Trump sorozatban lőtte lábon a republikánusokat, a demokraták mégis óriásit kockáztatnak
„Ki a pénzzel a politikából! Pénzt az emberek zsebébe! Egészségbiztosítást mindenkinek!”
Ez a szlogen volt hallható minden kampánygyűlésen, ahol Abdul El-Sayed megfordult. Az orvosból lett politikus markánsan baloldali populista arcéllel indult Michigan állam demokrata párti szenátusi előválasztásán, amit egy hajszállal ugyan, de megnyert az establishment jelöltje előtt.
Időközben ugyanabban az államban a republikánusok is előválasztást tartottak, egyebek között a csatatérkörzetnek számító nyolcas választókerület kongresszusi képviselőjelölti helyéért. Itt a Donald Trump elnök által támogatott Amir Hassan közel húsz százalékponttal kapott ki attól a Thomas Smithtől, aki hónapokkal korábban beszüntette a kampányát.
A két esemény rávilágít az amerikai előválasztási versenyek eddigi tanulságaira kicsit több mint két hónappal a félidős választás előtt.
Az egyik oldalon ott van a feltörekvő balszél, amely Izrael-ellenességgel, populista gazdasági ígéretekkel és kompromisszummentes retorikával kerekedik felül a megfáradt, erejét vesztett establishmenten. A másik oldalon pedig a pártját egy évtized óta domináló Trump igyekszik megőrizni a befolyását, miközben történelmi mélységekbe zuhanó népszerűségi mutatókkal fordul rá második elnöki ciklusa utolsó két évére. A valóság persze nem ennyire egyszerű. Több államban a progresszív baloldal jelöltje nem tudta megverni a centrista jelöltet, míg sok esetben Trump képes volt érvényesíteni akaratát, és leszámolt az ellene szegülő republikánusokkal.
Összességében azonban egy olyan kép rajzolódik ki a novemberi félidős választások előtt, amelyben az iráni háború és a gazdasági gondok miatt meggyengült republikánusokat egyetlen dolog mentheti meg a teljes kiütéstől: ha a demokraták tömegesen olyan szélsőségek felé hajló jelölteket indítanak, akik elriasztják a mérsékelt, középen álló szavazókat. Nélkülük ugyanis valószínűtlen, hogy vissza tudják szerezni a törvényhozást, amelynek jelenleg mindkét házában republikánus többség van.
Populista fordulat a demokratáknál
Az elmúlt két év meghatározó konfliktusa az amerikai politikában nem a republikánusok és a demokraták hagyományos szembenállása, hanem a Demokrata Párton belüli hatalmi átrendeződés volt. A 2010-es években már ébredező pártbeli balszél sokáig rendre alulmaradt a mérsékeltebb jelöltekkel szemben az előválasztásokon. A mérsékeltek fő ütőkártyája az volt, hogy azt állították, csak ők képesek legyőzni a végzetes fenyegetésként kezelt Trumpot és az általa vezetett MAGA-mozgalmat, a demokraták törzsszavazói pedig sokáig hittek is ebben.
Trump azonban visszatért, miután Joe Biden visszalépése után alelnöke, Kamala Harris elvesztette a 2024-es elnökválasztást. A vereség után a demokrata szavazók körében ismét előtérbe kerültek az ideológiai kérdések, amelyek a pártvezetéssel szembeni kiábrándulással összekapcsolódva masszív elégedetlenségi hullámot indítottak el.
Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy a magasan képzett, a közélet iránt aktívan érdeklődő demokrata törzsszavazók egyre inkább olyan jelölteket kezdtek támogatni, akiket baloldalibbnak és harciasabbnak találtak a hatástalannak tartott pártelithez képest. Mindez párosult a fiatal szavazók körében különösen erős Izrael-ellenességgel, amely a progresszívek és a mérsékeltek közötti belháború egyik legélesebb frontvonalává vált. Különös iróniája a helyzetnek, hogy Biden 2024-es újraindulása mellett éppen az a Bernie Sanders és Alexandria Ocasio-Cortez (AOC) tartott ki a legtovább, akik ma a leghangosabban bírálják a demokraták külpolitikai irányvonalát.
