Szabadka mellett, a Makkhetes nevű negyednél kezdődik az erdő, ahol a menekültek elindulnak a magyar határ felé. Nemrég lövöldözés tört ki, legalább egy halálos áldozattal, és az eset körül azóta sem oszlott a köd.
„Mintha háború lenne, akkora lövöldözés volt hajnalban. Automata fegyverekből lőttek sorozatokat” – emlékezett vissza a férfi a Szabadkát két hete felbolydító eseményre olyan rezignáltsággal, mintha a helyi focicsapat barátságos mérkőzéséről beszélgetnénk. „Hajnali fél ötkor azért mentem ki a rétre kaszálni, mert jöttek a napszámosok, és menni kellett. Az erdőnél láttam egy csoport migránst” – mesélte ráérősen a kertkapura könyökölve.
„Pokrócba csavarva vittek valakit. Mutatták, hát egy lány volt, olyan 15-16 éves, és amikor felhúzta a ruháját, láttam, hogy a hasán meg van lőve. Nagyon sírt, tiszta vér volt, akik vitték, mondták, hogy ambulansz, ambulansz, mert azt akarták, hogy hívjam a mentőket. Hívtam is, de a rendőröket, majd ők elrendezik” – legyintett a nagydarab, atlétatrikós férfi.
„Mondták a migránsok, hogy ne is menjünk tovább, mert dumm, dumm, hogy ott lőnek. Meg voltak rémülve. De akkor már megindultunk, mert munka volt. Utána láttunk még két embert a mezőn feküdni, meg voltak lőve, az egyiknek kinn volt a bele. De nem volt halott. A testvérem látott még egy sebesültet aztán. A rendőrség szerint egy halott volt, meg hat sebesült, de többnek kellett lennie. Egész délelőtt járt itt a mentő. Hat-hét ember miatt nem keringenek ennyit.”
„Még aznap délelőtt hallottam lövöldözést, de akkor egy-egy durranás volt csak, nem sorozat. Lehet, hogy a rendőrök lőttek, lehet, hogy a migránsok, nem tudom – mondta a hatvanas férfi egykedvűen. – Még nem történt ilyen. Évek óta ezen az utcán mennek a magyar határhoz. Nagy csoportokban jönnek. A feleségem egyszer hatvanat is megszámolt” – mutatott a poros útra, ami nem sokkal a háza után bekanyarodott az erdőbe, hogy pár kilométerrel lejjebb a magyar határkerítésbe fusson bele.
Ez volt az apropó, ami miatt Szabadka szélére utaztam. A területen évtizedek óta vonulnak a menekültek Nyugat-Európa irányába. 2015-ben százezrek jöttek, ez a szám mára heti néhány tízre csökkent, miközben az útvonal nem sokat változott. Atrocitásokról lehetett ugyan hallani, de ezeket inkább a rendőrök, határőrök követték el: magyar–szerb és magyar–horvát határon a megvert, télen mezítlábra vetkőztetett menekültekről még a független Indexbe készítettem fotókkal ellátott cikkeket. Az utóbbi időben hallani a kerítésnél kővel dobálózó menekültekről is, de erről később.
Július 2-án azonban először jött hír fegyveres összetűzésről. Az esetre Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter ugyan gyors magyarázatot szolgáltatott, úgyis mint Brüsszel és Soros, én azonban inkább a helyszínre utaztam a részletekért.
Négy létrával a határkerítés ellen
Az „agresszív migránsok” toposzt a tűzpárbaj helyszínéhez legközelebbi utca, az Anne Frank utca másik lakója sem említette: „Hallottuk a lövöldözést, kettő is volt, hajnalban is, meg délelőtt. Korábban nem volt ilyen. Hogy félek-e? Régebben sem féltem, most sem. Nekem a kapu sosem volt bezárva, itt mentek el az utcán, néha vizet kértek, azt adtunk nekik, vagy hogy töltsék a telefonjukat, azt nem hagytam” – írta le a helyzetet nyugodtnak annak ellenére is, hogy a vajdasági magyar sajtót is leuraló NER-média kliséi aztán nála is felbukkantak.
„Régóta jönnek a migránsok, és furcsa helyről kapják a pénzt. A pénzváltóhoz küldik nekik Western Unionnal, és olyan kártyával veszik fel, amin EU-s jel van. Honnan van nekik ilyen?” – hunyorított. Ezt a szálat előre elszpoilerezem: a Western Union-átutalásokra rákérdezve a szabadkai pénzváltónál megtudtuk, hogy a felvételhez nem bankkártya kell, hanem útlevél vagy egyéb, a személyazonosságot bizonyító irat. EU-s jelről nem tudtak.
Az utca lakói a vállukat vonogatták, amikor az elkövetőkről kérdezősködtem. Sztorijaik csak a határátkelésről voltak.
