Megerőszakolták, rabszolgaként bántak vele, megszökött, most a többi túlélőért dolgozik

2021. február 08. – 12:03

Megerőszakolták, rabszolgaként bántak vele, megszökött, most a többi túlélőért dolgozik
Fotó: OSCE

Másolás

Vágólapra másolva

Egy magyar túlélőt, a Kanadában élő Nagy Tímeát választotta az egyik tagjává az EBESZ emberi jogi hivatalán belül megalakult új, emberkereskedelemmel foglalkozó tanácsadó testület. Nagy 1998-ban, 21 éves korában takarítói munka reményében utazott Kanadába, ahol megerőszakolták, és életveszélyes fenyegetések közepette dolgoztatták három hónapon át a szexiparban, míg sikerült megszöknie. Évekbe telt, mire összeállt a kép, hogy pontosan mi is történt vele, onnantól arra tett fel mindent, hogy más áldozatoknak segítsen. Védett házat hozott létre, aktivista és szószóló lett, rendőrök és bankárok ezreinek tartott képzéseket, utóbbiaknak arról, hogyan lehet jellegzetes pénzmozgások alapján kiszúrni az emberkereskedőket. Miközben az észak-amerikai médiában – a CNN-től kezdve változatos kanadai csatornákon át a Forbesig – sokat szerepelt az elmúlt években, ez az első interjú, amit magyarul, magyar lapnak ad.

Mi változott meg? Miért nem volt kész korábban arra, hogy magyarul beszéljen a munkájáról, és most miért érzi magát annak?

Azért, mert eddig nem volt olyan státuszom, amit egy magyar ember elfogadna, olyan, mint amit most kaptam az EBESZ-től. Azelőtt én csak egy szerencsétlen lánynak a történetét tudtam volna elmondani, amit Magyarországon úgy vettek volna, hogy az én hibám volt, ami történt. Nem akarom kitenni magam ítélkezésnek, hogyha nincs igazi értelme. Ennek az interjúnak lesz értelme, mert úgy fog engem bemutatni, mint az EBESZ hivatalos megbízottját. Így már nem arra fognak fókuszálni, hogy „na, a hülye lány magára vethet”, hanem arra, hogy ott van ebben a testületben húsz másik nemzetközi túlélő, és az emberkereskedelem nagyon nagy probléma. Így igazi hangot tudok adni a túlélőknek otthon is, meg reményt.

Ha tíz vagy öt évvel ezelőtt adtam volna ezt az interjút, anélkül hogy ennek a szervezetnek a tagja lettem volna, akkor csak darabokra szedtek volna, és az összes otthoni túlélőtől, akik ezt követték volna, elvettem volna a reményt, hogy valaha is előjöhetnek a történetükkel, hogy valaha is úgy érezhetik, nem az ő hibájuk volt.

Mi ez az új testület, és mi azon belül a feladata? Mivel fog foglalkozni?

14 országból választottak ki 21 túlélőt és szószólót, akik az elmúlt húsz-harminc évüket azzal töltötték, hogy törvényeket próbáltak megváltoztatni, és elmondták a történetüket a világnak. Ez a világ legelső, túlélőkből álló szervezete, amely az emberkereskedelemmel kapcsolatban fog tudni tanácsokat adni a világ vezetőinek. Ebben a témában mi leszünk a fő tanácsadói az 57 országot összefogó EBESZ-nek, amelynek Magyarország is tagja.

Az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ) Demokratikus Intézmények és Emberi Jogok Hivatala (ODIHR) hozta létre az Emberkereskedelem Nemzetközi Túlélőivel Foglalkozó Tanácsadó Testületet (ISTAC). 14 országból összesen 21 túlélő a tagja. A nyitó programot – a világjárvány miatt egyelőre online – január 25-én tartották meg. A 21 túlélő 57 ország kormányfőinek és döntéshozóinak fog tanácsot adni a következő két évben a nemzetközi emberkereskedelem elleni új törvényekről.

Tehát Magyarországnak is szólni fognak azok az ajánlások, amelyeket megfogalmaznak.

Csak és kizárólag azért szerettem volna ebbe a szervezetbe tartozni, mert úgy gondoltam, itt az ideje, hogy a történetemet és a munkásságomat Magyarországra hozzam.

