Ádáz kémháború folyik az Egyesült Államok és Kína között, amelyet egyre inkább az adatgyűjtési kapacitások határoznak meg, legalábbis a Foreign Policy amerikai külpolitikai magazin cikksorozata szerint. Az amerikai hírszerzési források elmondásán alapuló történet alapján a kínaiak az utóbbi tíz évben egyre komolyabb technológiai háttérrel veszik fel a harcot az eleinte fölényben lévő amerikai kémekkel, az Egyesült Államok politikai vezetése pedig a CIA-s források szerint nem veszi elég komolyan ennek veszélyeit.
Az Egyesült Államok hírszerzése a kétezres évek elején széthekkelte Kínát, és a kínai rendszer jellegzetességeit és nemzetközi ambícióit kihasználva mélyen beférkőzött a pekingi katonai és politikai vezetésbe, mígnem az utóbbi bő tíz évben egyre profibb és jelentősebb kínai ellenlépésekkel találkozott. Emiatt manapság az amerikai hírszerzők egyre hangosabban kongatják a vészharangot, mert attól tartanak, hátrányba kerültek a kémversenyben az erősebb technológiai bázisra támaszkodó Kínával szemben.
Nagyjából ezt állítja a Foreign Policy amerikai külpolitikai magazinban december végén megjelent, háromrészes cikksorozat, amely több mint három tucat, név nélkül nyilatkozó volt és jelenlegi amerikai hírszerzővel, nemzetbiztonsági tisztviselővel folytatott beszélgetéseken, valamint jelentős részben korábban is ismert nyilvános információk összegereblyézésén alapul. (Az amerikai hírszerzési ügynökség, a CIA és a kínai állam nem kommentálta hivatalosan a cikkeket.)
Bár a cikkek nem tartalmaznak bombasztikus újdonságokat, és vélhetően a teljes igazságnak csak egy kisebb szeletét tárják elénk, egy filmekbe illő, ádáz hírszerzési csatát vázolnak fel, amely az utóbbi években egyre hangsúlyosabban felszivárgott a nagypolitika napirendjének szintjére is, és emiatt jelentős hatással lehet a két nagyhatalom kapcsolatának alakulására.
Afrikában kezdődött
Az Egyesült Államok politikai vezetése hagyományosan politikai és gazdasági kihívásként, az amerikai érdekszférára leselkedő veszélyként tekint Kína növekvő világgazdasági aktivitására. Ugyanakkor a kínaiak egyre hangsúlyosabb nemzetközi jelenléte a CIA-nek hatalmas lehetőséget is jelentett: a lapnak nyilatkozó volt hírszerzők szerint az ügynökség nagy erőkkel próbált oroszokat és kínaiakat beszervezni, főleg Afrikában. „Pekingben nem tudunk hozzájuk férni, de Dzsibutiban igen”, fogalmaz az egyik forrás.
A dolgot megkönnyítette, hogy Kína gazdasági fejlődésével párhuzamosan a korrupció és a burzsoá dekadencia is egyre népszerűbbé vált az országban, miközben a hivatalos közszolgálati fizetések nem nagyon követték az életszínvonalat. A FP forrásai szerint az ezredforduló utáni években egy megfelelően magas beosztású kínai, orosz, iráni vagy észak-koreai kontakt évi egymillió dollárt is megkereshetett az együttműködéssel, és gyakran a CIA fizette a kínai tisztviselők előléptetéséhez szükséges csúszópénzeket is. Akkortájt relatíve elterjedt gyakorlat volt, hogy a kinevezésekért fizetni kellett, és magasabb szinteken állítólag dollármilliós összegek forogtak.
Ez utóbbira azért volt szükség, mert a magas rangú katonatiszteket szinte lehetetlen volt beszervezni, ezért a terv az volt, hogy hosszú távra építkeznek, és inkább alacsonyabb szintű besúgókat próbálnak a CIA-pénzzel magasabbra juttatni, magyarázta egy hírszerző.
A másik szféra, ahol az amerikaiak a 2010-es évek elejéig előnyben voltak, az elektronikus hírszerzés volt. Az amerikai Nemzetbiztonsági Ügynökség (NSA) az évek során végighekkelte a világot, Angela Merkel német kancellár telefonjától a Huawei kínai szervereiig. (A dolog külön érdekessége, hogy manapság az Egyesült Államok kormánya vádolja a kínai hekkelés potenciális megkönnyítésével a Huaweit, de a jelek szerint ők voltak, akik először meghekkelték a céget.) Az Edward Snowden és a WikiLeaks által az NSA adatgyűjtő tevékenységéről kiszivárogtatott dokumentumok az FP cikke szerint a kínaiakban is nyomatékosították, hogy a jövő az elektronikus hírszerzésé.