Az előválasztás időpontjának közeledtével egyre nyilvánvalóbb lett a balszél ereje. Előbb a közösségi médiában berobbanó Zohran Mamdani győzte le a veterán demokrata Andrew Cuomót a New York-i polgármesteri székért folytatott küzdelemben, amivel ő lett a város első muszlim vezetője. Ezután jöttek a különböző képviselőházi előválasztások, ahol stabil demokrata körzetekben sorra kaptak ki az idősebb, bejáratottabb jelöltek a balos outsiderektől.
Ez még önmagában nem lenne figyelemre méltó, az ugyanis gyakran előfordul, hogy mélyen az egyik párt felé hajló körzetekben a bázis lecserél egy centristát egy keményvonalasabb politikusra. Ahogy azonban arra választási elemzők rámutattak, a demokratáknál ez 2026-ban jóval nagyobb arányban fordul elő, mint az elmúlt évtizedekben bármikor. Augusztus végéig hat hivatalban lévő képviselőházi jelöltet vert meg progresszív rivális a párt belső előválasztásán, ami 1970 óta a legmagasabb szám azokat az éveket tekintve, amikor nem volt országos választókerület-átrajzolás.
Sokakat ez a 2012 utáni Republikánus Pártra emlékeztet, akiknél egy hasonló elnökválasztási vereség utáni elégedetlenségi hullámra ült fel az ultrakonzervatív Tea Party-szárny (nevével utalva az amerikai függetlenségi háborút beindító bostoni teadélutánra). A pártelit és a bázis közötti feszültség aztán Trump 2016-os jelölésében csúcsosodott ki, aki nemcsak a republikánus, de az egész fennálló amerikai rend megdöntésével kampányolt.
Még egy hasonlóság a Tea Party és a mostani demokraták között, hogy a szélsőséges jelöltek nemcsak kevésbé jelentős képviselőházi előválasztásokon tudtak győzni, hanem kormányzói, illetve szenátusi előválasztásokon is. Utóbbi különösen fontos az amerikai rendszerben, ahol a szenátorokat hat évre választják, és nagyobb a hatáskörük és a politikai súlyuk, mint egy két évre választott alsóházi képviselőnek.
A Tea Partyhoz hasonlóan a demokraták balszéle is a párton belüli hatalomátvételre törekszik, elsősorban a Demokrata Párt választási infrastruktúrájának felhasználásával. Ennek egyik legfontosabb szervezete a Demokratikus Szocialisták Szövetsége (DSA), amely saját jelöltek indításával és támogatásával igyekszik balra tolni a pártot. Ezt a stratégiát egyes elemzők entryizmusnak nevezik, bár a DSA-n belül maga a fogalom vitatott.
Az idei előválasztási szezon abszolút sztárja lett például Graham Platner, aki a kampánya során legalább annyira támadta a Demokrata Párt vezetését, mint a hivatalban lévő republikánus szenátort. A botrányt botrányra halmozó osztrigafarmer végül szexuális zaklatási vádakba bukott bele, és visszalépett a jelöltségtől. A demokraták balszárnyának maine-i pofonjáról itt írtunk bővebben.
Platnerhez hasonló profilt képvisel a cikk elején már említett Abdul El-Sayed, aki egy kifejezetten fontos csatatérállamban, Michiganben indult a visszavonuló demokrata szenátor székéért. Az egyiptomi származású, de amerikai születésű, muszlim El-Sayed hónapokon át vezetett a megosztott mezőnyben, mígnem az establishment összezárt Haley Stevens képviselő mögött. El-Sayed mögé ezzel szemben beállt az egész progresszív ökoszisztéma: Sanders, AOC, a népszerű, de antiszemita és szélsőséges nézetei miatt például Angliából kitiltott Hasan Piker streamer, illetve a DSA is.