Fotó: timeanagy.com

21-en vannak összesen túlélők ebben a testületben. Nagyon régóta foglalkozik ezzel a témával: tudott még valami újat mondani a többi túlélő, akikkel most megismerkedett?

Igen, sok újat is tanultam. A legfontosabb, hogy mindegy, milyen országból jöttünk, milyen nyelvet beszélünk, milyen volt a gyerekkorunk, milyen fajta emberkereskedelemnek estünk áldozatául: mindannyiunknak ugyanannyi időbe telt újraépíteni az életünket lelkileg, fizikailag, anyagilag. Annak a túlélőnek, aki Afrikában volt gyerekrabszolga, ugyanannyi idő kellett, mint nekem, aki 21 évesen lettem rabszolga.

Mennyi időről beszélünk?

Legalább tíz-tizenöt év, amíg olyan pontra jutsz az életedben, hogy végigalszol éjszakákat, hogy elképzelhető, hogy vannak egészséges kapcsolataid, hogy már nemcsak egy szelet kenyérért dolgozol, hanem kicsit többet tudsz a tejbe aprítani.

1998-ban Magyarországon, mielőtt elindult volna Kanadába, tudott bármit az emberkereskedelemről? Volt önben félelem, hogy ha külföldre megy, bármi rossz történhet?

Nem volt, de nem azért, mert – idézőjelben – hülye vagyok, ahogy magyarok hívtak régen. Hanem azért, mert fiatal voltam és iszonyatosan naiv. A másik az, hogy nagyon kemény gyerekkorom volt, traumatizált voltam szexuálisan és érzelmileg is. Hogy lehet elvárni egy ilyen 21 éves lánytól, hogy kritikusan tudjon gondolkodni?

Azok, akiknek van a bankban kis pénzük, akiknek van otthonuk meg családjuk, apával, anyával nőttek fel, nem voltak otthon verekedések, erőszak, azok az emberek nem értik. Nem gondoltam a veszélyre, mert nem volt jó életem előtte otthon, és reménykedtem, hogy ez lehetőség lesz egy jobb jövőre.

Csak a jót láttam benne. Legbelül volt egy kis érzés, hogy valami nem stimmel, de ez nem volt olyan erős, mint az az érzés, ami azt mondta, hogy „neked innen el kell menned, és meg kell oldanod a családi problémádat”.

Egy apróhirdetés volt, ami elindította?

16 éves koromtól 19 éves koromig egy tévénél dolgoztam Magyarországon, kollégám volt Istenes László, videóklipeket (például a Carpe Diemtől a Lépj továbbot, az Animal Cannibals Yozsefvárosát, Hevesi Tamás Csíkos napernyőjét) és koncertfilmeket (Bonanza, Ákos, Pierrot) rendeztünk. Egy szinten nagyon előre gondolkodó és nagyon felnőtt voltam, de lelkileg az önértékelésem a béka segge alatt volt. Miután elveszítettem a munkát a tévében, munkát kerestem. Anyukámnak szívinfarktusa volt, kórházba fektették. A bátyámmal a végén már nem tudtuk fizetni a lakást. Hetek óta nyitogattuk a hűtőt, hogy hátha lesz ott megint kaja, csak úgy magától. Éheztünk, nem volt pénzünk, nem volt kihez fordulnunk, és nem akartuk anyut aggasztani. Így jutottam oda, hogy az Expresszben megnéztem egy hirdetést.

Mi volt benne?

Hogy fiatal lányokat keresnek Kanadába dolgozni, az angoltudás nem kötelező. Ez is: amikor én jártam iskolába, még oroszt kellett tanulni, kommunista világra készítettek fel minket. Mire tinédzser lettem, az egész világ megváltozott. Tegnap még nem volt szabad angolul beszélni, holnap már ha nem beszélsz angolul, nem kapsz munkát. A mi generációnk átment egy identitáskrízisen. Soha nem csak egy dolog van a háttérben: ott volt a gyerekkorom, a szegénység, a generációs krízis. Az én generációmból nagyon sok lány elment az országból.

Milyen vágyakkal, reményekkel indult ki Kanadába?

