Ukrajna déli részéből Nyugat-Európa felé a rövidebb út Moldován és Románián át vezet, ezért a menekültek egy része a nagylaki határátkelőn lép be Magyarországra. A Békés megyei Tótkomlóson az Evangélikus Egyházközség a nemzetközi kapcsolatai révén éjjel-nappal fogad érkező ukrán nagycsaládokat. A menekülők ellátást és szállást kapnak, néhány napra megpihennek, aztán tovább utaznak. A Telex munkatársa odesszai házaspárral beszélgetett, akik négy gyermekkel és nagymamával jöttek el a háború elől.
Az odesszai házaspár, Andrej és Adriana február 24-én reggel ötkor felébredt, mert sorra robbantak a rakéták. Nem értették, mi történik. A férj munkába készülődött, és tanácstalanok voltak, hogy mit tegyenek, elvigyék-e a gyerekeket az iskolába. Félóránként hallottak robbanásokat – egymás után csapódtak be az orosz rakéták.
A négygyermekes házaspárral Tótkomlóson beszélgettünk. A nő tanító, de a gyerekekkel otthon volt, a férje kőművesként dolgozott. A legkisebb gyerekük másfél éves, a legnagyobb pedig pontosan azon a napon, március 18-án lett tíz éves, amikor itt, Magyarországon elmesélték nekem, mi történt velük.
A házuk közelében egy ukrán katonai objektum fekszik, vélhetően azt támadták az oroszok. A férje már elindult dolgozni, de menet közben megtudta, hogy mégsem kell bemennie, ezért visszafordult. Látta a levegőben szálló rakétákat, azután hallotta a robbanásokat – a repülőteret támadták az oroszok. Az interneten kerestek információkat, kiderült, a gyerekeket nem kell iskolába vinni.
Adriana mindegyiknek összekészítette a hátizsákját, és miközben a robbanások már akkorák voltak, hogy az ablakok is beleremegtek, lementek a pincébe. Ott várták órákon át, hogy mi lesz, nem mertek feljönni. Az éjszaka egy részét is ott töltötték. Közben egyre több információ jutott el hozzájuk az interneten és a televízióból arról, hogy az orosz hadsereg megtámadta Ukrajnát. Néhány napig így ment ez: hallgatták a robbanásokat a pincében, és néha felmerészkedtek a házba, ha valamire szükségük volt.
Hívő keresztények, ezért a háborús vasárnapon is elmentek a templomba, és a városban látták, hogy a férfiakat viszik katonának, önkéntesekkel is találkoztak. Azt hallották másoktól, hogy az ellenség már Odesszában van, de nem lehet tudni, mikor támad. Kiderült az is, hogy menekültvonatok indulnak a határokra.
Itt tartottunk a történetben, amikor megjött Andrej a gyerekekkel. A másfél éves kicsi sírt, anyához akart menni, az ölébe bújt.
– Azért nyűgös, mert jön a foga – magyarázták a szülők. Felváltva meséltek tovább.
Indulás nagyon gyorsan
Azt is az első háborús vasárnapon tudták meg, hogy a nagycsaládok az apákkal együtt menekülhetnek akkor is, ha férfiak katonakorúak. Ekkor gyorsan összeszedték a legszükségesebb holmijukat, beültek a mikrobuszukba, és elindultak. Azért siettek, hogy még a kijárási tilalom kezdete előtt kijussanak a városból. Az ukrán-moldovai határ volt a legközelebbi átkelő, amíg odajutottak, a 60 kilométeres úton négyszer állították meg őket katonai ellenőrzőpontokon.
A határon két órát vártak az átjutásra. Moldovában szívélyesen fogadták őket, önkéntesek kínáltak nekik kávét, meleg italt és szendvicset, meg pelenkát, takarókat. Később úgy hallották a többi ukrán menekülttől, hogy nem maradhatnak ott, ezért elhatározták, hogy Németországba mennek.
Közben megérkezett a család ebédje: a tótkomlósi evangélikusoknak saját konyhájuk van, ahol minden nap több mint 200 adag ebédet főznek idős embereknek és más szociális ellátottaknak, most ebből kapnak a menekültek is.
Andrej a családjával március 14-én érkezett Tótkomlósra. Velük jött a nagymama, és az ő másik lánya is, akikkel otthon is együtt éltek. Otthon a Baptista Egyházhoz tartoznak – Odesszában több baptista közösség is van –, és a tótkomlósi evangélikusok egyházi összeköttetések révén kapcsolatban állnak egy ukrán segítővel, aki Szlovákiában maradt, Eperjesen szervezi a menekültek utazását és átmeneti befogadását. Tőle tudták, hogy Komlóson kapnak szállást. Erre a célra az evangélikusok alakítottak át a népi mesterségek központját – ezért állnak a padlóra rakott matracok mellett szövőszékek.