Felébredtek
A dolog természetesen nem tudott teljesen rejtve maradni. Bár az FP-cikksorozat nem teljesen konzisztens a folyamat időbeli lehatárolásait illetően, fő állítása, hogy a 2010-es évek elejére a kínai vezetés észlelte: beigazolódott legnagyobb félelmük, és az amerikaiak besúgóikon keresztül mélyen beférkőztek a katonaságba, a hírszerzésbe és a pártba. Emiatt elkezdtek komolyabb erőforrásokat fordítani az elhárításra és a korrupció veszélyesebb formáinak feltakarítására. (A cikkek egyes helyeken a 2000-es évtized végére, máshol Hszi Csin-ping 2012-es pártfőtitkári kinevezéséhez kötik a korrupció letörését és az ellenlépéseket; ugyanígy a kínai kiberkémkedési aktivitás megnövekedését időnként 2010-re teszik, máshol a 2013-as NSA-szivárogtatásokkal magyarázzák.)
Egy kapcsolódó narratíva az amerikai oldalon, hogy a korrupció a beszivárgástól függetlenül, önmagában is olyan probléma volt, amely megnehezítette a haderő és a hírszerzés, és általában véve Kína irányítását. Hatalomra jutása után Hszi Csin-ping pártfőtitkár-államelnök azonnal korrupcióellenes harcot indított, amelyet kisebb részben az ellenfeleivel szembeni politikai leszámolások kísértek, de nagyobb részben az államigazgatás megtisztítása vezérelt.
Az államigazgatás felsöprése mellett fontos változás volt, hogy ebben az időszakban indult meg a kínai hírszerzési adatgyűjtés és a kiberkémkedés professzionalizálása is. Két CIA-forrás szerint a kínaiak először egy utazási információs rendszert építettek ki, amelynek segítségével repülőjáratok utaslistáit gyűjtötték és elemezték hírszerzési és elhárítási célból. A program részeként az egyes nagyobb csomópontok meghekkelésével próbáltak biometrikus adatokhoz jutni, például a bangkoki nemzetközi reptér rendszerét is feltörték. Legsikeresebb akciójuk az amerikai kormányzat személyügyi hivatalának (Office of Personnel Management, OPM) 2012-es feltörése volt, ahonnan 21,5 millió amerikai köztisztviselő és családtagjaik adatait szerezték meg. (A hekkelésről a közvélemény csak 2015-ben értesült.)
Bár eleinte csak az adatok begyűjtésében voltak jók, a CIA-források szerint a kínaiak a 2010-es évek elején fokozatosan eljutottak oda, hogy a begyűjtött, hatalmas mennyiségű személyes adatot egyre hatékonyabban tudták elemezni és felhasználni.
A fagyi visszanyalt
2012-re az amerikai elhárítás az FP forrásai szerint egyre több országban találkozott furcsa anomáliákkal. Egyes esetekben olyan amerikai kémek családtagjait találták meg a kínaiak vagy az oroszok, akikről azt hitték, fedett a munkájuk . Sok esetben a kínaiak elkezdték feltűnően szorosan követni az amerikai ügynököket, akár attól kezdve, hogy landoltak a repülőtéren. Azaz világossá vált, hogy a kínaiak sokkal többet tudnak a CIA személyi állományáról, mint azt Langley-ben el tudták volna képzelni.
A harmadik országbeli akciók megsokasodása mellett ezt az amerikaiak kínai besúgóhálózatának felszámolása nyomatékosította. A CIA online kommunikációs rendszerét kijátszva elkezdték feltérképezni az ügynökség kínai kapcsolatrendszerét (a rendszer sebezhetőségét először Irán fedezte fel, és vélhetően megosztotta Pekinggel). 2012-re a CIA tucatnyi forrását végezték ki vagy juttatták börtönbe, az amerikai szolgálatok pedig a Hszi hatalomra jutásához vezető politikai átmenet idejére alig jutottak információhoz arról, hogy mi folyik a színfalak mögött. Az OPM feltörése és a kínaiak harmadik országbeli akciói miatt pedig a CIA általában véve kockázatkerülőbb lett, miután nem tudhatta, hogy a kínai elhárítás pontosan mit tud róluk.
Csökkentették az információáramlást a WikiLeaks korábbi, 2010-2011-es szivárogtatásai is, amelyek során temérdek amerikai diplomáciai táviratot hoztak nyilvánosságra. Bár korábban egyes kínai diplomaták hajlandóak voltak nyíltabban kommunikálni amerikai kollégáikkal, ez a szivárogtatás után veszélybe sodorta őket, és általában véve visszafogottságra intette a diplomáciai kart.
De nem csak az amerikai szivárgás volt probléma, a kínai elhárítás is egyre profibb lett. Az FP forrásai szerint 2012 és 2014 között a CIA azzal találta szemben magát, hogy jelentősen nehezebb lett beférkőznie a kínai hálózatokba. A beszervezést pedig tovább nehezítette, hogy a potenciális kínai besúgók egyre jobban tartottak a hazai kémelhárítástól. Ezt erősítette a kommunista párt egykori sztárjának, Po Hszi-laj ambiciózus csungkingi párttitkárnak 2012-es eltakarítása is, akit részben államtitkok átadására hivatkozva ítéltek hosszú börtönbüntetésre egy homályos politikai leszámolás során.