Csak annyit akartam, hogy megkeressem a lakásunkra a pénzt, amivel tartoztunk. Az volt a reményem áprilisban, mikor kijöttem, hogy augusztusban majd hazamegyek, és senki nem fogja megtudni, hogy én Kanadában voltam, takarítottam a vécéket, amikor itthon régebbem az Animal Cannibalsszel meg Ákossal dolgoztam. Viszont amikor kiértem, már nem takarításról volt szó, hanem vetkőzésről.

Forrás: Nagy Tímea

Melyik ponton derült ki, hogy becsapták?

Volt a vetkőzésről szó otthon is, azt mondták, hogy ezt is lehet csinálni, illetve nem is vetkőzésnek mondták, hanem hogy lehet táncolni éjszakai klubokban. Én nem vagyok táncosnő, még csinos se voltam. Azt mondtam: figyelj, örülök, hogy ezt gondolod rólam, de nem. Viszont mikor kijöttünk, akkor mondták, hogy most már nagyon sokkal tartozol, takarítással nem fogod tudni kifizetni, és nekünk ez a pénz most kell az elkövetkező öt napban, tehát el kell menned vetkőzni.

És elkezdődött az a három hónap.

Az első éjszaka megerőszakolt a vetkőzőbárnak a főnöke. Odaadták a sztripper cuccokat meg a magas sarkút, és azután, hogy megerőszakolt, kitett az irodából, és mennem kellett föl a színpadra dolgozni. Volt ott körülbelül ötven lány Kelet-Európából, mindenki nézett, és tudták, hogy mi történt. Először is arra gondoltam, hogy az akkori barátom Magyarországon ki fog nyírni, mert megcsaltam. Ilyen naivan gondolkoztam még, mint egy kislány. És: az, hogy az az ember megcsókolt, azt jelenti, hogy ő az új barátom? De én nem akarom, hogy az legyen, mert 43 éves, én meg 21, és dagadt, csúnya, undorító. Teljesen meg voltam zavarodva. Azt hittem, hogy ez nem megerőszakolás volt, mert azt nem ilyennek láttam a tévében. Nem ledobott az ágyra, csak szépen lassan lefektetett. Molesztáltak is, amikor kicsi voltam, nem egyszer, de ez nem ugyanaz volt. Amíg csinálta a dolgát, ezeken gondolkoztam, meg azon, hogy az anyu meg fog engem ölni. Anyu rendőr volt, nagyon szigorú. Ki fog nyírni, hogy hogy kerültem ilyen helyzetbe. Minden túlélő ugyanígy gondolkozik: „az én hibám, én csináltam ezt magammal”. Ez nem igaz, de sajnos az a baj, hogy mások is így gondolkodnak, mert nem értik, hogy min megy keresztül.

Utána a magyar tartóim bemutattak egy másik magyar lánynak, az betanított, hogy hogy kell táncolni, meg mit kell a klubokban csinálni. 12 órája nem aludtam, nem ettem, fogalmam sem volt, hol vagyok, és nem beszéltem angolul. Dolgozni kellett már az első éjszaka. Amikor visszamentünk a motelbe, mondták, hogy

„itt a szobád, itt a szobatársnőd, mindenki egy emeleten van, mi, férfiak az emelet végén alszunk, reggel tízkor lent találkozunk a parkolóban, de ne lépjél ki az ajtón, mert az indián taxisofőrök majd elrabolnak, megölnek, megerőszakolnak, ha a rendőrség megtalál papírok nélkül, börtönbe kerülsz, nagyon veszélyes Kanada”. Persze hogy féltem. Persze hogy elhittem.

Az én csoportomban volt négy lány. Olyan két hét múlva kezdtünk kiakadni, egymás után. Nem hagyhatod el a motelt, nem cigizhetsz, nem ehetsz, ők hoznak neked kaját. Minden pénzt elvesznek tőled, ha nem csinálsz elég pénzt, akkor hiszti van. Az egyik lánynak elege lett, vissza akarta kérni az útlevelét. Akkor odaadták neki, de kitéptek belőle oldalakat, azt is, amin a munkavízuma volt, hogy ne tudjon máshová menni. Lökdösték. Volt egy másik lány, akinek nagyon nem tetszett, ami volt. Ő volt az én szobatársam. Két nap múlva eltűnt. Bejöttek a férfiak a szobámba, mondták, hogy pakoljam össze a cuccait meg a kisfiának a képét, mert neki már nem lesz szüksége rá, merthogy már nem lélegzik. Azt is mondták, hogy a kisfiát egy magyarországi kis faluban a nagymamájával együtt bezárták egy istállóba, és az véletlenül leégett.

