Egy német nő a Hollandiában vásárolt, hatvanéves, alaszkai képek fotósát kezdte keresni, de sokkal fontosabb dolgot talált

„A Facebookon vettem észre egyik reggel a Lost Treasure-posztot, elkezdtem végiggörgetni a képeket, és nem akartam elhinni, hogy szembejött velem a mi saját fényképünk”

– mondta az alaszkai Abby Augustine a CNN-nek arról, hogy milyen érzés volt felismerni saját magát csecsemőként egy csaknem hatvanéves, meglepően jó minőségű, színes fényképen, amelynek létezéséről nemcsak ő, de a családtagjai sem tudtak.

Augustine fotójának több mint kétszáz másik alaszkai képpel együtt kalandos úton egy másik kontinensen kellett felbukkannia – többször is –, hogy végül eljusson azokhoz az őslakos amerikaiakhoz, akiknek a hat évtizeddel ezelőtti világát megörökítette. Rég elhunyt és sosem ismert ősök éppúgy megelevenednek rajtuk, mint az azóta elvesztett családtagok és maga a féltve őrzött jupik kultúra.

Kétszer kellett előkerülniük a fotóknak

A német Jennifer Skupin 2008-ban egy amszterdami bolhapiacon vásárolt kétdoboznyi diát, aminek az eredetéről semmit nem tudott az eladó. A nőt ugyanakkor lenyűgözték a szép portrék és a mesés tájak. A diák hátulján jelzett datálás szerint a képek az ötvenes-hatvanas években készülhettek Alaszkában. Miután beszkennelte őket, néhány helyszínt is sikerült felismernie, többek között Anchorage-et, Alaszka legnépesebb városát, de egyre jobban izgatta, hogy vajon ki készíthette a fényképeket, és mi látható azokon.

Skupin egy évtizeddel ezelőtt több alaszkai kulturális intézményt is felkeresett, de mivel akkoriban nem járt szerencsével, egy idő után félrerakta a dobozokat, és megfeledkezett a képekről.

Tavaly azonban egy nagytakarítás során ismét előkerültek a diák egy szekrény mélyéről, a tulajdonosuk pedig úgy döntött, újból megkísérli kideríteni, honnan származhatnak a képek. A fotók digitalizált verzióit feltöltötte egy nyilvános Google Fotók-albumba, és megkereste a CNN egyik újságíróját, aki írt egy cikket arról, hogyan kerültek az Alaszkában készült fényképek a 2008-ban épp Hollandiában élő német Skupinhoz.

„Meg tudod oldani ezeknek a hatvanéves turistafotóknak a rejtélyét?”

– tette fel a kérdést a CNN újságírója a cikkének címében, aminek hatására özönleni kezdtek a megosztások és az üzenetek, így nem tartott sokáig, hogy a fotóalbum olyanokhoz is elérjen, akik saját magukat és a családtagjaikat is felfedezhették a képeken.

Gyász helyett öröm és izgalom

Susanna Stevens-Johnson az anyja halálának első évfordulójára készülve egy szomorú hétvégének nézett elébe azon a havas pénteken, amikor a Facebookon belebotlott a huszadik század közepéről származó alaszkai fotókba. A jupik eszkimó származású, 71 éves, nyugdíjas tanítónő a Yukon folyó torkolatánál fekvő Mountain Village környékén nőtt fel, ezért miközben az unokája kabátját bélelte épp, örömmel lapozgatott bele a digitális fotóalbumba, amelynek képei a szülőföldjén készültek.

A varrás ekkor még annyira lekötötte, hogy észre sem vette saját magát és a nővérét, pedig két fotón is szerepeltek.

Amikor aztán hazatért a férje, és vele is nekiállt megnézni a fotókat, felfedezte előbb a nővérét, aztán saját tízéveskori képmását is, örömében pedig felkiáltott, és felpattant a kanapéról. Bár arra készült, hogy a hétvégéje a gyász és a szomorúság jegyében telik majd, a semmiből előkerült régi képek bearanyozták számára ezeket a nehéz napokat.

A képet, amin a nővérével szerepelt, elküldte a családtagjainak és egy olyan nőnek is, akinek felismerte rajta az anyukáját. Ezután hosszú órákat szánt arra, hogy tüzetesen átnézze a teljes albumot, és minden általa felismert és beazonosított apró részletről hozzászólást írt, ezzel segítve azt, hogy mások is megtalálhassák magukat és a rokonaikat.

Sosem látott színes babafotó

Abby Augustine, aki az 1960-as évek elején még csak csecsemő volt, két fotón szerepel a gyűjteményben. Az egyiken az azóta elhunyt édesanyja tartja a karjában. A Kwigukban született és Emmonakban felnőtt nő azt mondja,

meglátni ezt a fényképet egy kicsit olyan volt, mintha az anyukája meglátogatta volna.

Augustine nem számított semmi különösre, amikor megnyitotta az albumot, de már az is örömmel töltötte el, amikor a szülőföldje környékét felismerte néhány fényképen. Aztán meglátta saját magát úgy, ahogy korábban még sosem: színesben, csecsemőként. Arról, hogy tényleg ő és a három nővére, valamint az édesanyja van a fotón, a testvérei véleményét is kikérve győződött meg. Augustine nővérei úgy emlékeznek, hogy az apjuk és a fiútestvéreik ekkor horgászni voltak, ezért nem szerepelnek a fotón.