A választás előtti közvélemény-kutatások El-Sayed jelentős, tíz százalékpontot meghaladó előnyét mutatták. Haley-nek az kedvezett, hogy a kampányát több tízmillió dollárral támogatta az erősebb izraeli–amerikai kapcsolatokért lobbizó AIPAC lobbiszervezet. El-Sayed végül a kutatások által jelzettnél jóval gyengébben teljesítve, alig egy százalékponttal nyert, de győzelme így is komoly skalp a mérsékeltekkel szemben.
A progresszív fordulatot jól érzékelteti Joseph Geevarghese, a Bernie Sanders által alapított Our Revolution vezetőjének értékelése, aki szerint
„azt látjuk, hogy az inga a jobb helyett balra lendül. Végső soron erről szól ez a félidős választás.”
Azt, hogy pontosan mit takar ez a balos fordulat, nehéz tömören összefoglalni. Néhányan woke 2.0-ként hivatkoznak a mozgalomra, ami nagyjából a világon végigsöprő elitellenes hangulat baloldali verziójának feleltethető meg. Fontos pillérei a már említett Izrael-ellenesség, a mesterséges intelligenciával szembeni szkepticizmus és az érzelmeken alapuló politizálás. A témával foglalkozók szerint az különbözteti meg a 2010-es évek progresszív hullámától, hogy inkább gazdasági, mintsem kulturális kérdésekre koncentrál.
A centrista oldal ugyanakkor egészen másként látja a folyamatot. Matt Bennett, a Third Way társalapítója szerint óriási hiba és kockázat, hogy a demokraták balra próbálják tolni a pártot, a Sanders-féle balpopulista politikára pedig egyszerűen azt mondta, hogy Amerika nem erre vár. Kamala Harris volt alelnök ezzel szemben úgy látja, hogy szinte lázadás zajlik a status quo ellen, mert az nagyon sok embernek nagyon régóta nem működik.
Nem jött össze azért minden a progresszíveknek. A szomszédos Wisconsinban a magát demokratikus szocialistaként definiáló Francesca Hong például sokáig vezetett a kormányzóságért zajló előválasztási versenyben, az utolsó hetekben azonban összezárt a mérsékelt mezőny, a centrista jelölt pedig a demokrata kormányzó támogatását is élvezte. Hong helyzetét tovább nehezítették a kampány során előkerült korábbi közösségimédia-bejegyzései. Ezek között volt egy 2020-as, azóta törölt poszt, amelyben a hálaadás eltörlését sürgette, valamint egy 2019-es bejegyzés, amelyben arról írt, hogy egy étteremből azért akart távozni, mert túl sok idős fehér ember volt ott, akik szerinte nem gondolták, hogy beszél angolul, és ez szorongásos roham szélére sodorta.
A közvélemény-kutatások mindenesetre Wisconsinban is látványosan mellélőttek: a felmérések átlagosan 20 százalékpontos előnyt mértek a baloldali jelöltnek, a valóságban viszont szorosan ugyan, de kikapott a centrista David Crowley-tól. Itt az lehet a mentségük a kutatóknak, hogy a szenátusi vagy kormányzói előválasztási közvélemény-kutatások átlagos hibája körülbelül 13 pont, tehát a történelmi átlaghoz képest nem is szerepeltek annyira rosszul.
Trump hanyatló ereje
A másik oldalon kevésbé volt eseménydús az előválasztási szezon, mivel a republikánusoknál nagyrészt az döntötte el a versenyeket, hogy ki mögé állt be Trump. Így kapott ki konzervatívabb riválisától például John Cornyn veterán texasi szenátor, ami hosszú idő után először azt jelenti, hogy a demokratáknak esélyük lehet megszerezni a legnépesebb republikánus állam egyik szenátori székét. Hasonló sorsra jutott Bill Cassidy louisianai szenátor is, aki az utolsó olyan republikánus szenátorok egyike, aki Trump ellen szavazott 2021 elején a Capitolium ostroma miatti alkotmányos vádeljárás során.