A beszélgetés nyelve orosz volt, amit nem értek, így a szavak árnyalatait sem érzékeltem, de úgy láttam, hogy mindketten indulatok és könnyek nélkül meséltek a menekülésükről. A tolmács Tenzilia volt, középkorú, eredetileg tatár nemzetiségű hölgy, aki már 37 éve él nálunk, és az egyház munkatársa. Mostanában keveset alszik, nagyon sok dolga van, mert az érkezőkkel ő tud a legjobban beszélni. A komlósi evangélikusokhoz éjjel-nappal lehet jönni, folyamatosan érkeznek a családok, és pár nap múlva utaznak tovább – eddig mintegy száz ember pihent itt néhány napot.
Egyszerre akár ötven fő is kaphat szállást, ha szükséges, akár hosszabb időszakra is. Ezt magánemberek és vállalkozók adományai teszik lehetővé, emellett érkeztek olyan felajánlások testvéregyházaktól, amelyek több szálláslehetőséget is kínálnak más városokban. Tótkomlóson ruhára már nincsen szükség, hanem inkább útközben is fogyasztható ennivalóra, és anyagi támogatásra, mert az ukránoknak nem nagyon van pénzük üzemanyagra sem. Szpisák Attila igazgató lelkész elmondta, hogy a menekültek ellátásában a hétszáz fős gyülekezetüknek mintegy háromszáz aktív tagjára számíthatnak, továbbá száz alkalmazott és még harminc önkéntes munkatársuk is van. Ehhez állami támogatást jelenleg nem kapnak. A komlósiak már az előző menekültválság idején is segítettek, Röszkén voltak, amikor jöttek a szírek.
Az oroszok és az ukránok testvérnépek
Andrej tudomása szerint, amíg ott volt, az oroszok csak katonai célpontokat támadtak Odesszában, polgári épületeket nem. Ők nem is találkoztak orosz katonákkal, csak az övéikkel. Továbbra is kapcsolatban vannak az otthoniakkal, és úgy tudják, hogy a városban március közepén még nem, de a környékén folytak a harcok. Az ismerősök szerint Odessza közelében két falut is lebombáztak az oroszok, egy hidat pedig az ukrán hadsereg robbantott fel, hogy a támadók átkelését megakadályozza.
Andrej hívő ember, és úgy véli, a Biblia baljós jövendölései most megvalósulnak: nemzet nemzet ellen, ország ország ellen támad, és halálra adja testvér a testvért. Ő az oroszokat testvérnépnek tartja, Odesszában szerinte nem voltak nemzetiségi ellentétek. Andrejnek vannak orosz rokonai, de ő maga ukrán, Adriana szintén, de ő eredetileg moldovai származású, és oroszul beszélnek, nem ukrán nyelven. Ezzel korábban senkinek nem volt baja. Ám azok az oroszok, akik Ukrajnában élnek – több ilyen családot ismernek –, mióta kitört a háború, nem akarnak többé oroszul megszólalni.
Tótkomlóson arra vártak, hogy a mesterek megjavítsák a kocsijukat, ami egy-két napba telhet. Addig gondolkozhatnak azon, hova menjenek: a baptistáktól további segítségre számíthatnak. Németországon kívül Belgium is szóba került, és talán Angliába is mehetnének. Andrej tíz évig külföldön dolgozott hajókon, így beszél angolul. Senkinek nem akarnak a terhére lenni, szeretnének visszatérni Ukrajnába. Odesszában szép házuk van, és amióta eljöttek otthonról, a gyerekek minden nap megkérdezik, hogy mikor mennek végre haza. A nagyobbak tudják, hogy a háború miatt kellett eljönniük, de visszavágynak. Adriana mindig biztatja őket:
Hazamegyünk majd, amint lehet.
A Telex fontosnak tartja, hogy az egész ország területéről szállíthasson az olvasóinak sztorikat, ezért közlünk gyakran vidéki riportokat. Mivel minden térséget nem tudunk lefedni budapesti szerkesztőségünkkel, keressük az együttműködést vidéki újságírókkal, és fokozatosan országos tudósítói hálózatot szeretnénk kiépíteni. Ez a cikk is egy ilyen együttműködés keretein belül készült.