A Gallup elemzőcég 1963 óta ötévente felméri az amerikaiak hozzáállását a JFK-gyilkosságot vizsgáló Warren-bizottság hivatalos jelentéséhez, vagyis ahhoz a megállapításhoz, hogy magányos gyilkos ölte meg John Fitzgerald Kennedyt. A legfrissebb felmérésről pár napja számolt be a cég, eszerint most éppen az amerikaiak 65 százaléka gondolja azt, hogy Lee Harvey Oswald mellett mások is benne voltak a merénylet megszervezésében. Ez négyszázalékos növekedés a 2018-as eredmény óta, de beszédesebb szám, hogy a magányos merénylő elméletében kételkedők aránya az elmúlt 60 évben egyszer sem ment ment 50 százalék alá.
Vagyis az amerikaiak többsége mindig is úgy gondolta, hogy az Egyesült Államok 35. elnökének megölése mögött egy csoport áll, azaz nem tudjuk a teljes igazságot a merényletről.
Kennedyt éppen 60 évvel ezelőtt, 1963. november 22-én lőtték le, és azóta már mindent és mindennek az ellenkezőjét is leírták a gyilkosság feltételezett hátteréről. Alig találni olyan tényeket a merényletről, amikkel mindenki egyetért, egyetlen hosszabb bekezdés elég is a felsorolásukhoz.
John F. Kennedy és felesége, Jackie texasi körútjuk során Dallasba látogattak: az út célja az 1964-es választás előkészítése, illetve a széthúzó texasi demokraták kibékítése volt. November 22-én délelőtt az elnöki konvoj elindult a városban, a terv szerint JFK beszédet mondott volna az üzleti negyedben. Kennedy javaslatára lehúzták az elnöki limuzin tetejét, az út mellett több tízezres tömeg integetett a lassan haladó konvojnak. 12:30-kor a limuzin a Dealy Plazánál az Elm Streetre fordult, és még abban a percben lövések érték az autóban ülőket. Az elnököt kétszer találták el, és a második lövés olyan súlyos fejsebet okozott, hogy Kennedyt fél órával később már halottnak nyilvánították. Az autóban az elnök előtt ülő texasi kormányzó, John Connally életveszélyesen megsérült, de túlélte a merényletet. Még aznap elfogták a feltételezett tettest, Lee Harvey Oswaldot, miután menekülés közben lelőtt egy rendőrt. Oswaldot viszont három nappal később lelőtte egy Jack Ruby nevű bártulajdonos, miközben a rabot a rendőrkapitányságról a börtönbe szállították. Az elnökséget a korábbi alelnök, Lyndon B. Johnson vette át. A merényletet kivizsgáló, Earl Warren főbíró vezette bizottság 1964-ben arra jutott, hogy Oswald egyedül tervezte és hajtotta végre a gyilkosságot, akárcsak Ruby.
Lövések, amik vagy voltak, vagy nem
A Kennedy-gyilkosságról bizonyára akkor is léteznének összeesküvés-elméletek, ha kristálytisztán lehetne látni az ügyben, és erős bizonyítékok mutatnának egyértelműen a tettesre. De a merénylet körül annyi bizonytalanság és gyanakvásra okot adó fejlemény volt az évtizedek alatt, hogy
JFK halálának magyarázata a konteók melegágya lett.
Még a hivatalos vizsgálatok sem egyeznek, a Warren-bizottság munkáját ugyanis később többször felülvizsgálták. Ezek közül a legtöbbet idézett talán egy képviselőházi különbizottság, a HSCA 1979-es jelentése, ami azt valószínűsítette, hogy több lövész volt, és hogy Kennedy egy nagyobb összeesküvés áldozata lett. Aztán persze később született olyan jelentés is, ami a HSCA munkáját kritizálta, és kitartóan érvelt amellett, hogy csak Oswald lőtt.
Már a merénylet utáni kihallgatások is ellentmondó tanúvallomásokat hoztak, a szemtanúk eltérően emlékeztek a lövések számára. A lövések irányát is hamar vitatni kezdték. A Warren-bizottság szerint Oswald háromszor lőtt a helyi tankönyvraktár hatodik emeletéről. Az első lövés nem talált, a második áthatolt Kennedy nyakán és Connallyba csapódott, több testtájékon is megsebezve a kormányzót. A harmadik lövés az elnök fejének hátsó részét érte, és kirobbantott egy darabot Kennedy koponyájából, esélyt sem hagyva neki a túlélésre.
