-féle forma, stílus, érzés egy ennyire brutális, rasszista, antiszemita világképpel összefér. Nemrég olvastam, hogy valaki megtudván, miket műveltek a koncentrációs táborokban a nácik, őszinte döbbenettel összecsapta a kezét: „Dehát hogy lehetséges ez?! A németek olyan muzikálisak!”

Egy helyen azt írja az egyik szereplő szájába adva: „A Bossz egyszerűen csak antiszemita, és épp hogy utálja azokat, akik a migránskérdést feszegetik ahelyett, hogy rögtön belevágnának a zsidózásba” – a német szélsőjobb számára ez a két probléma valóban így elválik egymástól? Valódi látképe ez a német közéletnek?

Éppen most olvastam egy a Herscht 07769-ről szóló recenzióban, hogy a Bossz alapvetően a migránsoktól félti Németországot és Thüringiát. Pont az ellenkezőjéről van szó. Ő kifejezetten gúnyolja azokat a neonácikat, akik bedőlnek annak, hogy Németországra nézve a migránsmozgalom jelenti a veszélyt. Ő visszamegy a hagyományos terepére a nácizmusnak, vagyis a zsidókat gyűlöli. A történelmi múlt miatt azonban nemcsak azt a nyílt antiszemitizmust nem lehet elképzelni a mai Németországban, amit akár hagyományos antiszemitizmusnak is nevezhetnénk, hanem ennek semmiféle rejtett, bújtatott, enyhe változatát sem. Ami nem azt jelenti, hogy a németországi neonáci mozgalmakban nincsen antiszemitizmus, szó nincs erről. Csak oly mértékben tiltva van, hogy mindig keresnek egy fedőtárgyat, amellyel leplezhetik. És ez pedig most éppen a migránsellenesség. De mondom, nyilvánosság előtt antiszemita kijelentésnek a halvány nyomát sem lehet fölfedezni Németországban. Az, akit csak rejtjelezett, vagy titkos gyakorlásán kapnak, rögtön kiírja magát a német világból, lásd, mi történt nemrég a Bundeswehrben.

Eddig német kultúráról, német zeneszerzőről, német közéletről volt szó, és amikor olvastuk a könyvet, néha belefeledkezve azt éreztük, mintha egy német író könyvét olvasnánk. Mondhatjuk azt, hogy ez egy magyar nyelvű német könyv?

Nem, nem mondhatjuk. Ez egy magyar nyelvű magyar könyv. Én egy magyar író vagyok.

Van benne egy nagyon erős egyetemes mondanivaló, de mégis nagyon kézzelfoghatóan a mai Németországról szól.

Meg hát a mai úgynevezett civilizált világról is. Pontosan annyira lehet generatív kiterjedést tulajdonítani a könyvnek, mint Malcolm Lowry Vulkán alatt-jának, rajta sem kérik számon, hogy regénye miért Mexikóban játszódik, miért nem Angliában. De végtelen sok ilyen példát tudnék mondani Shakespeare Rómeó és Júliájától Ezra Pound Cantos-áig. Szóval hogy a Herscht 07769-nek csak helyi jelentősége lenne, nem hiszem. Az itt leírt állapot átjárta már északtól délig és kelettől nyugatig az európai társadalmak egészét. Meg hát első fokon a szépirodalmi művek mindig lokális térben zajlanak, általános érvényűvé csak egy közösség emelheti őket, ha felismeri bennük önmagát.

Korábban azt nyilatkozta, hogy Magyarországon nem találja a helyét, és ugyan sokat vándorolt életében, de már egyre kevesebb olyan hely van, ahová érdemes elvágyódni. Azért tud még találni ilyen helyet?

Nem, nem hiszem. De

az én utazásaim soha nem valahová irányuló helyváltoztatások voltak, hanem elutazások, és azok is lesznek. Mindig azt jelentették, hogy mindegy hová, csak el innen, vagy el onnan.

A legjobban az nyugtatja meg az idegeimet, ha éppen olyan országban dolgozom, amelynek a nyelvét nem értem, és ilyen módon védett vagyok a helyi eseményektől, egy darabig. Ezt a beszélgetést Magyarországon folytatom, de nem itt lakom már, és alig várom, hogy átlépjem a határt.

Ahol most él, ott mennyire érzi magát otthon?