Kiderült később, hogy ez igaz volt-e, vagy nem?

Nem. Volt egy másik eset is. Elvittek minket egy másik klubba, ott volt három magyar lány, de nem beszélhettem velük, mondták, hogy ki fog derülni, ha mégis beszélek, mert van egy beépített emberük a klubban. Azt is mondták, hogy az egyik lány átvágta őket, és a büntetés, az jön. Aztán a lány, akiről ezt beszélték, már egy hete nem jött dolgozni. Én akkor nem aludtam rendesen már három hete, alig ettem, csak dolgoztam, lefogytam, remegett a gyomrom állandóan. Éjszakánként volt, hogy pasik jöttek be a szobánkba, és használták a testünket, mert a tartóink így vették a drogot, hogy nem fizettek érte, hanem a testünket adták. Ültem az öltözőben hullafáradtan, és azon gondolkoztam, hogy megszököm. De nem volt se pénzem, se rendes ruhám, nem volt útlevelem, azt se tudtam, hova menjek, hogy kell a telefont használni, kit kell hívni. De azért gondolkoztam rajta. És egyszer csak meghallottam egy iszonyatos sírást. Egy vidéki, idős magyar néni sírása volt. A néni bejött az öltözőbe a magyarul beszélő biztonsági őrrel, odamentek annak a magyar lánynak az öltözőszekrényéhez, aki nem jött dolgozni. A néni feketében volt. Kiderült, hogy a lánya a metró elé ugrott, állítólag. Az biztos, hogy meghalt. Akkor utána nem is gondolkoztam egy darabig azon, hogy hogyan szökjek meg. Tudták, hogy hol lakik a bátyám, az anyukám: amikor jelentkeztem, akkor elkérték az információkat azzal, hogy összegyűjtik: vészhelyzetben kit és hogyan kell értesíteni.

A motelszoba, ahol Nagy Tímea élt – Forrás: Nagy Tímea

Hogyan szánta rá végül mégis magát a szökésre?

Azok a magyar lányok, akikkel nem volt szabad beszélgetni, meg a kanadai, de magyarul beszélő biztonsági őr, lassan próbáltak velem barátkozni. Mondták, hogy ezek a férfiak a stricik, én meg kurva vagyok, és hogy engem eladtak. Én prostituált? Ők a stricijeim? Meg el vagyok adva? Hát te normális vagy? Kikértem magamnak, hogy én nem vagyok prostituált, én egy klubban dolgozom. Annyira naiv voltam. Amikor dolgozom 16-18 éves kislányokkal, akik már két éve szexmunkások, ugyanígy mondom nekik. „Ne haragudj drágám, de te prostituált vagy.” „Dehogy vagyok!” „Miért nem? Szexet adsz el pénzért?” „Igen.” „Hát, az a prostituált.” Velem is ugyanez volt. Azt mondták nekem: oké, ha ő nem a stricid, akkor miért nem mehetsz oda, ahova akarsz? „Dehát te sem mehetsz oda, ahova akarsz!” Erre a lány: hét éve itt vagyok Kanadában, van kocsim, lakásom, 500 dollárt keresek naponta, és azt a zsebembe rakom, anyunak otthon már megvettem a lakását. Te miért nem mehetsz ki a klubból? Hát, mondom, mert az nagyon veszélyes. Mire a lány: mi a veszélyes? Mondom neki a hülyeségeket, amiket mondtak nekem. Ők meg néztek rám. Akkor megkérdezték: mikor ettem utoljára? Hol van az útlevelem? Két hét múlva rájöttem, hogy igazuk van.

A végén már annyira rossz volt minden, hogy nem bírtam tovább. Azt mondtam: én megszököm, és ha ne adj isten mindenkit kinyírnak, majd akkor én is kinyírom magam, és akkor ennyi volt, de nem tudok már tovább itt maradni. Ezt választottam.

Hogy jött össze a szökés, valaki segített benne?