Szemtanúk beszámolói és a nem egyező vizsgálati eredmények rövidesen életre hívták az egyik legnépszerűbb konteót: az Elm Street melletti füves domboldal („grassy knoll”), illetve az azt határoló kerítés volt a rejtekhelye egy második lövésznek. Mivel az azóta rongyosra elemzett, mindenki által látott amatőr felvételen, a Zapruder-filmen világosan látszik, hogy Kennedy a halálos lövéstől hátratántorodik, a laikus számára is hihető magyarázat volt, hogy a végzetes lövedék elölről csapódott az elnökbe – pedig Oswald lőállása, a raktárépület a limuzin mögött volt a merénylet pillanatában, tehát kellett lennie egy második elkövetőnek.
A füvesdombelmélet mellett a „mágikus lövedék” is jó alapanyag volt a teóriákhoz. Ezt a nevet a Warren-jelentésben leírt második lövés kapta, ami átment Kennedyn, majd több sérülést ejtett Connelly kormányzón. A ki- és bemeneti sebek száma és elhelyezkedése arra utalt, hogy a lövedék olyan kacifántos utat tett meg, ami nehezen elképzelhető – tehát kellett lennie még egy lövésnek, amit valaki, valahonnan leadott. Azóta kiderült, hogy Kennedy és Connelly ülhettek olyan pozícióban, hogy egy lövedék különösebb cikkcakkok nélkül átmenjen rajtuk. 2013-ban pedig ballisztikai szakértők korszerű módszerekkel megvizsgálták a merénylet körülményeit, és a maguk részéről cáfolták mind a füves dombi lövész, mind a mágikus lövedék elméletét. Ettől még persze a mai napig vannak hívei mindkettőnek.
Mint ahogy más elméleteknek is. Van, aki szerint például a limuzin sofőrje adta le a halálos lövést, és látni vélik a Zapruder-filmen a torkolattüzet. Mások háromnál több – legalább négy, de akár hat – lövést is kiolvastak a történtekből. Egy amerikai fegyverszakértő pedig 1992-ben azzal állt elő könyvében, hogy a halálos lövést a titkosszolgálat egyik újonc ügynöke adta le véletlenül az első két lövés utáni kapkodásban. És persze ott vannak még azok is, akik szerint Oswald tényleg az egyetlen lövész volt, de nem egyedül dolgozott, hanem mások megbízásából, és nem véletlenül üvöltözte az elfogásakor, hogy „Én csak egy balek vagyok!” És a kérdés, hogy kinek állhatott érdekében Kennedy meggyilkolása, talán még több konteót szült, mint a lövések elemezgetése. Érdemes kitérni a fontosabbakra.
Kuba volt vagy a Kuba-ellenesek?
Mivel Oswald szimpatizált a kommunizmussal és Kubával, két évig a Szovjetunióban élt, a merénylet előtt nem sokkal pedig a keleti titkosügynökök akkori kedvelt találkahelyén, Mexikóvárosban járt, adta magát a feltételezés, hogy esetleg a KGB vagy éppen a disznó-öbölbeli balsikerű invázió után feldühödött kubaiak állnak a gyilkosság mögött. Azonban az évtizedek során egyik kapcsolatra sem sikerült igazán erős bizonyítékot találni, és a HSCA jelentése is kizárta ezeknek a forgatókönyveknek a lehetőségét.
Visszatérő konteószereplők még az amerikai hadipar vezetői, illetve Lyndon B. Johnson, sőt olyan teória is van, ami összeszövi ezt a két szálat.
