Hideg zuhany, felmosóronggyá vált haj, rabszolgamunka: ilyen volt az orosz büntetőtelepen

„A börtön több, mint egy hely. Egy mentalitás is” – kezdi az amerikai Time-ban május elején megjelent írását az amerikai kosárlabda egyik sztárja, Brittney Griner. A kosárlabdázót egy héttel az orosz–ukrán háború 2022. február 24-i kitörése előtt tartóztatták le a Moszkva melletti seremetyjevói nemzetközi repülőtéren, miután hasisolajat tartalmazó, elektromos cigarettához való patronokat találtak a poggyászában.

Griner a WNBA mellett – sok női kosárlabdázóhoz hasonlóan – Amerikán kívül is játszott, ő például az orosz Jekatyerinburg csapatában, ismert figurának számított tehát Oroszországban. Grinert még elfogása évében, augusztusban kilenc év börtönbüntetésre ítélték, majd a hírhedt fegyverkereskedő, Viktor But szabadon engedéséért cserébe kiadták az Egyesült Államoknak decemberben.

Griner most a Time-ban írta le hosszasan, hogyan élte meg az egész tortúrát. Kezdve például azzal a tapasztalattal, hogy hamar tudatosította magában, ő most egy rab, aki lehet, hogy leghamarabb 2031-ben szabadulhat. Arra az elhatározásra jutott, hogy igyekszik megkeményíteni a szívét, és elfojtani magában az olyan „puhaságot”, mint a szeretet.

Amikor fogoly lett, még friss emlék volt a Covid-járvány, ami áthatotta az orosz börtönprotokollt is. Ő is karanténban töltött egy hetet öt nővel együtt, és ez alatt ismerte meg a rendszer egyik sarokkövét: a rabok ruházatán elhelyezett, különböző színű bilétákat. A színkódok azt jelezték a börtönőröknek, ki milyen jellegű cselekményért került rács mögé.

Ő a kábítószerrel kapcsolatos cselekményért fehéret kapott, míg a fekete a legdurvább tettekért – gyilkosság, terrorizmus, kínzás – járt.

Az orosz ligát is megjárt kosárlabdázó a mordvinföldi IK-2-es büntetőkolóniára került, és angolul valamelyest beszélő rabtársai – őket Ann-nek és Kate-nek nevezi a cikkben – segítettek neki megérteni a szabályokat. Például ha egy börtönőr – vagy a Sárkányok Anyjának becézett, könyörtelen igazgatóhelyettes – megállít egy rabot, akkor oroszul el kell mondani egyből az elkövetett bűncselekményt és a szabadon engedés várható időpontját. A tábor egyébként több különálló épületből állt, mindegyik rabcsoportját egy rangidős fogoly irányította.

A táboron belül egy kistelepüléshez méltó létesítmények voltak a templomtól a menzán át (az étel „ehető, de még mindig gusztustalan” volt) a piacig, sőt a táborban szülő nők gyerekeinek egy árvaház is működött. Aztán ott volt a „lyuk”, a magánzárka, ahova a szóbeszéd szerint véresre verve kerültek be hetekre azok, akik vétettek a szabályok ellen. A reggel 6-os ébresztőket az este 10-es takarodó követte. Grinernek három dolog volt új és riasztó:

„Az első a fürdőszoba volt. A második a munkám. Az épületem vezetője a harmadik.”

A családja és párja, Relle, bő egy hétig semmit sem tudott Griner hollétéről, sőt a puszta létéről sem. Hallották ők is az orosz börtönviszonyokról szóló rémsztorikat, köztük az olyanokkal, hogy foglyokat heteken át vonatoztatnak a végső célállomásig. Végül Griner ügyvédje, Marija, kijuttatott egy üzenetet arról, hogy a kosaras egyben van.

Val és a hideg zuhany

Közben megismerte Valt, az épülete vezetőjét, aki egy szervezett bűnözői csoportot irányított a 2008-as bebörtönzése előtt, több ember haláláért volt felelős. Griner tudta, érezte, az ilyen – a börtönvezetőséggel is jóban lévő – rabtól jobb tartani a távolságot, de Val a legjobb cimborájává akarta tenni az amerikai nőt. A háromszintes, szintenként 50 fogvatartottat elszállásoló épületben Val határozott kérésére az övé melletti ágyra került Griner.

