Dubrovnik? Csakis télen, nyáron soha!

2022. február 28. – 05:14

Dubrovnik? Csakis télen, nyáron soha!
Dubrovnik és a közeli Lokrum szigete – Fotó: Tóth-Szenesi Attila / Telex

Másolás

Vágólapra másolva

Budapesttől jó tízórás autóútra fekszik Dubrovnik, a horvát tengerpart egyik, ha nem a legszebb városa, ami egykor Velence riválisa volt szépségben és gazdagságban. Túránkat azoknak ajánljuk, akiket nemcsak a régmúlt építészeti emlékezete, a csodás tengerpart és megannyi természeti szépség, hanem a kilencvenes évek délszláv háborúja és annak számos lenyomata is érdekel.

Ahogy a nagyszüleink háború előttre és háború utánra osztották az időt, a mi életünkben a koronavírus-járvány a viszonyítási pont. (Oké, ezt még csütörtök előtt írtam.) Emlékszem, a járvány előtt évente legalább háromszor utaztam külföldre, hol autóval, hol repülővel, nem feltétlen távoli és drága helyekre, de mindenképpen rendszeresen. Aztán jött 2020, az első olyan év, amikor a párkányi Duna-híd közepére merészkedésen kívül egyáltalán nem léptem át az országhatárt.

Regisztráció? – felejtsük el!

Az elmúlt két évben hullámok mentek, hullámok jöttek, tudom, mások nálam jóval bátrabbak voltak, engem viszont visszatartott a konzuli szolgálat minden egyes országra kiadott, a hullámvölgyeken is érvényben lévő, ma is olvasható figyelmeztetése:

„A világjárvány miatt nem javasoljuk a külföldre utazást!”

Horvátországba elvileg úgy léphet be az utazó, ha regisztrál a horvát kormány honlapján. A folyamat viszonylag egyszerű, a dokumentum magyar nyelven is hozzáférhető, a személyes adatok és az oltás kódja mellett a szállás címét kérik, cserébe kapunk egy ötjegyű regisztrációs számot. A gördülékeny határátlépés érdekében a határon ezt a számot kell csak bemondani, a személyit odaadni és már mehetünk is.

A gyakorlatban persze minden más. A határon mutatjuk a gondosan kinyomtatott papírt, rajta a kóddal, a határőrnek azonban szemmel láthatóan fogalma sincs, mit akarunk tőle. Helyette a telefonra töltött uniós oltási igazolványt kéri, csippantja, mehetünk.

És mennyire tartják be Horvátországban a koronavírus-előírásokat? Nos, zárt térben kötelező a maszk, akárcsak nálunk, vendéglátóhelyeken, hotelben, boltokban figyelnek is rá. A svédasztalról nem tudom, mi a járványügyisek mondása, mintha egy időben a tiltott dolgok közé tartozott volna, de aztán akárcsak nálunk, Horvátországban is engedik. Oltási igazolványt az országon belül sehol sem kell bemutatni.

Gaza – Dubrovnik felé félúton

Dubrovnik autóval baromi messze van. Ráadásul akárhogy ügyeskedünk is, Bosznia-Hercegovinát kikerülni nem lehet, legalábbis most még. A legkényelmesebb jórészt autópályán megtenni a jó 9-10 órás utat, de az autópálya-kiépítettségben a magyar nyolcvanas éveket idéző Boszniát is keresztülszelhetik azok, akiket nem zavar, ha a forgalmas főutat kísérő folyóvölgy műanyaghulladékkal van tele. A drága autópályát (oda-vissza 550 kuna, nagyjából 26 ezer forint) választottuk, ami a térképen – elismerem – rosszul néz ki, mert ki kell kerülni Bosznia-Hercegovinát, ami csak ilyen manőver esetén számít nagy országnak, sőt, nagyon nagy országnak.