Amikor Eisenhower 1961-ben leköszönt az elnökségből, a hadipar túl nagy befolyásának veszélyére figyelmeztetett, JFK pedig hallgatott a szóra, és igyekezett kiszállni minden háborúból. A fegyverek és katonai eszközök gyártói ezért eltették őt láb alól, akár a hataloméhes Johnson segítségével – szól az elmélet. De ezt sem igazolja sok konkrétum, és már a feltételezés is gyenge lábakon áll: Kennedy nem volt kifejezetten háborúellenes, sőt még növelte is a Vietnámba küldött csapatok számát, az 1964-es elnökválasztásra pedig Johnsonnal együtt fordult volna rá. Igaz ugyanakkor, hogy a merénylet jót tett Johnson karrierjének, Kennedy pedig nem sokkal a halála előtt már olyan döntéseket hozott, amik akár azt is előkészíthették, hogy az amerikaiak kivonuljanak Vietnámból.
Legalább ilyen izgalmas a CIA feltételezett szerepe; e teória szerint a titkosszolgálat motivációja az volt, hogy JFK a Disznó-öbölben történtek után takarékra vette a Castro-ellenes küldetéseket, illetve azok büdzséjét – pedig ha valakit, Castrót nagyon szerette volna likvidálni a CIA. Az ügynökségnél egyébként is sokan fújtak az elnökre, miután az öbölfiaskót követően menesztette a CIA volt igazgatóját. Az elméletet gyengíti, hogy Kennedy élete végéig hagyott jóvá Kuba-ellenes CIA-akciókat, ugyanakkor a konteó egy része hivatalos fórumon is elhangzott. A New Orleans-i kerületi ügyész, Jim Garrison ugyanis 1967-ben azzal vádolt meg egy Clay Shaw nevű üzletembert, hogy részt vett egy JFK halálát okozó összeesküvésben, és a per során a CIA is előkerült, amivel Garrison szerint Shaw kapcsolatban állt.
A per két évig húzódott, és Shaw-t felmentették a végén, de ezután derült ki róla, hogy a Permindex nevű, a CIA-vel szorosan együttműködő cég képviselője volt. A sztoriban benne van minden, ami egy jó politikai thrillerhez kell: gyanús körülmények között meghalt kulcsfigurák (például az Oswalddal korábban kapcsolatban levő David Ferrie, aki a per kezdete előtt pár nappal öngyilkos lett), a Garrison munkáját akadályozó hatóságok, a hatalommal szemben elbukó hőst később igazoló fordulat (Richard Helms korábbi CIA-igazgató 1979-ben eskü alatt vallotta, hogy Shaw dolgozott a Cégnek).
Nem csoda, hogy Oliver Stone-t is ez a konteó ihlette meg, amikor 1991-ben leforgatta a JFK – A nyitott dosszié című filmjét, amiben Kevin Costner játszotta az ügyészt, Tommy Lee Jones Shaw-t, Gary Oldman pedig Oswaldot. A CIA persze azóta is azt állítja, hogy semmi köze a Kennedy-merénylethez. A HSCA-jelentés az ügynökséget nem hozta hírbe, de azt elképzelhetőnek tartotta, hogy Castro-ellenes csoportok is közrejátszottak a merényletben, ilyeneket pedig jellemzően a CIA támogatott. Egyébként ha nagyon akarjuk, ebben a teóriában még magyar szál is van, a Permindex elnöke ugyanis a merénylet idején Nagy Ferenc egykori magyar miniszterelnök volt.
Végül, jelentős irodalma van a JFK-gyilkosság mögött a maffiát sejtő elméletnek is, sőt egyes verziók szerint a CIA is együttműködött a bűnszervezettel. John F. Kennedy és igazságügy-miniszterként tevékenykedő testvére, a később szintén meggyilkolt Robert ugyanis keményen felléptek a szervezett bűnözés ellen, és egyetlen dühös keresztapa is elintézhette, hogy az amúgy nagyon hiányosan biztosított dallasi látogatás Kennedy utolsó útja legyen.
A maffiakapcsolatot a HSCA-jelentés sem zárta ki.