Az őslakos alaszkai nő lánya sosem gondolta volna, hogy egyszer színes csecsemőkori képen látja majd viszont az anyját, hiszen fekete-fehér kép is alig maradt épen róla a gyermekkorából. Az alábbi fotó felfedezése az egész családot lenyűgözte.

Augustine, aki nővéreivel együtt a mai napig táncol tradicionális eszkimó táncot, azt mondja, hogy öröm volt számára viszontlátni a jupik kultúrát az ünnepektől kezdve a jéghorgászaton át egészen a hagyományos táncokig ezeken a hatvan évvel ezelőtt készült fotókon.

A túlélők kultúrája, az elhunytak szelleme

Walkie Charles, aki hároméves korában, az egyik testvérével együtt látható az egyik fotón, szintén a Facebookon talált rá Jennifer Skupin albumára. Örömmel fedezte fel a képek között az egyik testvérét is, aki fiatalon elhunyt, és akiről nem is maradtak fent képek. A ma 63 éves jupik férfi az alaszkai állami egyetem, az UFA nyelvészprofesszora. Augustine-hez hasonlóan ő is a fotók kulturális értékét és szerepét emelte ki, amikor a CNN újságírójának mesélt.

„Sorsszerű volt, hogy Jennifer megtalálta ezeket a fotókat, még ha nem is tudhatta, hogy milyen fontos történetet őriznek ezek a diák, és hogy mekkora erővel képesek megrázni a világ egy számára távoli részét”

– állítja Charles.

A jupik kultúrában úgy tartják, ha valaki meghal, akkor a lelke átszáll arra a kisbabára, aki a halál környékén születik meg a közösségben. Épp ezért jellemző, hogy az újszülöttek a nemrég elhunytak nevét is megöröklik. A régi fotók azért is bírnak nagy jelentőséggel a ma élő jupikok számára, mert ha rájuk néznek, láthatják azokat a sosem ismert közeli őseiket, akikről a nevüket kapták.

A képek jelentőségének megértéséhez a nyelvészprofesszor szerint fontos azt tudni, hogy a 20. század elején a spanyolnátha, a század közepén pedig a tuberkulózis miatt megfogyatkoztak az Alaszkában élő őslakos jupik. Az idősek halálával pedig a történelem egy része is odaveszett a járványok alatt. Az ötvenes-hatvanas években az őslakos közösségekben élőknek még nem volt fényképezőgépük vagy kamerájuk. Ezért is különleges, hogy a Hollandiába került diák megőriztek valamit abból a jupik kultúrából, amelynek túlélői a hetvenes években létrehozták az egyetlen eszkimó nyelven elérhető egyetemi képzést Alaszkában.

A fotós nem lett meg, de ez már nem is annyira számít

Augustine és Charles is túl fiatal volt ahhoz, hogy emlékezhessen a fotósra, de a 10 éves korában megörökített Susanna Stevens-Johnson sem tudta felidézni, hogy ki készíthette a képeket.

A fotós felkutatására másodszor is vállalkozó német Jennifer Skupin eredetileg azt gondolta, hogy egy olyan holland pár fotózhatott, akik valamikor az 1950-es években kiköltözhettek Alaszkába, és ott éltek egy ideig. Ezt nemcsak azért feltételezte, mert Amszterdamban vásárolta meg a diákat, hanem azért is, mert az egyik kép a holland főváros repterén készült. Miután a CNN is beszállt a hatvan évvel ezelőtti alaszkai képek eredetének felkutatásába, több tipp is felmerült:

• Augustine egyik ismerősének apja, aki szenvedélyes fotósként sokat utazott és a családjával Alaszkában élt akkoriban, amikor a képek készültek, de később Hollandiába költözött;
• Marie Louise Crefcoeur, aki a KLM holland légiutas-kísérőjeként sokszor megfordult Alaszka különböző pontjain.

A légiutas-kísérőt akkoriban ismerő, ma 91 éves férfi, Jacques Condor az album több képén is felismerni véli a nőt, és szerinte fontos nyom a fotókon fel-felbukkanó kék, KLM-es kézitáska is.

Skupin, aki maga is szívesen örökíti meg az utazásait fényképeken, amikor egyben rátalált a hollandiai bolhapiacon a rengeteg jó minőségű, színes alaszkai képre, úgy érezte, elhagyott kincsekbe botlott. Abból indult ki, hogy ha valaki ilyen nagy gonddal dokumentálta az utazását és egy sorozatban őrizte meg az egészet, akkor biztosan nem mondott volna le erről a kincsről. Ezért nevezte el az albumot „Elveszett kincsnek”, és ezért kezdett bele a fotós felkutatásába.

Arra azonban nem számított, hogy bármekkora becsben is tarthatta a diákat a fotós, a képek szereplőinek, azaz az alaszkai jupik nép tagjainak a számára még nagyobb értéket képvisel ez a sorozat, mert a kultúrájuk emlékét őrzi.