58 év után derültek ki az amerikai atom-tengeralattjáró katasztrófájának részletei

Az amerikai haditengerészet a közelmúltban több olyan dokumentum titkosítását is feloldotta, amelyekben az 1963. április 10-én történt tengeralattjáró-katasztrófa körülményeit vizsgálták. A USS Thresher (SSN–593) atommeghajtású tengeralattjáróval mélyvízi teszteket végeztek, amikor Bostontól 350 kilométerre keletre, az Atlanti-óceánon elsüllyedt. 129-en vesztették életüket, máig ez Amerika történelmének legsúlyosabb tengeralattjáró-szerencsétlensége.

2019-ben a haditengerészet egyik nyugalmazott tengeralattjáró-parancsnoka, James Bryant pert indított az információszabadságról szóló törvényre hivatkozva. Azt akarta elérni, hogy a szolgálatok az összes titkosított jelentésüket hozzák nyilvánosságra a balesetről. Tavaly a bíróság helyt adott Bryant kérelmének, és arra kötelezték a szolgálatokat, hogy oldják fel a 3600 oldalnyi dokumentum titkosítását. A haditengerészet tavaly szeptember óta több részletben közölt jelentései új megvilágításba helyezik a tengeralattjáró balesetét.

Az iratokból az derül ki, hogy a USS Thresher katasztrófáját több hiba együttállása okozta.

Az 1960-ban vízre bocsátott USS Thresher volt az első tagja a róla elnevezett atommeghajtású támadó tengeralattjáró-osztálynak. Az amerikai haditengerészetnek ez a tengeralattjáró-osztálya volt a második, ahol már az újszerű, könnycsepp alakú hajótestet alkalmazták. Ez a forma sokkal áramvonalasabb a második világháborús tengeralattjáróknál, ami növelte a sebességet. Az atommeghajtás pedig lehetővé tette, hogy a tengeralattjáró szinte korlátlan ideig maradhasson a vízfelszín alatt.

A USS Thresher volt az első amerikai tengeralattjáró, amit az új és erősebb, HY–80 jelzésű acélötvözetből építettek. A hajó 85 méter hosszú volt, a vízkiszorítása meghaladta a 4300 tonnát, a sebessége pedig a 25 csomót. A maximális merülési mélysége 400 méter volt. A meghajtását egy nyomottvizes atomreaktor biztosította, amely két, együttesen 15 ezer lóerős gőzturbinát és egy hajócsavart forgatott meg. A balesetet megelőző kilenc hónapban a USS Thresher egy szárazdokkban állt, az időszakos nagyjavítást végezték rajta. A munka eredetileg hat hónapig tartott volna, de a folyamatosan felmerülő újabb és újabb hibák miatt végül több hónapot csúsztak a javítással.

A USS Thresher végül 1963. április 9-én, John Wesley Harvey korvettkapitány parancsnoksága alatt hajózott ki az óceánra a Maine állambeli Kittery haditengerészeti kikötőjéből. A feladatuk szerint merülési próbákat és különböző teszteket kellett végrehajtaniuk az Atlanti-óceánon. A hajón összesen 129-en tartózkodtak, a 112 fős legénység mellett 17 hajógyári szakember is volt a fedélzeten, akik a hajó rendszereinek működését figyelték és ellenőrizték. A mélymerülési tesztet április 10-én, a reggeli órákban kezdték el, egy darabig még tartották a kapcsolatot az őket elkísérő USS Skylark (AGS–20) mentőhajóval, de egy idő után minden kommunikáció megszakadt. Utolsó üzenetei egyikeként Harvey kapitány azt közölte, kisebb műszaki problémájuk adódott. A USS Thresher soha többé nem emelkedett már a felszínre.

A USS Skylark szonárkezelője előbb a sűrített levegő süvítését, majd egy tompa, puffanásszerű hangot hallott a mélyből. A meghibásodott USS Thresher 600 méternél is mélyebbre süllyedt, és amikor a szerkezete már nem bírta tovább a rá nehezedő óriási nyomást, összeroppant. A kutató- és mentőegységek csak több hónappal később találták meg a szétszakadt és teljesen deformálódott tengeralattjáró maradványait.

A haditengerészet jelentései szerint egy rosszul hegesztett csővezeték repedt meg a tengeralattjárón, vízszivárgás történt, ami végül rövidre zárta a hajó elektromos áramkörét. Ugyanakkor több szakértő szerint is ennél összetettebb folyamatok vezettek a katasztrófához. Az amerikai haditengerészettel foglalkozó történész, Norman Friedman úgy véli, a nem megfelelően kiképzett legénység lassú reagálása is hozzájárult a hajó elvesztéséhez. „Ott van az emberi tényező is. Ha elromlik valami, akkor a legénység tagjainak ösztönösen kell tudniuk, mit tegyenek, hogy elkerüljék a katasztrófát” – mondta Friedman.

James Bryant az amerikai haditengerészet Történettudományi Alapítványának azt nyilatkozta, a hidegháborús nyomás miatt a feladatok és sokktesztek végrehajtása rohamtempóban történt. „Ha egy kicsit több időt szántak volna a hibák keresésére, akkor a baleset nem következett volna be” – mondta a haditengerészetnél 23 éven át, három Thresher-osztályú hajón is szolgáló veterán. A tengeralattjáró tervezését a hidegháborús versengés hajtotta. A szovjetek 1958-ban bocsátották vízre az első atom-tengeralattjárójukat, mire az amerikaiak egy olyan új tengeralattjáróval akartak válaszolni, ami gyorsabb, és még mélyebbre képes merülni.

Stephen Walsh évtizedekig dolgozott az amerikai tengeralattjárók biztonsági programjában, a SUBSAFE-ben, amelyet a USS Thresher balesete után hoztak létre. Szerinte a haditengerészetnél alulbecsülték az új típusú atom-tengeralattjárókkal járó kockázatokat. Többek között azt, hogy miként lehet kimenekíteni a legénységet a korábban nem tapasztalt mélységekből. Emellett a haditengerészet köreiben sokan úgy gondolták, az atommeghajtás révén egy olyan „tartalék” van a rendszerben, ami mindig biztosítja az energiaforrást, és vész esetén felszínre tudja emelni a hajót.

A SUBSAFE-program eredményességét mutatja, hogy a USS Scorpion (SSN–589) 1968-as balesete óta az Egyesült Államok egyetlen atom-tengeralattjárót sem veszített el.

Felhasznált források: Popular Mechanics | USNI News | Háború Művészete