Túlélte, hogy 3000 méterről a perui esőerdőbe zuhant, aztán kijutott a dzsungel közepéről is

2021. december 24. – 20:46

frissítve

Túlélte, hogy 3000 méterről a perui esőerdőbe zuhant, aztán kijutott a dzsungel közepéről is
Juliane Koepcke (Diller) az AFP-nek adott interjú során Limában, 2014. október 10-én – Fotó: Ernesto Benavides / AFP

Másolás

Vágólapra másolva

„Hirtelen a repülőn kívül voltam, zuhantam, a biztonsági öv úgy vágott a gyomromba, hogy nem kaptam levegőt”

– így emlékezett vissza később az akkor 17 éves Juliane Koepcke (ma már, férjezett nevén Juliane Diller), aki éppen 50 évvel ezelőtt túlélte, amikor a gépe darabokra szakadt a perui esőerdő felett. Azóta is ezt tartják a valaha volt legsúlyosabb, villám okozta repülőgép-katasztrófának, a gépen utazó 92 ember közül egyedül ő maradt életben.

De nemcsak a közel 3000 méteres zuhanást úszta meg viszonylag kisebb sérülésekkel, hanem tíz napig sikerült a dzsungelben is boldogulnia, végül pedig visszajutott a civilizációba. Egy olyan hihetetlen megmenekülés története az övé, amilyen leginkább filmekben szokott előfordulni, és amit többen azóta is mesélhetnek az ámuló gyerekeknek. Azonban súlyos traumái egy részével a most 67 éves nő csak évtizedek alatt tudott teljesen szembenézni.

Villám csapott az egyik szárnyba

Juliane Diller azóta többször is felidézte újságoknak azt a végzetes napot, amikor 1971. december 24-én felszálltak édesanyjával az utasszállítóra. Szülei Peruban élő német zoológusok voltak, korábban dolgoztak a fővárosban, Limában a természettudományi múzeumban is, de akkor már évek óta egy kutatóállomást működtettek az amazonasi esőerdőben. A 17 éves lány előző este fejezte be tanulmányait Limában a német nyelvű gimnáziumban, anyjával együtt vissza akartak jutni a tengerpartról az ország közepére, hogy a karácsonyt már együtt ünnepelhesse a család.

Tudták, hogy a LANSA légitársaság a megelőző években két gépét is elveszítette balesetben, de remélték, hogy időben visszaérhetnek. A késésben lévő gép dél előtt nem sokkal szállt fel, az egész út alig egy órán át tartott volna. Sokáig nem is volt semmi baj, de nagyjából 25 perc elteltével sűrűsödni kezdtek a felhők, majd hamarosan egy vihar közepén találták magukat. A lány visszaemlékezése szerint édesanyja feszült volt, de ő kezdetben nem ijedt meg, szeretett repülni.

Hamarosan azonban félelmetesebb lett a helyzet: a gép fel és le ugrált a levegőben, a turbulencia miatt csomagok, karácsonyi ajándékok, virágok, az ünnepekre készített sütik potyogtak ki az ülések fölül. Miközben a gép körül villámok cikáztak, némán szorították egymás kezét édesanyjával, de voltak utasok, akik sírva fakadtak. Egyszer csak egy fényes villanást látott a jobb szárnynál, majd beleégtek emlékezetébe anyja szavai: „Mindennek vége.”

A repülés útvonala – Forrás: Wikipedia
A repülés útvonala – Forrás: Wikipedia

A gép megbillent, és zuhanni kezdett. A koromsötétben hallotta az utasok kiáltásait, de aztán a hajtómű zúgása mindent elnyomott. Egy későbbi vizsgálat megállapította, hogy egy villám eltalálta az egyik hajtóművet, és lényegében leszakította a jobb szárnyat, majd az egész gép darabokra esett. Koepcke szerint a fülsüketítő zaj az egyik pillanatban megszűnt, ő pedig már nem volt a gépben. Csak később tudta meg, hogy 3000 méteres magasságban voltak, amikor ő több kiszakadt üléssel együtt kirepült az utastérből.

Ahogy székébe szorulva, kontrollálhatatlanul pörgött a levegőben, látta, hogy egyre közeledik alatta az esőerdő sűrű lombozata. Felülről a fák koronája brokkolinak és karfiolrózsának tűnt neki, aztán elveszítette az eszméletét, a becsapódásra sem emlékszik.

Szemüveg nélkül, fél pár szandálban, de fontos tudással

„Feküdtem ott, szinte embriópózban, egészen másnap reggelig” – idézte vissza a 2011-ben megjelent könyvében. A gyakorta lecsapó esőtől ázottan és sarasan tért magához másnap reggel, és akkor tudatosult benne, hogy túlélt egy repülőgép-katasztrófát. Még azt is tudja, hogy karácsony reggelén 9 óra volt, mivel a karórája meglepő módon még mindig ketyegett.