A biztonsági őr meg a lányok. A klubba nem jöhettek be stricik. Csak leraktak minket minden reggel 10-kor és hajnali 6-kor jöttek értünk. Egy hétig minden nap vittem kicsi cuccot a motelből a klubba. Egy csomó mindent így is ott kellett hagynom, de emlékszem, kaptam egy oroszlánkirály plüssállatot a barátomtól még Magyarországon kabalának, azt választottam a ruháim helyett. Amikor megszöktem, leraktak a kapuban, én meg átmentem a klubon, volt egy parkoló hátul. A klubnak volt egy sofőrje meg egy limója, a dj odaadta a kulcsát a lakásához, hogy oda menjek pihenni. A biztonsági őr és a lányok megöleltek, én meg mentem a kocsival, vezettünk 40 percet, és ez volt az első alkalom, hogy szabad emberként utaztam Kanadában. Megérkeztem a dj lakásába, remegett a kezem, nem tudtam, követtek-e. Bementem, és minden teljesen más volt: a kilincsek, a zuhany, és mivel én eddig csak a motelben voltam, nem tudtam, mi hogy működik. Nem tudtam zuhanyozni. Elaludtam, és két és fél napig csak aludtam. Mikor felkeltem, ki kellett találni, hogy fogok hazajutni. Még volt két hét, amíg a repülőm indult haza. Már akkor megvolt a jegyem a visszaútra, augusztus 18-ra, mikor április 18-án kijöttem. Augusztus első hetén szöktem meg, az volt a terv, hogy visszamegyek a klubba, dolgozom még egy kicsit, hogy pénzzel jöjjek haza, mert különben elveszítjük a lakásunkat. Hiába dolgoztam három hónapig, nem volt egy fillérem sem, mert mindent elvettek tőlem. Úgy volt, hogy a klub majd vigyáz rám. Persze rájöttek, megtaláltak, így az a klub veszélyessé vált. Elirányítottak egy másik klubba. Egy lány befogadott másfél hétre, hogy aludjak nála, és dolgoztam abban az új klubban, ami oroszoké volt, akik nagyon utálták azt a csoportot, akik engem kihoztak. Itt oroszul beszéltünk, és fura módon nagyon biztonságban éreztem magam.

De egy éjszaka arra ébredtem a lány kanapéján, hogy szól a kapucsengő. Megnéztem a monitoron, lehetett látni, hogy ők voltak, a magyar pasik. A nyolcadik emeleten voltunk. Jöttek föl, ütötték az ajtót, üvöltöztek, hogy elvágják a torkomat, az anyukámat megölik, hogy képzelem, hogy elmentem, minden napért 3500 dollárral tartozom nekik, most azonnal jöjjek ki, mindjárt betörik az ajtót. A rendőrséget nem tudtam hívni, mert nem tudtam angolul, azt se tudtam, hol vagyok. Kimentem az erkélyre, és ott a nyolcadik emeleten átsétáltam a szomszéd erkélyre. Volt ott bicikli, sátor, paplan. Magam fölé húztam, és csak vártam, hogy mi lesz. És a végén elmentek. Ahogy mentek el, lehetett látni az erkély kis lyukán keresztül, hogy néztek fel, és üvöltöztek, hogy ennek nincs vége. Utána felültem a gépre, és hazajöttem. Itthon – nem akarok sok részletbe belemenni, de – elmentem a rendőrségre, és nem hittek nekem. Maradjunk ennyiben. Aztán később hittek nekem, kérték, hogy tegyek vallomást, mert tudják, hogy kikről beszélek és keresik őket. Megfenyegettek, hogy ha nem adok vallomást, akkor leültetnek, mert hamis útlevéllel jöttem haza.

Börtönbe nem megyek, mert az anyu ki fog nyírni, de ha meg vallomást teszek, és kint maradok szabadon, akkor a maffia fog kinyírni. Amikor hazajöttem, a pasik vízuma is lejárt, ők is visszajöttek Magyarországra. Két napig azon gondolkozom, hogy kiugrom az emeletről, de aztán rájöttem, hogy az megint kikészítené anyut. Úgyhogy visszahívtam az egyik magyar lányt itt Kanadában, és megkérdeztem, hogy tudok visszamenni csak pár hónapra.

Tehát így Kanadába visszatérve újra másik kontinensre került, mint ahol a fogvatartói voltak.