Griner részletesen írt a fürdési lehetőségekről is, amik elég korlátozottak voltak az IK-2-ben. Meleg víz nem volt, mindenki magának melegített a vízforralóban. A kosarasként magas Grinernek a zuhanyzó maga egy apró, csempézett mélyedés volt, amit egy paravánnal lehetett eltakarni. A négy vécé és a hat mosdó egy helyiségben volt, minden elválasztás nélkül, így az ember mindent látott-hallott, a szag pedig mindent áthatott, a rabokat is. Persze az épületvezető foglyok megtehették, amit Val, hogy „5.30-kor lefoglalta magának a mellékhelyiséget, fél órával lámpafeloltás előtt.” A többiek csak utána nyomakodhattak be, egy emberre maximum 10 perc jutott.

Az amerikai nő távolságot akart tartani ugyan Valtól, de bizonyos dolgokban beadta a derekát: maga Val ragaszkodott hozzá, hogy Griner bátran használja vele egy időben, kora reggel a mellékhelyiséget, illetve hogy egy Szveta nevű nő melegítsen neki rendszeresen vizet.

Rabszolgamunka

Griner munkatáborba került, ahol a foglyok 10, 12, 15 órás vagy még hosszabb váltásokban dolgoztak, amiért kaptak ugyan pár rubelt, de a 90 forint körüli órabér „alapvetően rabszolgamunka volt”. Ő a varrodában dolgozott, ahol nem volt szellőztetés és fűtés is alig, vécészüneteket nem tarthattak, csak a húszperces ebédszünet nyújtott némi pihenést. 500 katonaruhát kellett elkészítenie egy csapatnak egy nap. „Az egyik lány a közelemben annyira gyorsan varrt, hogy összeöltötte az ujjait, ami azt jelentette, hogy összevérezte a ruhát, és lelassította a termelést” – emlékezett vissza a sportoló. A vezetője kitépte az anyagot a kezéből, a földhöz vágta, majd ráordított, hogy folytassa a munkát.

A varrógépekhez is túl magas volt a kosárlabdázó, így Val azt találta ki neki, hogy ollóval vágja le a kilógó cérnákat a már fölvarrt gombokról. Ha ezzel kész volt, egy szivaccsal le kellett törölnie a ruhákról a szabásminta alapján az eredeti anyagra felrajzolt krétapornyomokat, majd begombolni őket. Órákon át görnyedt a munkaasztal felett, így egy ponton a térde és a háta is sajgott. Esténként jutott némi nyugalom nekik, vacsora, tévézési és telefonálási lehetőség, bár Val az első évi büntetésüket töltőknek nem engedte a telefon használatát, Grinerrel sem tett kivételt.

„Nőkkel voltam körülvéve, de soha nem éreztem ennyire egyedül magam.”

Amikor az ügyvédeivel találkozott, alig tudta visszafogni örömkönnyeit. Persze ezek szigorúan ellenőrzött találkozások voltak, előtte fehérneműig vetkőztették őt, és alaposan átvizsgálták. A teremben őr állt, és kamerán át is figyelték a beszélgetést, ha pedig levél jött, azt hangosan fel kellett olvasnia. Az egyik találkozón beszámoltak neki arról, hogy Joe Biden elnök dolgozik a kiszabadításán egy fogolycserével, az akkor aktuális G20-as csúcson is várhatók erről amerikai–orosz tárgyalások. Az apja bibliai szövegeket küldött neki, hogy azokból merítsen erőt, a levelek segítségével a párja, Relle pedig humorral próbálta tartani benne a lelket. Griner szeretett volna az IK-2-ben a legjobb magaviseletű raboknak fenntartott részlegbe átkerülni, de erre nem volt esélye.

A Kate-nek és Ann-nek nevezett két fogolytársa lett Griner támasza a táborban. Sokat segítettek neki, ők ismertették össze Szvetával, egy borzasztóan kedves kiemelt varrónővel, aki segített ruhákat készíteni Griner extra méreteire. Szvetával jóban lettek, találkozásaikkor mindig megkérdezte a hatalmas kosaras az apró nőt: „Hogy van az én nagy barátom?”, mire az erre az egy angol mondatra megtanított orosz nő így felelt a magas sportolónak: „Hogy van az én kis barátom?”