„A lövöldözés előttig itt vonulnak el, meg viszik őket a taxik is. A taxik hozzák a létrákat, van, hogy egynek a tetején öt-hat is van. Hogy minek? Úgy ugranak át a kerítésen. Láttam én, amikor kinn dolgoztam. Elmegy a magyar rendőr, aztán már lökik is neki a kerítésnek, másznak át, húzzák át a másikat”
– vázolta fel a módszert a kerítéskapura támaszkodó férfi. Leírásából az derült ki, hogy a dupla magyar kerítésen négy hosszú alumíniumlétrával lehet átkelni, de még csak ötletük sem volt a lövöldözés elkövetőiről vagy a motivációkról.
Korábban tudósítottam a szír–török, a libanoni–szír, az iráni–török és az északmacedón–görög határ menekültjeiről, ahol egymáshoz nagyon hasonló folyamatról számoltak be a helyiek. A nehezen átjárható határon átkelő menekültek egy része a helyszínen marad, és eleinte szolidaritásból segíti nemzettársait az átjutásban. Az egykor menekültként érkező ember saját tapasztalatból tudja, hogyan lehet átkelni az adott határszakaszon, beszél az érkező menekültek nyelvén, és idővel megtanulja a helyi nyelvet is. Sőt, egy idő után kialakulnak a kapcsolatai a taxisokkal, szállásadókkal, vagy akár rendőrökkel, hivatalos személyekkel is. Bár valamikor menekültként érkezett, az évek alatt profi embercsempész válik belőle.
Sem életvitelében, sem céljaiban nem nevezhető már menekültnek, hiszen nem akar továbbmenni, jól keres, sőt, célja részben azonos a határ őrzőivel. Ahhoz ugyanis, hogy ezek a bűnözői csoportok kialakuljanak és sikerrel működjenek, szükséges, hogy a hatóságok akadályozzák a menekültek mozgását.
Hiszen ahol a menekültek szabályosan beléphetnek az országba, és beadhatják a menekültkérelmüket, ott nem lesz szükség sem illegális utakra, sem embercsempészekre.
A folyamat sajátossága, hogy a határokon rendszerint több embercsempész banda is működik, mivel minden nemzet a saját nemzettársaiból kiváló csempészekkel dolgozik. Így párhuzamosan működnek az afgán, szír vagy mondjuk pakisztáni bandák, ami érthető, hiszen így érthet szót egymással a kuncsaft és a csempész. A problémák akkor kezdődnek, amikor a bandák nagyra nőnek, és már sértik egymás bizniszét. Ez pedig akár fegyveres konfliktusokig is fajulhat, lásd bandaháborúk. Vajon ilyesmi játszódott le a szerb–magyar határon?
Biztosat még most sem tudni. A kezdeti sajtóhírek afgán és pakisztáni csempészek összecsapását lebegtették, de érdekes módon azóta semmilyen érdemi információ nem látott napvilágot az esetről.
A lövöldözéshez legközelebb lakók is csak a kezüket tárták szét érdeklődésünkre. Mindkét megkérdezett a hatvanas éveiben járt, így nyugalmukat a délszláv háborúban szerzett tapasztalataikkal magyaráztam. Helyi segítőmtől, Gyulai Zsolt civil aktivistától ugyanakkor tudtam, hogy a városnak ezen a Makkhetesnek nevezett részén élőket megrázta az eset. Kisebb tüntetéseket is szerveztek, jobb ötlet híján a menekültek ellen, egy alkalommal pedig rendőri kísérettel nekivágtak a határ menti erdőnek is, ahonnan rövid bolyongás után végül visszatértek a városba.
Helyi forrásom azt is elmondta, hogy Szerbiában a fegyverek megjelenésre sem túlságosan meglepő. A háború után rengeteg fegyver maradt magánkézben, és ezeknek még ma is jelentős feketepiaca van. Ha valaki akar, akár Kalasnyikovot is vehet magának.
Különböző csempészek, különböző árak
Makkhetesen nem találtunk további nyomokat, így a közeli befogadótáborban folytattuk a nyomozást. A Szabadka melletti tábor körül pezsgett az élet: tömegek üldögéltek a kerítés mindkét oldalán, taxik jöttek-mentek, és kis csoportok tűntek el a szomszédos bozótosban.
Gyors magyarázat a menekültellenes magyar kormánypropaganda szókészletén nevelkedetteknek: a tömeg itt néhány száz embert jelent, amely a 2015, tehát a menekültválságnak nevezett idő előtti számokat tükrözi. Azaz nem egy újabb menekülthullámmal, hanem átlagos szintű migrációs viszonyokkal szembesültünk. Menekülthullám persze van, hiszen február óta a 2015-ös hullámot hatszor meghaladó mennyiségű, több mint 6 millió ukrán érkezett az európai országokba. Az ukrán menekülthullám nemcsak abban hasonló a korábbihoz, hogy háború elől menekülők érkeznek, hanem abban is, hogy sokan nem az első biztonságos országból jönnek Magyarországra, hanem például Románia érintésével lépnek be hozzánk. Mindezt azonban csak a szabadkai helyzet értelmezéséhez említjük.