Semennyire. Nem azért megyek, hogy valahol otthon érezzem magam, arról már nagyon régen letettem. Az még későre nyúlt kamaszkoromban történt. Egy fiatal lánnyal éltem együtt, és elvittem a szülővárosomba, hogy bemutassam őt a szüleimnek. Hagyományoktól, előítéletektől eléggé ragacsos volt ez a polgári, vagy inkább kispolgári család, és rendkívül kiborítottam a szüleimet azzal, hogy még csak egy menyasszonynak sem nevezhető fiatal lánnyal jelenek meg. Nem engedték, hogy otthon tartózkodjam vele, nem maradhattam ott, elhajtottak hajdani otthonomból, a szülőházamból, a szülővárosomból. Utána egy egészen közeli rokonom is elutasította a kérésemet, hogy ezzel a szegény lánnyal legalább egy éjszakát eltölthessünk náluk, aki épp lázas lett, s akivel végül egy Körös-parti padon kötöttünk ki. Én abban a pár órában, míg barátnőm a padon feküdt, veszítettem el az otthonomat, vagy az ilyen típusú képzelgésemet arról, hogy otthon lehetek bárhol is. Ráadásul Kelet-Európában az otthont csak egyszer lehet elveszíteni, és nekem a szülővárosom volt az otthonom.

Krasznahorkai László – Fotó: Líra / Szilágyi Lenke

Térjünk vissza a regényhez. Mondatszerkesztése a megszokott, ezúttal egyetlen mondatból áll a szöveg. Itt-ott felbukkannak viszont néhány szavas beszúrások, amik nem tűnnek fejezetcímnek, a könyv végén sem azt írja, hogy Tartalomjegyzék, hanem hogy Szivárványpászmák. Mik ezek?

Egy hasonlattal próbálok erre magyarázatot adni, mégpedig amikor egy interneten hallgatott rádióadás hirtelen megáll, majd amikor újraindul, megismétlődik egy korábbi mondat, vagy annak egy része. Ez történt írás közben velem. Egyszerűen mint egy hangszivárvány, visszaúszott egy-egy korábban leírt szó, vagy több szó együtt a többi fölé. Amikor már harmadszor, vagy nem is tudom hányadszor történt ilyen, akkor odamentem arra a helyre, ahol először jött vissza az agyamba egy ilyen kifejezés, szócsoport, és odaírtam. Akkor még nem gondoltam, hogy benne kell hagynom a szövegben, de a végén, amikor kivettem őket, megriadtam, s gyorsan visszatettem mindet. Tartalmi összefüggés nem áll fenn, véletlenül úsznak vissza, megismétlődnek, felívelnek a szöveg fölé, pont úgy, olyan céltalanul, mint egy szivárvány pászmája. Ha volna értelme, akkor az annyi, mint amikor fekete macska fut át előtted, és te visszafordulsz. Tudják, nem vagyok babonás, csak utálom, ha fekete macskák futnak el előttem.

„Nem kell attól tartani, hogy valamitől tartani kell” – írta valahol a könyv végén, amikor a kanaiak kezdenek fellélegezni. Mostanában pedig mintha folyton arra lennénk dresszírozva, és erre politikai kampányok építenek, hogy mindig tartsunk valamitől. Már csak így tudunk működni, nem tudunk mit kezdeni a szabadságunkkal?

A politikusok egyes országokban mintha tényleg azt akarnák, hogy folyton tartsunk valamitől, de hát nekünk meg pont tőlük kell mindig tartanunk. Mert ezzel eltakarják azt, amitől valóban tartanunk kell.

Ha röviden válaszolhatnék, akkor csak ennyit mondanék. Tudom, sokan keveslik, vagy leintik ezt, főleg azok a művészek, akik politikai térben is képesek megnyilvánulni. Soha nem értettem meg őket igazán, bár gyakran rokonszenvezem velük magam is. A kizárólagosság, a kötelező érvény nem tetszik. Mert megkívánni minden művésztől, hogy politikai kijelentéseket tegyen, értelmetlen. Az egyik az utcára ront a többiekkel, Nemzeti dalt szaval a Múzeum lépcsőjén, a másik meg megírja az Őszikéket. Mind a ketten hatnak arra, ami a politika által befogott világ. Együtt hatnak erre. De nem cserélnek helyet.

Ha ön nem is tesz politikai nyilatkozatot, a politika azzá teheti a szavait, például amit az előbb mondott, hogy alig várja, hogy elhagyja ezt az országot.

