Példátlan választási eredmény után nehéz kormányzás elé néz Emmanuel Macron

• Hiába támogatja az erős kormánytöbbséget a francia választási rendszer, az Emmanuel Macron elnök mögött álló pártok kisebbségbe kerültek a törvényhozás alsóházában, a nemzetgyűlésben.
• A koalíciós alkudozás távol áll Macrontól és a francia ötödik köztársaság politikai kultúrájától, és a meggyengült jobbközépen kívül nem látszik reális partner az elnök számára.
• Macron mindenesetre a jelek szerint megpróbálhat eseti koalíciókat építeni egyes konkrét törvényjavaslatai mögé, a kormány megpróbálkozhat a nemzetgyűlés megkerülésével, bízhat az ellenzék forgácsolódásában; hosszabb távon pedig új választások kiírása sem elképzelhetetlen.
• Az eddig a törvényhozásban gyenge szélsőjobb népes frakciót alapíthat, de a legnagyobb ellenzéki erő a hangját visszanyerő baloldali összefogás lesz. Kérdés, hogy az ideológiailag elég vegyes baloldal mennyire lesz egységes Macron feltartóztatásában.

A francia ötödik köztársaság választási rendszerét a demokratikus fékek és ellensúlyok iránti rajongással nem különösebben vádolható Charles de Gaulle vezérletével 1958-ban úgy szabták meg, hogy a nagy blokkoknak kedvezzen. A negyedik köztársaság tizenkét éve alatt (1946-1958) az arányos választási rendszer, a kommunisták, szocialisták és konzervatívok közti polarizáció, valamint a kormánnyal szemben erős parlamenti jogosítványok miatt huszonegy különböző felállású kormánya volt az országnak.

Az instabil kormányzás kiküszöbölése érdekében De Gaulle alatt a parlamentáris rendszert az erős elnöki hatalom, az arányos választási rendszert egyéni körzeteken alapuló, aránytalan, de a stabil kormánytöbbséget támogató rendszer váltotta fel. A stabil kormányzás intézményi megtámasztását pedig egy 2000-es törvénymódosítás is tovább szavatolta, amely arról rendelkezett, hogy a törvényhozási választásokat közvetlenül az elnökválasztás után kell tartani – kiküszöbölendő, hogy az elnök választás utáni népszerűségvesztését követően ellenzéke kerüljön hatalomra.

Ezek az intézményi biztosítékok sem voltak elegendőek ahhoz, hogy az áprilisban újraválasztott Emmanuel Macron elnök pártszövetsége megtartsa parlamenti többségét.

Az elnök centrista pártszövetsége, az Ensemble!, azaz Együtt! ugyan messze a legtöbb mandátumot nyerte a hétvégén zárult nemzetgyűlési választásokon, de a 245 helyükkel így is kisebbségbe kerültek az 577 fős nemzetgyűlésben, a parlament alsóházában. A baloldal egyesülése és a szélsőjobb erős szereplése miatt egy jóval kiegyenlítettebb és polarizáltabb parlamenttel kell majd dolgoznia a következő öt évben.

Az pedig egyáltalán nem világos, hogy ebben a helyzetben Macron és pártszövetsége hogyan tud majd kormányozni. Az elnök kedden és szerdán fogadja a parlamenti pártok vezetőit – a szélsőjobbos Marine Le Pentől a kommunista és szocialista pártelnökig –, hogy többséget próbáljon kovácsolni programja mögé, ám ez nem lesz egyszerű.

Kreativitásra lesz szükség

A második helyen végzett baloldali koalíció, a NUPES (Ökológiai és Szociális Új Népi Unió) kifejezetten az elnök gazdasági programjának elkaszálásával kampányolt, és az egyesült baloldal vezetője, Jean-Luc Mélenchon nem is fog ellátogatni Macronhoz az elnöki hivatalba. A negyedik hegyen befutó A Köztársaságiak (Les Républicains) és jobbközép szövetségeseik sem mutatkoznak hajlandónak a lepaktálásra Macronnal; a szélsőjobb pedig természetesen nem reális opció.

Élisabeth Borne miniszterelnök példátlan helyzetről beszélt a voksolás után, Bruno Le Maire pénzügyminiszter pedig azt mondta, hogy a parlamenti erőviszonyok fényében a kormánynak kreatívnak kell majd lennie, ha el akarja fogadtatni reformterveit.