A New York Times szerint leginkább azt feltételezik, hogy a székekkel pont úgy zuhant a fák összezáró koronájára, hogy azok felfogták a becsapódás erejét. Ő maga a szintén lehetséges magyarázatok között tartja számon, hogy az erős szelek is közrejátszhattak, illetve azt is, hogy nem nyílegyenesen, hanem forogva zuhant lefelé a repülőből kiszakadt székekkel.

Az biztos, hogy csodával határos módon megúszta komolyabb sérülés nélkül: agyrázkódást szenvedett, eltörte a kulcscsontját, kificamodott a térde, voltak vágások a karján és a lábain, az egyik szeme bedagadt, és a másikat is csak résnyire tudta kinyitni. De túlélte, és ha nem is azonnal, de járni is tudott.

Erre pedig nagy szüksége is volt, hiszen a becsapódás után életben maradt, viszont még ki kellett jutnia az esőerdőből.

Hiába kiáltozott az anyja után, csak a dzsungel zajait hallotta maga körül. Hamar világossá vált, hogy senki nincs a közelben. Egy átlagos ember teljesen összeroskadhatott volna egy ilyen helyzet súlya alatt, Koepcke megmenekülésének egyik kulcsa azonban az volt, hogy nem egy nagyvárosi környezetből hirtelen kiszakadva került az esőerdő közepére. Már ötéves korában a dzsungelben járt édesanyjával, és a baleset előtti években ott volt szüleivel a kutatóállomáson. Sokat tanult a helyi élővilágról, és szülei kifejezetten fontosnak tartották, hogy minél jobban megértse az esőerdő működését.

Elsősorban apja tanácsa mentette meg: mindig mondta neki, hogy ha eltévedne az esőerdőben, keressen egy vízfolyást, amit követve eljut majd egy patakig, az becsatlakozik egy nagyobb folyóba, így pedig nagy valószínűséggel újra emberek közelébe jut. Talált is egy vízfolyást, ami mentén neki tudott vágni a vadonnak.

Alig evett, de sokat ivott

Így is temérdek kihívással kellett szembenéznie. Erősen rövidlátó volt, a szemüvege pedig elveszett a zuhanásnál. Az egyik szandálja sem volt sehol, de a másik így is jó szolgálatot tett neki: azzal tapogatta ki maga előtt a terepet – emlékezett rá, hogy egyes kígyók ugyanis azon a részen úgy álcázzák magukat, mintha falevelek lennének. „Szerencsém volt, hogy egybe sem futottam bele, vagy legalábbis nem láttam” – mondta később.

Látott felé meginduló kajmánt is, azonban nem ezt tartotta a legnagyobb veszélynek. Egy másik szülői tanács ugyanis úgy szólt, hogy nem a nagyobb állatoktól kell igazán tartania, hanem a rovaroktól, a pókoktól, hangyáktól, legyektől. Noha csak egy kisebb seb volt az egyik karján, hamarosan komolyan aggódni kezdett, ugyanis egyértelművé vált, hogy egy légy belepetézett.

Juliane Koepcke osztálytársaival Limában – Fotó: Bettmann Archive / Getty Images
Juliane Koepcke osztálytársaival Limában – Fotó: Bettmann Archive / Getty Images

Nagy volt a hőség és a páratartalom, naponta többször esett az eső, ő pedig rendes ruha nélkül, egy ujjatlan miniben próbált megbirkózni az időjárással. Hogy még nehezebb legyen a dolga, az esős évszak közepén nem volt olyan száraz fa, amivel tüzet csiholhatott volna. Sikerült megtalálnia a gép roncsainak egy részét, ahol talált egy zacskó cukorkát, de ezen kívül lényegében nem evett semmit – a folyóvízzel viszont a szomját tudta oltani.

Az is jól szemlélti, milyen nehezen lehetett haladni az esőerdőnek azon a részén, hogy később kiderült, a gép roncsai egy nagyjából 9 négyzetkilométeres területen szóródtak szét. Amikor egy filmes stáb évek múlva forgatni érkezett, volt, hogy órákba telt akár csak száz métereket haladniuk.

Meghallotta a régen várt emberi beszédhangokat

A negyedik napon szörnyű emlék volt Koepckének, amikor megtalált egy széksort, a gép három utasával. Egy nőnek és két férfinak vele szemben esélye sem volt a túlélésre, mélyen belefúródtak a földbe a becsapódáskor. Nem akart hozzájuk érni, de meg kellett bizonyosodnia, hogy nem az édesanyját találta meg közöttük.

Az útja során egy ideig hallotta azt is, hogy a levegőből kutatnak a lezuhant gép roncsai után, de annyira sűrű volt a növényzet, hogy nem látta őket – a kutatócsapatoknak pedig még kevesebb esélyük volt észrevenni a lányt. Aztán elhalt a gépek zaja, és tudatosult benne, hogy egyedül kell kivergődnie a dzsungelből.