Így van. Ők hazajöttek új vízumért, meg új lányokat akartak összeszedni. Én meg elmenekültem a rendőrség elől, a maffia elől, az anyukám elől, a barátom elől, hogy ne kelljen senkinek semmit elmondani. Egyszerűen csak eltűntem. Fogalma sem volt senkinek, hova tűntem. Csak olyan öt évvel ezelőtt kezdtem el keresni ismerősöket a Facebookon.

Az, hogy az édesanyja maga is rendőr volt, nem segített valamit a rendőrségnél?

Nem. Azt mondták, hogy hogy tudom az anyámat ilyen szégyenbe hozni, hogy lehettem ilyen hülye. Ez régen volt, szerintem a rendőrök azért már máshogy viselkednek, és nem minden rendőr volt ilyen akkor sem, csak az, aki a vallomásomat vette fel.

Lefolyt egy büntetőeljárás a tartói ellen?

Az az igazság, hogy nem tudom. Állítólag igen, de én megszakítottam a kapcsolatot mindenkivel, az anyuval is talán egy évben egyszer beszéltem, mert attól féltem, hogy utánamennek, és majd próbálják belőle kiszedni, hogy hol vagyok. Úgyhogy szó szerint eltűntem évekre.

Visszament Kanadába, ott élt, és idővel kialakított egy életet, egy egzisztenciát?

Tizenöt évbe telt, de igen.

Jamie Foxx és Nagy Tímea – Forrás: Nagy Tímea

Mennyi idő után kezdett az emberkereskedelemmel aktivistaként foglalkozni? Hogy kezdődött?

Tizenkét év után. Láttam az újságban egy címet, hogy emberkereskedelem-áldozatokat, orosz sértetteket találtak. Mondom: ez borzalmasan hangzik, mi az az emberkereskedelem? Elmentem a rendőrségre itt két év után, és a kanadai klub vezetőjét megvádoltuk szexuális erőszakkal. Akkor Kanadában még nem volt törvény az emberkereskedelem ellen. Háromszáz másik lánynak ugyanilyen története volt, nagy hullámokat kavart az ügy, de nem volt törvény rá. Abban az eljárásban a kutyát nem érdekelte, hogy hogyan jöttem ki, mi volt az útlevelemmel, csak a szexuális erőszakkal foglalkoztak, és elvesztettük az ügyet.

Amikor 2009-ben láttam azt a cikket az orosz áldozatoktól, megvettem az újságot, elolvastam, és összeestem. Elkezdtem úgy sírni, hogy remegtem. Akkor jöttem rá, hogy áldozat voltam, hogy ez nem mind az én hibám volt, hogy nem vagyok kurva, és hogy az anyukám még talán egy nap büszke is lehet rám.

Amikor megértettem, hogyan működnek az emberkereskedők, először mérges voltam. Már nem vagyok az, csak tanítani akarok másokat is erről. Ezért lettem szószóló.

Létrehozott egy védett házat is.

Én csináltam meg Kanadában az első védett házat emberkereskedelem áldozatává vált lányoknak. Körülbelül háromszáz túlélővel dolgoztunk. A legfiatalabb lányunk 11 éves volt. Hat évig volt meg a ház. 2015-ben bezártuk, anyagi okok miatt leginkább, de ezután úgy éreztem, inkább a megelőzéssel szeretnék foglalkozni és képzésekre fókuszálni.

Tanácsokat ad, képzéseket tart különféle rendőri szerveknek, többek között arról, amire a számlamozgásokkal kapcsolatban rájött. Mi is ez?

Azoknak a lányoknak az ügyeit, akikkel a védett házban dolgoztunk, elkísértük a tárgyalásig. 90 százalékban mire odáig jutott az ügy, a lánynak már vagy elege volt, és nem jött el, lezárták az ügyet, és a rosszfiúk elsétáltak, vagy eljött, bátran előadta a történetét, de szétszaggatták a hitelét, elővették a múltját, hogy például drogozott, és ezért vesztettük el az ügyeket. Elegem volt ebből. Hat évvel ezelőtt volt egy nagyon brutális ügy, ahol a férfi szó szerint felgyújtotta, kínozta a lányt, a bírónő pedig a végén mégis azt mondta, hogy kedves Miss, sajnálom, szomorú a története, de az egyetlen tanácsom csak az, hogy legközelebb próbálja jobban megítélni a férfit, mielőtt kapcsolatot kezd. Nem volt bizonyíték, a lány nem ment el orvoshoz. Azt mondtam: nem létezik, hogy ezt nem tudjuk másképpen bizonyítani.