Ezt az is nehezíti majd, hogy Macron több fontos parlamenti segítségét is elvesztette a törvényhozási választáson. Nem jutott be a nemzetgyűlésbe például az alsóház eddigi elnöke, Richard Ferrand, és a macroni célok törvénybe öntésében főszerepet játszó Christophe Castaner, Macron pártjának frakcióvezetője is elbukott (miután a francia rendszerben nincsenek pártlistás helyek, így aki egyéniben bukik, nem jut be).

Az elnöki szóvivő azt hangoztatta, hogy az ország irányíthatatlanná válása veszélyes helyzetbe hozná Franciaországot ezekben a vészterhes időkben.

Emmanuel Macron már a választások előtt azzal kampányolt, hogy stabil többségre van szüksége a szélsőjobb és a szélsőbal előretörése, valamint a külső kihívások miatt, de ez a jelek szerint nem hatotta meg választókat.

Az eredmények alapján jobban csengett az egyesült baloldal és a szélsőjobb azon ígérete, hogy megakasszák az elnök szerintük a gazdagoknak kedvező gazdasági reformterveit; ahogy az infláció és különösen az energia- és üzemanyagárak elszaladása is megtépázta az elnök támogatottságát, függetlenül attól, hogy személyesen mennyi felelőssége van ebben.

Egyes elemzők azt is kiemelték, hogy az alacsony, mindössze 46 százalékos részvétel és a negatív kampány alapján ez inkább egy protestszavazás volt, ahol a szavazók nagy része nem valakire, hanem valaki ellen szavazott: a balos és szélsőjobbos választók Macron ellen, a Mélenchont túl radikálisnak tartók a baloldal ellen Macronra, és így tovább.

Lesz-e koalíció?

A koalíciós alkudozás (a fent vázolt rendszerszintű jellegzetességek miatt) nem volt jellemző az ötödik köztársaságra, és egyes hétfői gyorsértékelések szerint a dolog távol áll a jelenkori francia politikai kultúrától. Különösen igaz ez Emmanuel Macronra, akit hataloméhsége és a kompromisszumkészség teljes hiánya miatt Jupiter római istenséghez szoktak hasonlítani a francia sajtóban.

Ennek ellenére a Reuters kormányzati forrásai szerint Macron a múlt héten – vagyis már a voksolás második fordulója előtt – megkörnyékezte Gerard Larcher-t, a szenátus elnökét és A Köztársaságiak egy veterán politikusát a koalíciós esélyekkel kapcsolatban. A gazdasági téren Macronhoz közelebb álló jobbközép köztársaságiak vezető politikusai ugyanakkor nyilvánosan arról beszéltek, nem akarnak formális koalícióra lépni az elnökkel.

„Ellenzékben kampányoltunk, ellenzékiek vagyunk, és ellenzékiek maradunk. A helyzet teljesen tiszta” – mondta vasárnap Christian Jacob, a szövetségeseivel együtt 64 mandátumot szerző párt elnöke.

A formális koalíciós paktum ellen szól, hogy A Köztársaságiak folyamatos gyengülése – a szélsőjobb feltörése mellett – Emmanuel Macron sikeres szalámitaktikájának is köszönhető, aki a párt centristább politikusait a hatalom ígéretével, választóit pedig a rendpárti retorikával próbálta megnyerni magának.

Emiatt A Köztársaságiak számára taktikailag nagyjából annyira lenne bölcs dolog beállni Macron mellé, mint annak idején a Független Kisgazdapártnak a Fidesz mellé. Közben Macron pártja környékéről

olyan találgatások is megjelentek, amelyek szerint az elnök A Köztársaságiak pártszakadására játszik, és abban bízik, hogy sikerül elcsábítania a jobbközép képviselők egy csoportját.

Az egy másik kérdés, hogy ez mennyire menne egyszerűen. A jobbra tolódás ellenére Macron pártja öt évvel ezelőtt a balközépről indult, és többek között Élisabeth Borne kormányfő is balközép technokrata. Azaz nem biztos, hogy a markánsabban jobbos köztársaságiak bevonzása gond nélkül levezényelhető lenne Macron szövetségében.

Ad hoc kormányzás vagy új választás?