Nem véletlen, hogy nagyjából az út felénél megszálltunk az 53 ezres Karlovac, magyarul Károlyváros (magyarok errefelé nem élnek) Gaza nevű negyedében, ami a nevén kívül szerencsére semmiben sem idézi a Palesztin Autonóm Terület székhelyét. Tény ugyanakkor, hogy az 1991–95-ös délszláv háborúban itt húzódott a frontvonal a horvát területvédelmi erők és a Jugoszláv Néphadsereg által védett szerbek között.

Nem tettünk így, de egy napot simán el lehet tölteni a magyarországi megyeszékhelynek beillő városban. Erődjének nyomai láthatók, vannak barokk templomai, levegős parkjai, várost átszelő folyója, palotái, történelmi városházája és a kilencvenes évek háborújában elesett horvát hősök emlékműve.

A magyarnál jobb minőségű autópálya Split után ér véget, a Neretva torkolatától főúton folytatjuk utunkat, immár jórészt a tenger mellett. (Hogy honnan tudjuk, hogy a horvát autópálya jobb minőségű a magyarnál? Lépjék át a határt Letenyénél Horvátországból Magyarországra, rögtön megtudják.)

Innen nem messze van Neum, Bosznia-Hercegovina alig 10 kilométer hosszú tengeri kijárata, ami két részre vágja Horvátországot. Ennek oka, hogy 1991-ben, Jugoszlávia szétesésekor a második világháború utáni Jugoszlávia szövetségi köztársasági határait vették figyelembe – ez határőrizet nélküli belső határ volt –, Bosznia-Hercegovinának pedig volt egy tengeri kijárata. Akárcsak a 19–20. századi, a Osztrák–Magyar Monarchia által annektált Bosznia-Hercegovinának.

A két ország ugyan rögtön a háború után megállapodott az akadálytalan áthaladásban, de a megállapodást nem hagyták jóvá, Horvátországnak így valamit ki kellett találnia, hogy a déli, Bosznia-Hercegovina, Montenegró és az Adriai-tenger közé szorult nyúlványát úgymond felszabadítsa, vagyis közúton határellenőrzés nélkül is elérhetővé tegye. Létkérdés volt mindez, mert a Neumon túli területei lassú hanyatlásnak indultak, nőtt az elvándorlás.

A helyzet megoldására többféle elképzelés létezett. Például egy Bosznián átvezető autópálya-korridor, egy tengeri alagút, kompközlekedés, végül a híd győzedelmeskedett, aminek ötlete a szociáldemokrata Ivan Šprlje prefektus fejéből pattant ki még 1997-ben. A terv az volt, hogy a Horvátországhoz tartozó Pelješac-félszigetre vezessék át az utat, kikerülve így Neumot.

Az ötletért Bosznia-Hercegovina nem volt oda, mivel így megszűnik az átutazó turizmus, ráadásul elég rosszul néz ki, ahogy egy híd keresztezi az ország egyetlen kijáratát a nyílt tengerre. Annyit sikerült elérniük, hogy a híd magasságát 35 méterről 55-re, a tartópillérek egymás közti távolságát pedig 200 méterre növelték, hogy elférhessenek alatta a tengerjáró hajók.

Fent az átkelő, ami hamarosan elveszti a jelentőségét, alul a Pelješac-félszigetre átívelő híd – Fotó: Tóth-Szenesi Attila / Telex Fent az átkelő, ami hamarosan elveszti a jelentőségét, alul a Pelješac-félszigetre átívelő híd – Fotó: Tóth-Szenesi Attila / Telex
Fent az átkelő, ami hamarosan elveszti a jelentőségét, alul a Pelješac-félszigetre átívelő híd – Fotó: Tóth-Szenesi Attila / Telex

A 2005-ös előkészítés után a híd lényegében elkészült, autózni még nem lehet rajta, a rávezető utakat építik gőzerővel, de idén átadják a természetesen kínai finanszírozású projektet. A Pelješac-félszigetet a középkorban a raguzai (ma Dubrovnik) kereskedők egy ma is látható fallal választották le a forrongó Balkánról, hogy zavartalanul tudjanak kereskedni sóval és osztrigával. Ha itt megy el az autópálya, alighanem még többen értesülnek majd Európa kínai faláról.