Tőlem azt mond a politika, amit akar. Egyszer elkaptak a 80-as években a rendőrök, és kihallgattak egy politikainak vélt kijelentésemért, amit valaki feljelentett. Győzködtek, hogy ugye, mondtam ezt meg ezt, mondom, dehogy mondtam, de, de, maga ezt meg ezt mondta ekkor és ekkor, mondom, dehogy mondtam, hagyjanak békén, nem foglalkozom politikával, nem írok politikai regényeket, erre felhördültek, hogy nanemá, még hogy nem!, amire én is elvesztettem kicsit a türelmemet, és egy kis hallgatás után felcsattantam, hogy ugye, nem képzelik, hogy én olyan emberekről, mint maguk, könyvet írok?! Időtlenül értettem. Talán ezért nem is vertek meg.

Ismét visszatérve a Herscht 07769-re, ha már a könyvébe is beszűrődik a vírus, kihagyhatatlan a kérdés: a járvány bármilyen módon befolyásolta-e a megszokott munkamódszerét, akár ennek a könyvnek a végét?

A kéziratot nemrég fejeztem be, nagyjából egy éve. Nagyon megváltoztatta az életemet a koronavírus-járvány, hogy a csudába ne? Pontosan úgy és annyira, amennyire valamennyiünkét. De a globális valóságunknak ez a velejárója. Globális járvány korábban soha nem volt, mert nem volt globális a Föld. Ez nemcsak a járványokra vonatkozik, hanem mindenre, ami a zoón politikonnal történhet. A globális világ létrejöttétől kezdve minden globális kiterjedésű lesz, de nemcsak az emberiséget veszélyeztető, katasztrófatörténetek lesznek globálisak, hanem például a technikai civilizáció pozitív hozadéka is érint mindannyiunkat.

Az aggodalom az újtól teljesen jogos, mert az ember állat, minden ismeretlentől fél, mert félnie kell.

Amíg nem uralja, nem talál védelmet ellene, addig természetesen idegenkedve, ellenséges érzülettel fogadja. De nem kellene totálisan megvakulni a teljes képre, ami valóban változást jelent.

Ezek szerint a globalizáció jó?

A globalizált világ pontosan olyan emberek által lakott, amilyen az ember eddig is volt. Az egyetlen, ami rövid távon, tehát néhány tízezer év alatt nem változik, az az ember, akiről viszont nincs túl jó véleményem, mert nincs vele túl jó tapasztalatom. A viszonyok, a civilizációk , a lokális érvényessége a dolgoknak, a hely értelme, az idő használata, a kommunikáció, az akut katasztrófák, a felfedezések, a betegségek, a tudás eloszlása, a tudatlanság ijesztő százalékai, minden, minden gyökeresen megváltozik, ha akkorára nő a tér, ami lefedi az egész Földet. És ezt nem lehet jónak, vagy rossznak ítélni. Nem lehet egyoldalúan ilyennek, vagy olyannak.

A világ eddig is tele volt fenyegető tényekkel, és ezután is tele lesz: a bajt egyedül az ember jelenti,

mert alkalmazkodóképessége ugyan van, de ez valójában marad animális, és ez nem elég, vagy pontosabban nem is lehet elég a változásra.

Ez regényírásra is igaz?

Igen. Már az is, hogy regényt írok, vagy ebben az esetben elbeszélést, azaz egy long-storyt, az azért van, mert megszoktam, és már nincs kedvem változtatni, vagy már nem tudok változtatni ezen. De az biztos, hogy az a világ, aminek egy modern-klasszikus regény vagy elbeszélés jelentett valamit, mára már megszűnt. Úgy érzem magam, mint a zebra előtt pirosnál állva: amikor zöldre vált a lámpa, segítő karok finom érintése jelzi, hogy amennyiben tényleg akarom, szívesen átvezetnek a túloldalra. De a forgalom, az nem vesz már tudomást rólam, a művészről. Ráadásul nem is tudom, mit tegyek, átmenjek még? Maradjak? Hisz mi az ördögöt kereshetnék én ott? Számomra a túloldal láthatatlan, vak vagyok rá, nem csoda, hogy át akarnak vezetni. Csak a zöldet érzékelem, mert átmenni, azt bezzeg szabad.

A könyve első lapjain szembejön velünk a műfaji meghatározás, miszerint egy elbeszéléssel van dolgunk, de ha az irodalomtankönyvek definícióját vesszük alapul, akkor zavarba jöhetünk. Van-e jelentősége, hogy a művet elbeszélésként és ne regényként olvassuk? Kell-e gondolnia bármit is az olvasónak erről a címkéről?