Az egész a pénzről szól. Hol van a pénz? Mennyi pénzt keresett ez a pasi? Két évig dolgozott neki a lány. Miért ő vezet hatalmas kocsit, és a lánynak miért van lyuk a cipőjében? Neki miért nincs cigije, kajája, lakása, miért a férfi anyukájának van kacsalábon forgó háza? Miért nem nézi senki a pénzt? Egy hétre rá volt az első előadásom kanadai bankosoknak.

Nagyon mérges voltam, és a végén azt mondtam: most már tudjátok, mi az emberkereskedelem, a kérdésem az, hogy mit fogtok tenni ellene? Ha ebben az ügyben lett volna valamilyen pénzügyi nyoma, hogy hova ment a pénz, akkor ez a pasi nem lenne ma szabad. Melyik bank lesz az, amelyik ezt komolyan fogja venni, és segít? És akkor felállt egy férfi, megköszörülte a torkát, és azt mondta: nem tudom, hogy a főnököm mit fog szólni, de megígérem magának, hogy a Bank of Montreal ön mögé áll. És után még többen fölálltak, ugyanezt mondták. Ezután indult el a Project Protect, ami mára világhíres lett. 2015-től 2017-ig mást sem csináltam, csak végigjártam 75 várost Észak-Amerikában, és körülbelül 15 ezer bankost tanítottam meg arra, hogyan szúrja ki az emberkereskedelemre utaló pénzmozgásokat, és hogyan jelentse azt a rendőrségnek.

Mi az, aminek fel kell tűnnie?

Nem beszélhetünk erről, mert az emberkereskedők is olvassák, és akkor holnaptól máshogy csinálnák.

A magyar bankokig is eljutott az információ, ez a projekt?

Sajnos még nem tudom, hogy eljutott-e. Ezért is akartam ebbe a tanácsadó testületbe bekerülni, hogy megtudjam, mi van Európában, főleg Magyarországon.

Milyen ütemben dolgozik majd az új testület? Mikorra várható az, hogy a magyar hatóságokhoz, kormányhoz is eljutnak a tanácsok?

Elkezdtük a munkát, és áprilisra már szerveztek nekünk találkozókat, ahol magyar tisztségviselők is jelen lesznek. Szerintem olyan két éven belül lehet majd látni a munkánk eredményét Magyarországon is.

Tíz évig nem mertem hazamenni, és amikor először hazamentem, úgy éreztem magam, mint egy idegen. De a magyar szívem iszonyatosan elkezdett fájni, amikor rájöttem, mennyi mindenről maradtam le. Az összes barátom megházasodott, gyerekeik lettek, édesanyám csendben megöregedett, és soha nem bocsátotta meg magának, hogy „elvesztett engem”. A bátyámmal 18 évig nem volt kapcsolatom. És a magyarom miatt sokan cukkoltak otthon. Nem emlékeztem, hogy kell eljutni helyekre, pedig 12 éves korom óta békávéztam. 30 évesen jöttem rá, mennyi mindent veszítettem el. Hiányzott a magyar kultúra, a magyar gondolkodás, a gyönyörű szép országunk, a magyar zene, és minden nyáron a mai napig a szívem meghasad, mert nem érzem a Balaton illatát.

Amikor emberkereskedelem áldozata vagy, és más országba menekülsz, hogy életben maradj, attól függetlenül soha nem felejted el, honnan jöttél. A legfájdalmasabb dolog a mai napig az, hogy Magyarország már nem a hazám, és hogy nem tudtam ott lenni, amikor édesanyám haldoklott egyedül. Ítélkezni nagyon könnyű, és biztos, hogy most is lesznek páran, akik ítélkezni fognak, de ez az interjú azoknak szól, akik átéltek hasonlót. Nektek üzenem, nem vagytok egyedül.

Ingyenes és a nap 24 órájában hívható az Országos Kríziskezelő és Információs Telefonszolgálat a 06-80-20-55-20-as telefonszámon, ahol segítenek a kapcsolati erőszak, a gyermekbántalmazás, a prostitúció és az emberkereskedelem áldozatainak.