Trump legnagyobb győzelmét Thomas Massie ellen aratta, aki a republikánusok libertárius, izolacionista szárnyának hangadójaként nyíltan ellenezte az elnök iráni háborúját. Massie azzal vádolta meg a kormányt, hogy az izraeli lobbi érdekeit követi, mire Trump árulónak bélyegezte a képviselőt. Az érintett kentuckyi választókerületben tartott előválasztásba mindkét oldal dollármilliókat ölt bele, és az végül Massie egyértelmű vereségével végződött.
Szintén figyelemre méltó volt James Fishback kampánya a floridai kormányzói székért. A korábban csatatérállamnak számító, ám Trump alatt egyre konzervatívabb déli államban az volt a kérdés, ki lesz a kultúrharcos eredményeiről ismert korábbi elnökjelöltjelölt, Ron DeSantis utódja. Fishback büszkén nativista, rasszista és antiszemita elemekkel tűzdelt kampányt folytatott, amelyben alig leplezve támadta DeSantis kiszemeltjét fekete bőrszíne miatt és szállt bele keményen a Floridában amúgy nagy számban élő zsidó közösségbe. Fishback végül csúnyán kikapott, de elemzők aggasztónak találják, hogy a fiatalok körében viszonylag jól teljesített.
A republikánus előválasztások összességében Trump személyes győzelmeiről szóltak, de akadt néhány kudarc is. Emiatt néhányan amellett érveltek, hogy Trump ereje gyengülőben van, vagy legalábbis az elnök nem tűnik annyira mindenhatónak, mint korábban. Az tény, hogy több olyan előválasztás is volt, ahol a Trump által támogatott jelölt nem tudott győzedelmeskedni. A Washington Post összegzése alapján már tíznél tart a számláló, ami csak eggyel marad el a 2022-es negatív rekordtól. 2024-ben és 2020-ban négy, míg 2018-ban mindössze két ilyen eset volt.
Az egyik legérdekesebb ilyen eset Michiganben történt, ahol Trump beállt a muszlim hitét elhagyó, áttérő keresztény Amir Hassan mögé. Az előválasztáson ehhez képest Hassanra 20 százalékpontot vert egy olyan induló, aki hónapokkal korábban beszüntette a kampányát.
Mindenesetre több jobboldali kommentátor aggasztónak találja a helyzetet. Mike Murphy korábbi republikánus tanácsadó például úgy látta, Trumpnak már nincs akkora befolyása, mint korábban. Murphy arra is rámutatott, hogy Trump legfontosabb intézkedései, mint a világkereskedelmet majdnem felrúgó vámok, a bevándorlók elleni erőszakos intézkedések, illetve az iráni háború, mind népszerűtlenek.
Mi lesz novemberben?
Az szinte borítékolható, hogy a republikánusok székeket fognak veszteni novemberben. Az amerikai félidős választások modern története során mindössze kétszer, 1996-ban és 2004-ben fordult elő, hogy a hatalmon lévő elnök pártja növelni tudta a kongresszusi képviselői helyeinek számát. Ezt a politikatudomány azzal magyarázza, hogy az úgynevezett másodrendű választásokat a szavazók rendszerint arra használják, hogy megbüntessék a hatalmon lévőket.
A történelmi trendekre a kedvezőtlen makrogazdasági mutatók is ráerősítenek, amelyek szintén nem Trumpnak kedveznek. Bár az amerikai gazdaság nem muzsikál olyan gyengén, mint európai társai, az infláció mértéke továbbra sem akar csökkenni, ahogy a benzinár sem – mindkettőhöz vaskosan hozzájárul az iráni háború okozta olajár-emelkedés, illetve a Hormuzi-szoros továbbra is megoldatlan kérdése.