Fájdalom és penge

Grinernek hamar pokollá vált az élete, a ráakaszkodott Val először még megpróbált bevágódni nála, de ennek kudarca után agresszívvá vált. Egyszer nekiment Grinernek, de a sportos nő a földre vitte. Úgy tettek mindketten nevetve, mintha haverkodós játék lett volna, „de mindketten tudtuk, hogy ez nem véletlen volt”. Val akadályozta azt is, hogy a sajgó térdű-hátú Griner más munkát kapjon, de végül Ann segítségével megkerülték őt, és a szövetvágás lett az új feladata. Egy körfűrészszerű eszközzel darabolták fel az anyagot, majd a varrócsapatnak bejelölték, amit kell, végül nagy zsákokban átszállították a félkész terméket.

Az említett asztali körfűrész veszélyes szerszám volt, Griner több rabtársának hiányzott miatta az ujja, egyiküknek az arcán keresztül húzódott egy sebhely. Ő maga is sok kockázatos helyzetbe került. Bár kapott egy szótárat, amit magával vitt, amikor dolgozni ment, de ebben olyan kifejezések voltak, mint hogy „Merre van a legközelebbi étterem?”, olyasmi nem nagyon, mint hogy „Hogyan ne öljem meg magam a pengével?”.

Eközben folyton fázott és sokszor volt vizes: ugyanis a napi kötelező tornázás odakint zajlott, függetlenül attól, szakadt-e éppen a hó. A ruháikat kézzel kellett mosniuk a mosdókban, a szárításra pedig kevés opció akadt: vagy a kinti szárítókötelek, amiken egyszerűen megfagytak a nedves ruhák, vagy a nagyon kevés radiátor, amik alig fűtöttek. Griner rasztahaja összecsomósodott, télen egybefagyott, mivel zuhany után napokba telt megszáradnia. Torna közben érezte, ahogy a fején keresztül szivárog a testébe a csontig hatoló hideg.

Egy háromnapos áramszünetet is felidézett a cikkben, amikor természetesen a fűtés is elment. Ő nem győzte magára venni a ruhákat a hirtelen kihűlő épületben. Szökés nem volt, az őrkutyák éberek maradtak, bár az épületen belül több rab átment a kikapcsolt kamerák miatt más részlegekbe összebújni a barátnőjével. Grinernek sikerült Annékhez kerülnie, akik a tábornak főztek odakint, nyílt tűzön, ott legalább meleg volt. Hozzátette, a legkeményebb, sok erőt kívánó munkákat vállalta el, mert azok elterelték a figyelmét a helyzetről.

Felmosórongy a fejen

A nedves, hideg környezetnek és a legyengült immunrendszernek meglett a következménye: megbetegedett. Egy ápoló adott neki gyógyszert, majd hamar visszaküldte dolgozni. Ügyvédei a nagy távolság miatt nem tudtak állandóan a táborhoz látogatni, helyi ügyvédeket bíztak meg ezzel. Ők hoztak neki gyógyszert, egyszer pedig direkt munkaidőben jöttek, hogy a beszélgetés ideje alatt Griner aludhasson egy rövidet a beszélgetőhelyiségben. A hálaadás napját „börtönstílusban” ünnepelte:

„Vásároltam egy füstölt pulykacombot a piacon. A részlegem konyhájában kicsontoztam a pulykát, és készítettem rizst, mindkettőt egy tálba tettem, és szójaszószt öntöttem rájuk. Relle-re, anyára, apára és az egész Houstonban összegyűlt családra gondoltam. Fájt, hogy nem lehetek velük.”

Hálaadás után végre rászánta magát, hogy levágja a feje tetején lévő „felmosórongyot”, azaz a haját. Azt a hajat, amivel fekete nőként mindig gondja volt, amit nem lehetett fésűvel vagy kencékkel megszelídíteni, édesanyjának is beletört a bicskája. Több próbálkozás után a rasztánál kötött ki, ami szerinte „egy elköteleződés”, hiszen az embernek szinte tövig le kell vágnia a haját, ha nem tetszik neki az állapota. Most, miután annyi mindenen átment ezekkel a tincsekkel, meg kellett válnia tőlük.

Végül Zsenya, Val barátnője, a tábori fodrász megtette a kötelezőt, és Griner kérésére egy rövid, oldalt felnyírt frizurát csinált neki. „A régi énem a padlóra zuhant” – jellemezte a szimbolikus hajvesztést a sportoló.

Griner azt írta, mindig is azt gondolta magáról, hogy nagy túlélő. „Egy rabszolgatáborban, Oroszországban, a halálos télben rájöttem, mennyire kemény is vagyok” – zárta beszámolóját.

Cikkünk megjelenése után olvasói jelzésre javítottunk néhány fordítási pontatlanságot.