Dubrovnik – el nem hagyható látnivaló

Vannak városok, amik nyáron élvezhetetlenek. Ezek közé tartozik Dubrovnik is, a Stradun, az óváros történelmi korzója egy júliusi estén olyan, mintha a hármas metrón sétálna az ember csúcsidőben. Nos, februárban ilyen problémák nincsenek. Az idő kellemes, 15 fok körüli, a nap süt, az éttermek, presszók, kocsmák nagy része nyitva van. Az árak? Nem olcsó, két pizza két sörrel átszámítva 12 ezer forint. A nyugalmat csak a városkapunál zavarja meg filmforgatás, ahol elég sok magyar is dolgozik, a filmesek Covid-protokollja például magyarul is ki van írva. Egy kisebb, estére már eléggé elcsigázott magyar filmes társaságtól megtudtuk, hogy a Jack Ryan negyedik évadát forgatják. A filmipar a város legújabbkori identitásához amúgy szorosan hozzátartozik, itt is forgatták például a Trónok harcát, az óváros a filmbéli Királyvár színhelye, a várostól autóval jó 20 percre fekvő Trsteno Arborétum pedig a Királyvár kertje.

Filmforgatás a Stradunon – Fotó: Tóth-Szenesi Attila / Telex
Filmforgatás a Stradunon – Fotó: Tóth-Szenesi Attila / Telex

Dubrovnik egy 27 ezres, hosszan elnyúló, nagy magasságkülönbségű város. Az igazi attrakció a 16. századi hangulatú óváros, ami a város keleti szélén, a legtöbb nagy tengerparti szállótól 30-40 perces, lépcsőkkel, emelkedőkkel, lejtőkkel tarkított séta végén található, de a távolság persze busszal is leküzdhető. Az autózást nem ajánljuk, a legtöbb, óvárost övező parkolót eleve csak helyi lakosok használhatják.

A falak közé szorított óváros – a fal végigsétálása is egy látványosság, szezonon kívül csak 9 és délután 3 között lehet ezt megtenni – a magasból, a Srdj-hegy tetejéről rajzolódik ki a legszebben. Itt van a Napóleon építtette Imperijal-erőd. A hegyek felől várt szláv támadás kivédésére szolgált, majd az osztrákok vették át az erődöt. A jugoszláv időkben turistalátványosság volt, drótkötélpálya vitt fel, Bács Gyula, a szocializmus turistakönyvírásának Paganinije így dohogott lelkendezve, lelkendezett dohogva 1973-ban:

„Bár a viteldíj elég borsos, 20 dinár személyenként, a menet közben és a hegytetőről nyíló panorámaképért el nem hagyható látnivaló.”

Valóban az. A drótkötélpálya ugyan a kilencvenes évek délszláv háborújában megsemmisült, azóta újjáépítették, de télen pont nem jár. A franciák építette Imperijalban kiállítás mutatja be a különösen 1991–92-ben sokat szenvedett város háborús történelmét. Szerbek és montenegróiak lőtték, kifejezetten a világörökségi védelem alatt álló óvárost, a kikötőt, a nagy szállodákat. Ha létezik értelmetlen, katonailag igazolhatatlan pusztítás, akkor ez az volt. Hátborzongató volt a kiállításon látni a podgoricai (akkor még titogradi) Pobjeda (Győzelem) magazin címlapját, amin a Jugoszláv Néphadsereg katonája a hegy tetejéről tüzel az alant fekvő óvárosra. A cím: HÁBORÚ A BÉKÉÉRT.