Egy másik lehetőség, hogy Macronék a konkrét törvényjavaslatokat érintő alkalmi alkukon keresztül próbálnak majd meg kormányozni. Legutóbb 1988-ban, a szocialista François Mitterrand került hasonló helyzetbe, aki öt évig esetenként a kommunistákkal, máskor a jobboldallal paktált le egy-egy törvény elfogadása érdekében.

A Köztársaságiak erre nyitottnak mutatkoztak, és számos gazdasági kérdésben vannak közös pontok és erős átfedések az elnök és a jobbközép párt elképzelései között. A másik oldalról Macron akár abban is reménykedhet, hogy a balos választási koalíció egysége a parlamentben megbomlik majd, és a balközép képviselők megfűzhetők lesznek egyes törvények támogatására. Hétfői nyilatkozatai alapján egyes népjóléti ügyekben akár még Marine Le Pen is hajlandó lehet kompromisszumra, de a Macron és Le Pen közti ideológiai szakadék fényében nem reális, hogy az osztogatáson túl mást is támogasson Le Pen pártja, a parlamenti mandátumok 15 százalékát megszerző Nemzeti Tömörülés.

Az ad hoc szavazatvadászatot az is nehezíti, hogy François Mitterrand idejében a szocialistáknak tizenegy szavazatot kellett összekaparniuk a többséghez,

Macron szövetsége viszont 44 voksos mínuszban a nemzetgyűlésben, azaz nem lesz elég az elnök számára pár képviselő leszalámizása vagy pár kósza szavazat megszerzése.

A választás után több helyen felmerült, hogy a kabinet rendeleti kormányzással kerülje meg a nemzetgyűlést. Az alkotmány 49. cikkének harmadik pontja lehetővé teszi, hogy a kormány vita és szavazás nélkül keresztülverjen egy törvényt a nemzetgyűlésen. Ezt az alsóház csak úgy tudja megakadályozni, ha először legalább a képviselők tizede panaszt nyújt be az eljárás ellen, és a panaszt a parlament többsége megszavazza, ami a kormány bukását jelenti.

A 49.3-as cikket legutóbb 2020-ban használta a kormány a Macron pártszövetségét is megosztó nyugdíjreform keresztülvitelére, de 1958 óta közel kilencven alkalommal nyúlt hasonló eszközhöz a mindenkori kabinet, a leggyakrabban pont akkor, amikor François Mitterrand alatt a szocialisták kisebbségben kormányoztak. A jelenlegi helyzetben a dolog kockázata Macronéknak, hogy ha a parlament többi pártja összezár, megbuktathatják a kormányt egy népszerűtlen törvényjavaslat elkaszálásával. Az előnye, hogy ennek mérsékelt az esélye: eddig egyszer sem fordult elő, hogy a 49.3-as eljárás kormánybuktatáshoz vezetett volna.

Ehhez hozzájárult, hogy ha nem sikerül dűlőre jutni, az elnöknek jogában áll feloszlatni a nemzetgyűlést és új választásokat kiírnia, és az ellenzéki erők közül nem biztos, hogy mindenki üdvözölne egy új választást – különösen igaz ez a gyengülő A Köztársaságiakra.

Másfelől azonban Macronnak sem feltétlenül áll érdekében a nemzetgyűlés feloszlatása. A parlamenti többség elvesztése mögött álló potenciális okok – infláció, gazdasági programjával szembeni ellenszenv, polarizáció, Macron stílusának magas elutasítottsága – nem fognak megváltozni egyhamar. Amikor legutóbb a konzervatív Jacques Chirac 1997-ben előrehozott választásokat írt ki, a szocialisták nagyot nyertek.

Az elnök most esetleg abban reménykedhet, hogy a kormányozhatatlanság és a parttalan parlamenti sárdobálás esetén idővel meggyőzőbbé válhat a stabilitással való kampányolás,

bár a jelek szerint előbb a mitterrand-i úttal próbálkozik majd meg.

A külpolitika az egyetlen terület, ahol nagyjából szabad kézzel tevékenykedhet az elnök, de Macron hiába szeret világvezetőként és európai uniós reformerként megjelenni, ő elsősorban Franciaország átformálására tette fel politikai karrierjét.