Sőt, még egy beismerő vallomás is akad, már ha hinni lehet Lamar Waldron írónak, aki az ötvenéves évfordulóra időzítette A Kennedy-gyilkosság elhallgatott története című könyvét. Waldron kutatómunkája alapján állítja, hogy Carlos Marcello, a New Orleans-i maffiavezér ölette meg Kennedyt, legerősebb bizonyítéka pedig az, hogy Marcello a börtönben egyszer elmondta az FBI által beszervezett cellatársának, hogy „igen, én ölettem meg a szarházit, és örülök, hogy megtettem”. A könyv azt is leírja, hogy Marcello hogyan szervezte be Oswaldot és Rubyt, és hogyan hagyott elterelő, például Kuba felé mutató nyomokat. Mindez persze vitatható, már csak azért is, mert Marcello már 1993-ban meghalt, így nem volt beleszólása a könyv tartalmába. Egy másik konteószál a chicagói keresztapát, Sam Giancanát is bekeveri a sztoriba (David Mamet éppen filmet készül forgatni erről), de gyakran előkerül a floridai keresztapa, Santo Trafficante neve is. Egykori barátja, Frank Ragano sokszor hangoztatta, hogy Trafficante a halálos ágyán elárulta, benne volt a JFK elleni merénylet megszervezésében.
Persze könnyen lehet az is, hogy az amerikaiak többsége téved, egyik konteónak sincs igaza, és tényleg egyetlen ember okozta JFK halálát. Hahner Péter történész hosszan érvel a hivatalos magyarázat mellett A nem létező rejtély című könyvében, miközben sorra szétszedi a különböző összeesküvés-elméleteket. Ezzel kapcsolatban érdemes fejben tartani azt is, hogy pszichológusok szerint az emberek nagy részének szükségük van konteókra, hogy a világot megmagyarázzák maguknak. Illetve azt, hogy az elmúlt években az amerikai kormányzat több hullámban is feloldott korábbi titkosításokat, és nyilvánosságra hozott rengeteg iratot a JFK-aktából. Legutóbb a Biden-adminisztráció publikált tavaly decemberben 13 ezer dokumentumot, majd idén még pár ezret, és ezzel a gyilkosság majdnem minden hivatalos irata hozzáférhető lett. Ezekből jelentős nóvum nem derült ki, persze a konteóhívők mindig belekapaszkodhatnak abba a „majdnem” szócskába.
Kennedy mindenhol
Mégis, még mindig van érdekes újdonság az összeesküvés-elméletekkel kapcsolatban: az, ahogy a popkultúra magáévá teszi ezeket, sőt újakat talál ki. Most már 60 éve annak, hogy Kennedyt megölték, egyre kevesebben tudják visszaidézni, milyen sokkba került a világ, amikor a merénylet megtörtént. Másrészt több generáció is felnőtt azóta, amiknek tagjai érzelmileg kevésbé vagy egyáltalán nem kötődnek JFK meggyilkolásához mint eseményhez.
Ez pedig látszik is az amerikai kultúrában: a Kennedy-merénylet az elmúlt pár évtizedben lazán használható toposszá vált, aminél már az ismert és valamennyire a valóságban gyökerező összeesküvés-elméleteket is semmibe lehet venni. Hasonló dolog történt korábban Hitler halálával is: pár évtized alatt a popkultúra eltávolodott tőle, és regényekben, filmekben, képregényekben rengeteg fiktív módon próbálták már megölni Hitlert (néha sikerrel, mint azt például Tarantino hősei tették a Becstelen brigantykban). Ilyen elmozdulás fedezhető fel a JFK-merénylet feldolgozásában is, ami a médiából jól ismert, sőt filmen rögzített esemény, rejtélyeivel mégis szinte ordít egy jó fantazmagória után.
A JFK-gyilkosság első filmfeldolgozásai még csak elmesélték a merényletet vagy valamelyik fentebb sorolt összeesküvés-elméletet vezették le. Andy Warhol és színészcsoportja már 1966-ban filmen rekonstruálta a gyilkosságot több szemszögből, az első nagyobb játékfilm, az 1973-as Akció az elnök ellen pedig egy háborúpárti jobboldali szervezetet képzelt el a merénylet hátterében. Oliver Stone 1991-es filmje az egyik leghitelesebb, legalaposabb feldolgozás annak ellenére, hogy nem hisz a magányos merénylő sztorijában. A 2002-ben készült A Kennedy-gyilkosság – interjú a merénylővel című áldokumentumfilm a füves dombi második lövésszel képzel el egy beszélgetést, a 2013-as Félelmetes nap pedig a merénylet mellékszereplőivel foglalkozik. És a mai napig készülnek a hatvan éve történtekből kiinduló, földhözragadtabb alkotások (mint ahogy persze Hitler haláláról is), Oliver Stone például két éve csinált egy JFK-dokumentumfilmet.