Ahonnan Dubrovnik ostromát vezényelték

Ha nem elégszünk meg Dubrovnik óvárosával, számos egyéb látnivaló is van a közelben. Dubrovnik egyéb részei annyira nem érdekesek, bár egy kávéra érdemes kimenni a Lapad nevű félsziget nyugati részén fekvő nagyszállókhoz és gyönyörködni a nyílt tengerben. Vagy hajóval átmenni a közeli Lokrum szigetére, a város valódi tengerpartjára, ahová az ellenséges támadások lehetőségétől betojt franciák néhány éves uralmuk alatt szintén pöttyintettek egy értelmetlen erődöt. A montenegrói Kotor vagy a hercegovinai Mostar is alig kétórányira fekszik innen, mi a túlnyomórészt szerbek lakta, félórányi autózásra fekvő bosznia-hercegovinai Trebinjét választottuk. A csodás helyen fekvő várost, ahonnan a boszniai szerb katonai vezetők Dubrovnik bombázását is vezényelték. Visszavágás nem volt, a háborús pusztítások teljesen elkerülték a várost.

A Horvátország és Bosznia-Hercegovina közti határ jól járható, néhány kilométer után érkezünk meg az országon belüli országba, a Boszniai Szerb Köztársaság területére, amit szerb zászló jelez. Ez az az országrész, ami egyre gyakrabban kerül a magyar hírekbe, miután annak elnöke, az oroszbarát Milorad Dodik és Orbán Viktor barátsága egyre csak mélyül. (Bosznia-Hercegovinát a nemzetközi közösség tartja fenn, a szerbek Belgrád, a horvátok Zágráb felé húznak és ott vannak a bosnyákok, a harmadik államalkotó nép. Államigazgatása rendkívül bonyolult, de egy haszna mindenképpen van: az ország vezetői ebben az útvesztőben bolyongva legalább nem egymást lövik.)

Trebinje valójában egy valóságos kis Szerbia, az utcákon viszonylag sok belgrádi, újvidéki autót látni, a kocsmákban szerbiai söröket kapni, maszkot az emberek zárt térben sem viselnek, dohányozni minden kávézóban és étteremben lehet sőt, a Tito korabeli áruházban is vágni a cigifüstöt. Kártyával nem lehet mindenhol fizetni, cserébe mindenféle balkáni fizetőeszközt, így még a horvát kunát is elfogadják, nem kell néhány kis apróság miatt boszniai konvertibilis márkát kivenni az automatából.

Trebinje fő látványossága az Arslanagić híd. Kicsit illúzióromboló tudni, hogy a 16. században épült híd eredetileg 5 kilométerrel feljebb épült, a hatvanas-hetvenes évek fordulóján azonban egy vízi erőmű építése miatt szétkapták és újralegózták Trebinje külvárosában.

Trebinje a Hercegovačka Gračanicáról nézve, a folyó fölött az 50 éve odahelyezett, a 16. században épült Arslanagić híd – Fotó: Tóth-Szenesi Attila / Telex
Trebinje a Hercegovačka Gračanicáról nézve, a folyó fölött az 50 éve odahelyezett, a 16. században épült Arslanagić híd – Fotó: Tóth-Szenesi Attila / Telex

A régi, bosnyák rész egy kis mecset körül összpontosul, de itt is vannak azért cirill betűs feliratok. Hiába kerülte el ugyanis a várost a tényleges háborús pusztítás, trauma van bőven. A 90-es évek elején a helyi bosnyák fiatalokat a szerb hadseregbe akarták sorozni, akik ellenálltak, azokat meggyilkolták. Sokan elmenekültek hát a városból, ahol tíz mecsetet és sok bosnyák lakóházat leromboltak, hogy soha ne jusson eszükbe visszatérni ide. Helyüket Bosznia-Hercegovina más területeiről elmenekült szerbek foglalták el. És itt is van háborús emlékmű, amin százával vannak az 1991 és 1995 között meghalt helyi szerbek cirill betűs nevei, a nacionalista fantazmagória áldozatai.

A lerombolt mecsetek helyét a pravoszláv templomok, kolostorok vették át. Ilyen a 2000-ben befejezett Hercegovačka Gračanica. A templom eredetije a Szerbiából kivált, Belgrád által el nem ismert független Koszovóban van, Pristinától csupán nyolc kilométerre. A trebinjei Gračanica egy dombon fekszik, csodálatos kilátással a városra. Ha kellő magasságból, hunyorítva nézünk rá, olyan, mintha minden rendben lenne.