A baloldalnak bejött az egység, kérdés, marad-e

A választáson a második helyen a szocialista-zöld-kommunista baloldali összefogás, a balszél veteránja, Mélenchon által vezetett NUPES végzett 131 képviselővel, amely jelentős előrelépés ahhoz képest, hogy öt éve a koalíciót alkotó balos pártok alig több mint fele ennyi helyet szereztek.

A felállás nagy győztese az elnökválasztáson szorosan harmadik helyen végzett Mélenchon szélsőbalos Engedetlen Franciaország (La France Insoumise) mozgalma, amely közel megötszörözi képviselői számát. De jól jártak az összefogással a kommunisták és a zöldek is, akik eddig elhanyagolható parlamenti erőnek számítottak.

A nagy szavaktól sosem ódzkodó Mélenchon a voksolás után a múlt felkeléseihez és forradalmaihoz hasonlította a választási eredményt, bár azt ő is elismerte, hogy korábbi ígéreteivel ellentétben nem lesz belőle miniszterelnök az eredmény fényében. Mélenchon azt is pedzegette, hogy bizalmatlansági indítványt nyújt be a kormány ellen a következő hetekben.

Ezzel együtt a kormánypárti remények szerint Élisabeth Borne kormányfő programjának vannak olyan részei, amelyekre találhatnak támogatókat a balos koalícióból, például a zöldenergiai átmenet vagy a teljes foglalkoztatás ígérete összecseng a zöldpárti programmal. A kabinetet ebben segítheti, hogy a balos összefogáson belül jelentős ideológiai nézeteltérések vannak –

pont ezért is volt bravúr Mélenchon részéről, hogy egy szövetségbe terelte a teljes balos tábort, és pont ezért is lesz nehéz egyben tartani azt.

A szocialisták nemrég még a baloldal gyűjtőpártja voltak, de az előző szocialista elnök, François Hollande leszereplése, valamint a 2017-es elnökválasztási indulása előtt Hollande gazdasági minisztereként funkcionáló Macron által kiváltott pártszakadás következtében kis híján eltűntek a süllyesztőben – elnökjelöltjük, Anne Hidalgo párizsi főpolgármester az idei elnökválasztáson mindössze két százalékot kapott. Bár az összefogásnak köszönhetően teljesen nem jelentéktelenedtek el, mandátumszámuk így is csökkent egy keveset a 2017-es helyzethez képest. Így a jelenlegi erőviszonyok alapján legfeljebb másod- vagy harmadhegedűsek Mélenchon és a zöld párt mögött a baloldalon.

A szélsőjobb parlamenti erővé vált

Az elnökválasztás második fordulójába 2017-ben és idén is bejutott, de Macrontól sima vereséget szenvedő Marine Le Pen vezette Nemzeti Tömörülés öt éve mindössze nyolc parlamenti helyet szerzett, most 89-et. A párt erősödését jelzi, hogy az első forduló előtti és utáni kalkulációk még jellemzően 50 hely környékére várták őket.

Ezzel most először lesz parlamenti frakciója a szélsőjobbnak 1986 óta, amellyel komolyabb jogosultságokat kapnak a kormány elszámoltatására, vagy ekézésére. Emellett a párt a korábbiaknál jóval több állami támogatást kap majd.

A támogatottságuk persze nem nőtt ekkora mértékben: 2017-ben az első fordulóban a leadott voksok 13,2 százalékát szerezték meg, idén 18,7 százalékot kaptk. Ugyanakkor a második fordulóba bejutott jelöltjeik most sokkal jobban végeztek, mint bármikor korábban.

Ez egyrészt azt jelzi, hogy a Nemzeti Tömörülés magas elutasítottsága már nem számít annyit ellenük: eddig a párt jelöltjei a kétfordulós rendszerben rendre elbuktak a második körben;

2022-re a jelek szerint már egyre kevesebben vannak, akik bárkire leszavaznak, csak ne a Le Pen család és jelöltjei kerüljenek a nemzetgyűlésbe.

A másik tanulság, hogy a Nemzeti Tömörülés képes volt országos politikai erővé válni: az eddigi választásokon a párt fontos gyengesége volt, hogy Marine Le Pen jó elnökválasztási szereplései ellenére nem tudott országos hálózatot kiépíteni és erős egyéni jelölteket felmutatni.