Ha rosszmájú akarnék lenni önmagammal, akkor azért neveztem ezt elbeszélésnek, mert egyszer azt mondtam, hogy a Báró Wenckheim hazatér az utolsó regényem, így ezt már nem merem regénynek nevezni. De én tényleg érzékelek különbséget a két prózai forma között. Az egyik műfajnak az a jellegzetessége, hogy egy új valóságot elhelyez a nagyobb valóságba, egy fiktív valóságot bevezet a realitásba. Ott egy egész világot mindenestül meg kell teremteni, vagy úgy kell átemelni, hogy az a valódi világban azonnal megtalálja a maga helyét. Az elbeszélés viszont nem valóság-, hanem történetközpontú. A Herscht 07769 egyetlen személy, Florian Herscht egy szálú történetét követi nyomon. Amúgy mindenki úgy olvassa majd, ahogy akarja, teljesen mindegy, hogy regényként, vagy elbeszélésként érzékeli. A fontos, hogy elkapja a sodra. Mert a művészetben a sebesség a lényeg.

Van-e egyáltalán a régi értelemben még művészet?

A művészetről általánosságban nem beszélnék, de a prózairodalomról annyit mondhatok , hogy a XXI. század elején a magasnak nevezett irodalom már csak kísérteni jár haza. Az írók elfelejtették a XX. századot, és úgy tértek vissza a realizmushoz, hogy nem is észlelték. Emlékeznek még? Joyce! Beckett! Vagy nálunk Szentkuthy! Ráadásul ebben a XX. században William Faulkner volt a realista! A hang és a téboly mint realizmus! Nézzék meg most az amerikai, vagy az európai prózát! Döbbenetes a kínlódás. Az irodalmat már a siker, azaz a piac méri, mely visszakényszeríttette a könnyen befogadhatóhoz, a könnyen olvashatóhoz, a hétköznap fölmagasztosulásához, egy XIX. századi realista elbeszélő próza technikájához. Ezzel teljesen megfeledkezett arról, hogy a XX. században mik történtek, hogy itt avantgard volt, dadaizmus, szürrealizmus, eszméletlen forradalmak a szóművészetben. Most ott tartunk, hogy az egykori tömegkultúra elment egy bevásárlóközpontba, szépen átöltözött, ilyen napszemüveg, olyan cipőcske, és mire kijött, már magaskultúraként definiálta önmagát. És ezt mindenki elfogadta.

Az olvasónak feltűnhet, hogy a trágár szavakat „kisípolja”, egy-egy karaktert kihagyva írja le. Mi ennek az oka?

Egyetlen szóval tudok válaszolni: a jóízlés.

Végül az olvasó feladatát szeretnénk önnel elvégeztetni, bár tudjuk, hogy ez nem feltétlenül sportszerű. A regény végén Florian levelet kap Angela Merkeltől, akinek korábban több levelet is küldött. Vagyis csak kapna, mert nem tudják neki kézbesíteni. Mi áll abban a levélben? Merkel asszony államfőként vagy fizikusként válaszolt?

Emlékszik a körülményekre, amikor ez a levél Angela Merkeltől megérkezik Kana-ba? A postamester, aki elveszíti a feleségét, és ebbe beleőrül, a könyv végén, mindennek a végén a napi postát válogatja, s ekkor találja meg Merkel válaszlevelét. Azt mondja, hisz már mindenen túl vagyunk, amit a felesége elvesztése fölött érzett összeomlásában a helyzetére vonatkozóan már mondogat egy ideje, hogy: „És akkor én ezzel most mit csináljak?” És beteszi a nem kézbesíthető fakkba.

Nem akarok kibújni a válasz alól. Csak mint olvasó, én elfogadom, hogy vannak ki nem deríthető dolgok egy műben. Azaz soha nem tudjuk meg, mit válaszolt Angela Merkel Floriannak. A levél ott van a fakkban, ezt az egyet biztosan tudjuk. Dehogy mi van benne? Én se tudom, fogalmam sincs.

Viszont egyet kérdeznék én is: önök, akik olvasták a könyvet, hogyan éreznek Florian Herscht iránt, megszerették őt?

Szeretet? Inkább együttérzés volt ez, együttérzés, némi sajnálattal, amiért így bánnak vele. Meg persze szurkoltunk, hogy kapjon észbe, amennyire ő erre képes, és rakja össze a mozaikot, csináljon végre valamit. De miért kérdezte ezt? Ön szerette Floriant?

Igen. És szeretem is. És nagy ajándéka az életemnek, hogy megismerhettem.

A Telex csak tőled függ. Legyél a rendszeres támogatónk!
Támogatom!
A Telex csak tőled függ. Legyél a rendszeres támogatónk!
Támogatom!