„Olyan magányosan éreztem magam, mintha egy párhuzamos univerzumban lennék, távol minden embertől”

emlékezett vissza az utolsó napokra. Másfél hétig kellett életben maradnia, de kitartott a végsőkig. Éhesen és kimerülten először azt hitte, hallucinál, amikor a már kiterebélyesedett folyó partján egy csónakot pillantott meg. Aztán nem messze egy kunyhót. Az ott talált benzinnel átmosta a karján a sebet, amiből később több mint harminc lárvát szedtek ki. A kunyhóban töltötte az éjszakát, másnap pedig meghallotta, amit régen várt: emberi beszédhangokat.

A különböző beszámolók szerint perui favágók vagy halászok találták meg. Koepcke visszaemlékezése szerint a férfiak először nem tudták eldönteni, hogy egy helyi vízistennőbe botlottak-e, de aztán spanyolul bemutatkozott, és elmagyarázta, mi történt. Ellátták a sebeit, adtak neki enni, másnap pedig elvitték egy faluba. Hamarosan újra találkozhatott az apjával, akivel együtt még reménykedtek benne, hogy az anyjával is megtörténik a csoda. Végül napokkal később találták meg a nő holttestét. Szakértők arra jutottak, hogy az anyja több másik utashoz hasonlóan a zuhanást még túlélhette, de aztán belehalt sérüléseibe.

Dokumentumfilmhez tért vissza a katasztrófa helyszínére

A szörnyű katasztrófát egyedül túlélő 17 éves lányt két lábon járó csodának tartották, körbezsongta a perui média, sok száz levelet kapott olyan emberektől, akikkel soha nem találkozott korábban. „Olyan furcsa volt ez az egész. Néhány levélre csak annyi volt írva, hogy Juliane – Peru, mégis eljutottak hozzám” – mondta. Azonban az egész történetét szenzációhajhász és érzéketlen módon tálaló újságcikkek miatt sokáig inkább kerülte a nyilvánosságot, és a filmre kívánkozó megmeneküléséről 1974-ben forgatott, Vannak még csodák című olasz-amerikai filmmel is voltak gondjai.

Juliane Koepcke Werner Herzog filmrendezővel tért vissza 1998-ban a katasztrófa helyszínére – Fotó: Werner Herzog / FilmDeutsche-Kinemathek
Juliane Koepcke Werner Herzog filmrendezővel tért vissza 1998-ban a katasztrófa helyszínére – Fotó: Werner Herzog / FilmDeutsche-Kinemathek

A következő években Németországba ment, PhD-t szerzett biológiából, és zoológus lett. Fontos fordulópontot jelentett az életében, amikor 1998-ban egy dokumentumfilmhez megkereste Werner Herzog filmrendező. Kiderült, hogy Herzog is majdnem azon az egykori gépen utazott, mivel egyik filmjéhez keresett éppen forgatási helyszíneket a környéken. Együtt visszatértek Peruba, helikopterrel vitték az akkor 44 éves nőt a becsapódás helyszínére. A több helyen még mindig ott heverő roncsok között felidézte a tragikus eseményeket. A Herzog-féle dokumentumfilmről azt mondta, terápiával ért fel neki.

Akkoriban senki nem ajánlott fel neki hivatalosan pszichológiai segítséget, ezért főként magának kellett megbirkóznia a történtekkel.

Az évek során vissza-visszahúzta a Panguana kutatóállomás, amit még a szülei hoztak létre 1968-ban. „A dzsungel elkapott és megmentett. Nem a dzsungel hibája volt, hogy ott értem földet” – mondta. Azt is megígérte magának a kimerítő tizenegy nap alatt, hogy ha életben marad, olyan fontos ügynek szenteli az életét, ami a természetet és az emberiséget szolgálja. Dolgozott a Bajor Állami Állattani Gyűjtemény igazgatóhelyetteseként is, de sokat tett az amazonasi esőerdő megóvásáért, és azt is elérte, hogy 2011-ben a perui környezetvédelmi minisztérium természetvédelmi területnek nyilvánította Panguanát. Külföldi támogatókat is sikerült megnyernie, és a védett terület mára már közel 16 négyzetkilométerre terjed ki.

2009-ben arról is beszélt, hogy az 1971-es események még mindig kísértik, főleg akkor jönnek elő az emlékek, ha repülőgép-balesetről hall a világban. Évekig gyötörték rémálmok, de úgy érzi, hogy sikerült feldolgoznia az életét átformáló drámai eseményeket. A Vice Newsnak azonban azt is hozzátette: „Az a gondolat örökké kísérteni fog, hogy miért éppen én voltam az egyetlen túlélő”.

A cikkhez felhasznált főbb források: a BBC, a New York Times, a CNN és a Business Insider írásai és műsorainak leiratai.

Kedvenceink
Kövess minket Facebookon is!