Örökké tehetségesek

2020. december 19. – 08:59

Örökké tehetségesek
Illusztráció: Fillér Máté / Telex

Másolás

Vágólapra másolva

Mert az is kérdés, hogy egyáltalán megvan-e még az a fahíd Zetelakán. Abban a folyton félálomban lévő székelyföldi falucskában, ahol a patakok, mint kézben a sors erei, áthálózzák a kerteket, az utcákat, és a házakhoz, néha akár a csűrhöz is, aprócska fahidak nyújtóznak át. Nem tudom. Talán ott van, vagy már beszakadt…

A szállásra bandukoltunk hazafelé, megnyúlt az éjjel, a hajnali végtelenbe csúszott le a széle, és Németvárosi Attila barátom meg én mélázva megálltunk az egyik szelíd fahídon. Magunkon merengtünk a nagy küküllői éjszaka kezes csobogásában, és vallomásokba kezdtünk. Hogy akkor

mi a fenét is jelentene, de úgy egészen komolyan, vérre menően magyar írónak lenni.

Attilával évek óta kollégák voltunk már akkor, a viharsarki irodalmi különítmény nagyreményű és örökké fiatalnak mondott tehetségei, akik előtt szép jövő áll. És lehet, hogy állt is valami tényleg, ami szép is volt, meg jövő is, de akkor már sejtettük, hogy valójában ez elől menekülünk, rettegünk a tehetségesség rémes kalodájától. Az „örökké nagyreményűség” lemoshatatlan billogja kezdett rászáradni a bőrünkre, ahhoz túl régóta pattogtattuk az ostort, hogy ne lehetett volna elkészíteni rólunk egy feszes leltárt.

Szóval, nem is olyan naivan voltunk már fiatalok, de még azzal a hittel, hogy örökké. Aznap mondott le egy magyar miniszterelnök, akinek az egyleti naplóban egy betűvel és három számmal írták le a nevét, és úgy beszélték, áruló (ügynök) volt. És amikor megjött a hír, hogy feladta, olyan spontán ünnepség kerekedett az erdélyi írók táborában, hogy menet közben, az egyik szöveg elhangzása alatt lefújták a felolvasásunkat. Magába fordult a kör, pálinkába a pálinka. Nekem a zabolátlan ünneplés közben csak gyűlt a keserű íz a számban, mert én még azután következtem volna, és bitangul szerettem volna magamat megmutatni. Fel akartam olvasni egy – hitem szerint – bivalyerős prózát, ami vagy az volt, vagy nem, már nem is számít, de dermedten álltam a rekedt rikoltozásban, talpig az asztalcsapkodásban és hujjogásban, és nem akartam elhinni, hogy nekünk, magyar íróknak nem az irodalom a legfontosabb. Hogy egy ilyen vagy olyan (természetesen olyan) miniszterelnök bukása elsöpri a nem túl feszesre tervezett nap egyetlen programját.

Az ünneplők verték a pultot, kavarodott az ironikus jókedv és a délceg fröcsögés, és én

szorongani kezdtem, hogy mi, sárkányfüvesek meg helyőrségesek, meg akiknek nem jutott akol, de a rendszerváltás után indultak, szóval, mi sem leszünk mások, mint akiknek kiázott a sarkuk a kádári lábvízben. Egy csöppet sem vagyunk se szabadabbak, se különbek, mint az előttünk járó generációk, és hogy valami máris belecsúszott a jellemtelenség mocskába.

Azok az egykori nagyreményűek, akik most barackmagot árulnak rákgyógyszerként, közpénzen visznek lányfogó írókatedrát, vagy ne adj' isten gázkamrákról szövik ragadós, mérgező lázálmukat, akkoriban még üde nagyreményűek voltak. Még ott álltak a tervezett regény előtt, még megvolt a mázsás ötlet, amit „már csak meg kell írni”. Még megmosolyogták Mózes Attilát, aki „mire vihette volna”, ha nem inná most is decisével Bogdán Lacival a vodkát, és nem arról morognának, hogy régen mi volt. Mert régen se volt semmi, és Mózes lehetett volna az új Mózes, ha nem issza el az idejét, a tehetségét, a mondatokat, de leginkább a kedvét. És ebben az akkori helyőrségieknek volt némi igazuk, és különben is, a fiatalság mindent hitelesít, és ott sok jó svádájú, tehetséges gyerek volt, kerek mondatokkal és mosolygós szemekkel, legtöbbjük „látott a pályán”, értette, hogyan szöknek a mondatok. És valóban, Mózes Attila (van, aki e nevet még ismeri?) akár próféta is lehetett volna, nem csak egy nagy író.

De mára kiderült, hogy amit Mózes bejárt, az tengernyi távolság ahhoz képest, amit mi fogunk, és legfőképpen – bármilyen gyalázatos és pökhendi odapöckölni effélét, de sajnos vagyok ilyen gyarló –, amit ők.

Én meg azon a víg, szétmulatott estén gyanakodni kezdtem. Az a zilált ünneplés ott a mondatok helyett megrepesztett valamit a gyomrom táján, és ahogy teltek az évek, az a könnyű tombolás egész sorstalanságunk nehéz metaforája lett. Egy megfeneklett nemzedék bömbölése, akiknek éppen a legmarkánsabb lázadóin látszott már akkor is, hogy elkártyázták a gyönge szívüket, és hogy drága autókból meg túl csinos, rettegésben tartott színésznőkből áll már a dicsőséglajstrom, és nem az a fontos, kit közölt le a 2000.

A zetelaki hajnal kegyes volt, és szép. És mi Attilával megszaggattuk a ruháinkat, hogy akármi van, az íróságnál nekünk nem lehet fontosabb semmi. És hogy lúzerek meg ostobák maradunk inkább, vagy ami még rosszabb, „tehetségesek”, de a mondatainkat el nem adjuk. Akármilyen író is lett belőlem, tudom, hogyha egy karinthys csoda folytán onnan a hídról nézve látnám a mai önmagam, legalább a megőrzött hitemben nem csalódnék.

És szeretem remélni, hogy ma is odatalálnék, hogy odavinne a lábam a naiv vallomások és hittevések hídjára. Pedig

nem számít már, hogy ki mit akar ettől a magyar irodalom nevű nagy lángolástól, mert én nem akarok tőlük semmit. Már nem szeretném megrázni őket, hogy „mit műveltek?!”, „mit adtok el, és mennyiért?!”, hogy „de hát, fiúk, mi nem ezek voltunk!”.

Csak abban a kicsiben reménykedem, nem kell más, hogy odatalálnék arra a hídra. Csobogna alattam a selyem-patak, én meg kitárt szívvel néznék a felcsillagozott, koromsötét semmibe. A galagonyabokrokon túl mintha a két nagy író, Mózes és Bogdán szelleme morogna az idő végtelenjéből, én meg tiszta szívvel, ostobán fogadkoznék megint.