Kísérőmmel elindultunk a befogadóállomás melletti csapáson, ahol kis táborba botlottunk. Két srác heverészett az egyik kék sátorban, de a lépteinket hallva érdeklődve bújtak elő. „Pakisztánból jöttünk – mondta a szakállas fiú –, és próbálunk továbbmenni Magyarországra, onnan pedig Olaszországba, Spanyolországba. Vagy bárhová, ahol dolgozhatunk. Tegnap kaptak el minket Magyarországon, úgyhogy most pihenünk.”
Látva érdeklődésemet, a társa folytatja. „Negyvenen voltunk, húsz-harminc rendőrautó jött, mindenkit elfogtak és visszadobtak ide. Mi megúsztuk, de az egyik barátomat megharapta egy rendőrkutya. Nézd a sebeket, lefényképeztem” – mutatta a telefonján a már bekötözött sebeket.
„Embercsempésszel mentetek?” – tereltem vissza a beszélgetést az eredeti mederbe, amire a két srác bólogatott. „Igen, 3500 eurót fizettünk, hogy elvigyenek Magyarországra.”
„És akkor most fizethettek megint?” – számoltam át gyorsan, mennyibe kerül forintban egy-egy ilyen kör, de kiderült, hogy csak a sikeres célba érés után kell fizetni, és az összegért többször is próbálkoznak. A lövöldözésről kérdezve azonban ők is csak a vállukat vonogatták, hogy erről nem sokat tudnak.
A táborhoz eközben sorban érkeztek a taxik, amelyekbe négyesével-ötösével préselték be magukat a menekültek. Egy kis csoporthoz léptem, akik meglepően nyíltan mesélték, hogy Indiából jöttek, Németországba vagy Franciaországba akarnak eljutni, és most próbálkoznak először az átjutással.
„Nyolcezer eurót fizettünk egy csempésznek, aki ezért Indiából Magyarországig visz minket. Plusz kétezer euró Ausztriáig” – hadarta az árlistát a srác, miközben úgy pakolt a Fiat csomagtartójába, mint aki valami fesztiválra igyekszik. „Wish me luck”, azaz kívánj szerencsét, szólt ki az ablakon, ahogy elindultak a poros úton.
Fegyvereknek, agressziónak nem láttuk nyomát a környéken, ezért rátapadtunk a taxiskonvojra. A már ismert irányba, a magyar határ felé tartottunk. Útközben néhány autót leállítottak a rendőrök, elhaladva láttuk, ahogy kipakoltatják az utasokat, a többiek azonban zavartalanul haladhattak tovább.
Belefutottunk a határkerítésbe
Az erdő szélére érve a migránsok hamar eltűntek a szerte futó ösvényeken, így kísérőmmel kettesben vágtunk neki a zöldhatárnak. Ligetek, mezők, homokos dombok váltakoztak. Magával ragadott volna a nyári kirándulás hangulata, ha a távolban időnként nem láttunk volna kis csoportokat, amik láttunkra tempós ügetésben tűntek el a bokrok közt. Egy fiatal pakisztánit tudtam csak megszólítani, aki azt mondta, hogy 2500 eurót fizet majd a csempésznek, hogy átvigye a határon, és hogy kora este indulnak. Lövöldözésről nem hallott, inkább attól tartott, hogy elkapják a határőrök.
Nem sokkal utána egy rendőrségi dzsip állt meg mellettünk, és az egyenruhás hasonlóan bizonytalanul minket kérdezgetett a menekültekről.
A zárt bokrosok közepén néha letaposott tisztásokra bukkantunk, körben vizespalackok, energiaitalos dobozok hevertek. Gyulai Zsolt indiánként olvasott a nyomokból: „Ezeken a helyeken várják ki a menekültek, amíg indulhatnak.”
Egy páfrányos közepén félbetört alumíniumlétrába botlottunk.
„Ilyen létrákkal ugranak át a kerítésen. A kődobálás a figyelem elterelésére van. Amíg a balhéval lefoglalják a határőröket, egy másik helyen gyorsan átmásznak néhányan.”
Egy árnyas ligetben váratlanul botlottunk bele a szögesdróttal, villanypásztorral kiegészített dupla határkerítésbe. A militáns objektum élesen vágott bele a buja természetbe, de nem sokat merenghettem az ellentmondásos képen, mert megjelent egy terepjáró, amiből három fegyveres határőr szállt ki. Hamar tisztáztuk, hogy mindnyájan magyarok vagyunk, így már csak bizarr érdekességként fordultak hozzánk.
„Vigyázzanak magukra odaát, tele van az erdő migránssal!”
„Veszélyesek, bántanak minket?” – kérdeztem vissza.
„Tudják, migránsok.”
Az esettel kapcsolatban kérdéseket küldtünk a szabadkai önkormányzat felelős alpolgármesterének. Válasz cikkünk megjelenéséig nem érkezett, de ha érdemi reakció érkezik, frissítjük cikkünket.