Viszont emellett nagyjából a kilencvenes évek közepétől megszaporodtak azok a – gyakran valamilyen képregényt adaptáló – filmek, amikben a JFK-merénylet magyarázata már tisztán a fantázia műve.
Az 1990-es Amerika kapitányban például a Vörös Koponya nevű szupergonosz ölte meg az elnököt, akárcsak az alapul szolgáló képregényben. Alan Moore kultikus műve, a Watchmen még csak egy homályos említést tett Kennedyre, de a 2009-es filmfeldolgozás már a főcímben megmutatta, hogy a Komédiás nevű szuperhős adja le a gyilkos lövést a füves dombról. 2014-ben az Amerika kapitány: A tél katonája egyik címszereplője (nem a kapitány) ölte meg Kennedyt egy terrorszervezet parancsára, és ugyanebben az évben az X-Men: Az eljövendő múlt napjaiból az is kiderült, hogy a Magneto nevű mutánsnak is köze volt a gyilkossághoz és a mágikus lövedékhez (habár ő elvileg pont megmenteni akarta az elnököt).
De tévésorozatokban is láthattunk szép példákat az elszabadult képzeletre. Az X-aktákban a sorozat visszatérő gonosza, a Cigarettázó Férfi gyilkolja meg Kennedyt. A Dr. Csont egyik epizódjában a főhősök JFK csontvázát vizsgálva próbálják megmagyarázni a merényletet. A Netflixen futó, hasonló című képregényt adaptáló Az Esernyő Akadémia egész második évada a Kennedy-gyilkosság körül bonyolódik, időutazással, megakadályozott merénylettel, alternatív valósággal. De még animációs sorozatban is felbukkan az elnök: a Konspirációs korporáció egyik részében JFK klónjai elszabadulnak, és csak a merénylet valódi tettese fékezheti meg őket. A legviccesebb feldolgozás pedig a Seinfeld egy 1992-es epizódja, amiben ugyan Kennedyről nem esik szó, de egy baseballmeccsen történt köpést úgy elemeznek ki, ahogy azt a konteóhívők a mágikus lövedékkel tették.
Nyomtatásban is találni cifra dolgokat a merényletről. Regényben már Sherlock Holmes, Columbo és Dr. Who is járt a gyilkosság helyszínén, 1992-ben pedig egy egész novelláskötet jelent meg „mi lett volna, ha” felütéssel, alternatív történelmi lehetőségeket bemutató írásokkal. Az 1994-ben publikált Bubba Ho-tep című regény, majd a belőle készült film központi konfliktusa egy idősotthont riogató múmia, de megtaláljuk benne Kennedyt is, aki túlélte a merényletet, majd utána feketére változtatták a bőrét, és Johnson bezsuppolta őt az idősotthonba (ahol egyébként Elvis a barátja). 2011-ben Stephen King is hozzátette a magáét a témához a 11/22/63 című könyvvel, ebben egy időutazó próbálja megakadályozni a merényletet. És szép gesztus a Preacher című képregényé, ami 1997-ben egy fiatalon elhunyt legendás standupostól, Bill Hickstől idézett egy megfejtést. Eszerint a legnagyobb hatalmú oligarchák minden választást nyert amerikai elnöknek megmutatnak a merényletről egy, a füves dombról készült titkos felvételt, majd az új elnökhöz fordulnak: „Van kérdés?”
A popkultúra tehát sokat profitált abból, hogy a Kennedy-gyilkosságot vélt vagy valós titkok övezik.
Ugyanakkor 60 évvel a történtek után a merénylet már kihűlt aktának tekinthető. Az elmúlt évek nyilvánosságra hozott iratai sem válaszoltak meg minden kérdést, és az amerikaiak többsége töretlenül kétkedik a hivatalos magyarázatban. Így miközben a művészeti alkotások megteremtették a saját JFK-valóságaikat, el kell fogadnunk, hogy a mi valóságunkban talán már sosem tudjuk meg a teljes igazságot a merényletről.