Ha pedig figyelembe vesszük Trump népszerűségi mutatóit, akkor még több okuk van félni a republikánusoknak. A felmérések átlaga alapján ugyanis támogatottsága 40 százalék alatt van, ami normális esetben demokrata tarolást vetítene előre.
Nem biztos azonban, hogy mindez bekövetkezik. Egyrészt a republikánusok jöttek ki jobban a választókerületek évtized közepi újrarajzolásából, amiben segítségükre volt a konzervatív többségű legfelsőbb bíróság is, amely érvénytelennek nyilvánította az etnikai kisebbségeknek kialakított választókerületek nagy részét. Ez lehetővé tette a még nagyobb fokú gerrymanderinget, amivel
jelentősen csökkent a kompetitív választókerületek száma, azaz azoké a körzeteké, ahol mindkét pártnak van esélye a győzelemre.
Ezzel együtt a demokraták leginkább a közép-nyugati régióban reménykedhetnek, ami hagyományosan az ő terepük, bár Trump alatt abszolút csatatérré vált a fehér munkásosztály által sűrűn lakott terület. Itt segíthet a demokratáknak a gerrymandering (viszonylagos) hiánya, illetve az, hogy Trump neve nem lesz ott a szavazólapon, így azok a nem elkötelezett szavazók, akik inkább Trumphoz, mint a republikánusokhoz hűségesek, nem biztos, hogy elmennek szavazni.
Szintén nehezíti a terepet a szenátusi térkép, ahol a demokratáknak több olyan államban kéne győzniük, ahol Trump nyert 2024-ben. A demokratáknak a velük szavazó függetlenekkel együtt jelenleg 47, a republikánusoknak 53 szenátoruk van, azaz a demokratáknak legalább négyet kéne fordítaniuk (miközben egyet sem veszítenek el), hogy megfordítsák az erőviszonyokat.
Trump gyengesége viszont itt is tetten érhető, hiszen olyan államokban is esélyük van nyerni a demokratáknak, ahol az utóbbi időben nem sok vizet zavartak: a felmérések szerint Iowában fej fej mellett van a republikánus és a demokrata jelölt, míg Alaszkában vezetnek a demokraták. Közös pont ezekben az államokban, hogy az ott élők elégedetlenek az elnök teljesítményével, különösen a védővámok okozta gazdasági károkkal. Egy másik érdekes stratégiát is bevetnek a demokraták az olyan mélykonzervatív államokban, mint Montana és Nebraska, ahol független jelölteket támogatnak, mivel tisztában vannak saját pártjuk népszerűtlenségével.
A szakértők, például Nate Silver előrejelzései elég valószínűnek tartják, hogy a demokraták megszerzik a képviselőházat, míg a szenátusi versenyben nem látnak egyértelmű favoritot. Előbbinél nagyjából három százalékponttal kéne megverniük a republikánusokat országszerte, amire a felmérések alapján bőven van esély. A RealClearPolitics súlyozatlan összesítése szerint a demokraták a képviselőházat nézve 6,4 százalékponttal vezetnek országosan. A szenátori versenyekben jelenleg 50–50-es felállást jósol az oldal, ha valóban ez a helyzet alakulna ki, akkor J. D. Vance alelnök szavazata döntene a felsőházban.
Amennyiben mindkét házat behúznák a demokraták, lényegében meg tudnák állítani Trump belpolitikai kezdeményezéseit, és külpolitikai téren is fékezni tudnák az elnököt. Épp ezért mutat rá arra több elemző, hogy kulcskérdés, milyen szenátorjelölteket találnak a demokraták: egy-egy túlságosan megosztó jelölt olyan versenyeket is elveszíthet, amelyeket a tágabb környezet alapján nem lenne indokolt elbukniuk.