Ezzel párhuzamosan a kínai adatgyűjtés növekvő elánnal folytatódott. 2014-ben a Marriott hotellánc rendszeréből 383 millió ember személyes adataihoz jutottak hozzá, ugyanezen évben 78 millió amerikai adatait szerezték meg az Anthem nevű egészségbiztosítótól, 2016-ban pedig a haditengerészeti minisztériumtól 134 ezer katona adatait szívták fel. 2015-ben feltörték az American Airlinest és a United Airlinest, valamint a Sabre nevű utazási foglalási rendszert is. 2018-ban az Equifax nevű hitelminősítőt érte hasonló támadás. (Az Egyesült Államokban az egyének hitelképességét pénzügyi adataik alapján ilyen szolgáltatók mérik fel a bankok helyett.)
Techcégek kerültek a célkeresztbe
Mint a cikkekből kiderül, az amerikai szolgálatok ebben az időben elkezdtek keményebb ellenlépéseket követelni Barack Obama kormányától, de sok ügyben nem volt egyetértés a tágabb diplomáciai és gazdasági érdekrendszerben gondolkodó politikai vezetés és a hagyományosan háborús mentalitást képviselő hírszerzés között.
A politikai ellenlépéseket mindazonáltal az is akadályozta, hogy az amerikai szolgálatok maguk is kiterjedt adatgyűjtést végeztek. Nem sok értelme lett volna politikai ügyet csinálni az OPM vagy más amerikai rendszerek meghekkeléséből, ha közben, mint a korábbi, Snowden-féle dokumentumokból kiderült, az Egyesült Államok is kedvére turkál a világ adatforgalmában.
Ugyanakkor a hírszerzés és a kormány közti nézetkülönbségektől függetlenül az Obama-kormány utolsó időszakára konszenzusos állásponttá vált Washingtonban, hogy az orosz aktivitástól és a 2016-os választásba való beavatkozási kísérletektől függetlenül Kína jelenti a fő hosszú távú kihívást az amerikai elhárítás számára. Ekkorra vált külön prioritássá a kínai technológiai cégek megfigyelése, és a magánkézben lévő kínai techszektor és a kínai állam közötti kapcsolatok felfedése is.
Ennek részeként a 2010-es évek közepére az amerikaiaknak az FP forrásai szerint sikerült bejutniuk a kínai nemzetbiztonsági minisztérium rendszereibe, ahol három név nélküli nyilatkozó szerint azt is nyomon követték, ahogy a kínaiak felhasználják az amerikai hekkekből származó adatokat. Ezzel párhuzamosan figyelték a nagyobb kínai adatfeldolgozó központokat, az ott használt technológiát és eszközöket is. Az egyik forrás utalása szerint a nagyobb kínai felhőszolgáltatók, például az Alibaba kínai adatközpontjai „hosszú ideje célpontnak” számítottak.
Autós üldözés helyett adatelemzés
Az FP amerikai forrásainak állítása szerint az ilyen céges kapacitásokat a kínaiak olykor a szolgálatok által megszerzett adatok elemzésére is használják, ami előnyt jelent számukra az adatfeldolgozásban. „Képzeld el, milyen lenne, ha az NSA vagy a CIA mondjuk adatokat gyűjtene a kínai hadseregről, és összeszedne 7-10-15 petabyte-nyi adatot, azt odaadná a Google-nek, az Amazonnak vagy a Microsoftnak, és azt mondaná, hogy hé, elemezd ezt ki a hétvégén”, mondta egy jelenlegi amerikai hírszerző a lapnak.
Ezt ugyanakkor az Egyesült Államokban a források állítása szerint nem lehet megcsinálni, az NSA és a CIA csak saját, jóval kisebb kapacitásaira támaszkodhat. A cikk emellett azt állítja, hogy egy további fontos különbség is van a két ország hozzáállása között. A washingtoni tisztviselők szerint az Egyesült Államok hivatalos szervei nem vesznek részt klasszikus ipari kémkedésben, míg a kínai oldalon a a nemzetbiztonsági minisztérium kötelékébe tartozó hekkerek igen. Utóbbiak állítólag különösen az amerikai hadibeszállítóktól szeretnek tervrajzokat és fejlett technológiai megoldásokra vonatkozó információkat kihekkelni, amelyeket aztán továbbadnak a magánszektornak.
Az FP forrásai szerint ennek a munkának a kínai cégek sem örülnek, ők is „szimpla techcégekként akarnak működni”, de nem sok lehetőségük van ellentartani.
Az Alibaba és egy másik, gyanúba hozott cég, a Baidu nem válaszolt az FP megkeresésére, egy harmadik cég, a WeChat nevű mindenes közösségi applikáció mögött álló Tencent hamisnak nevezte a vádakat.
A kínai techszektor óriásai a hasonló vádak esetében mindig tagadták, hogy kapcsolatban állnának az állammal, a hadsereggel vagy a hírszerzéssel, és közölték, hogy magánkézben lévő online szolgáltatóként működnek.
Ugyanakkor a cikk azt is megjegyzi, hogy a belső fogyasztásra szánt hazai kommunikációjukban mindig hangsúlyozzák az állammal szembeni lojalitásukat.
A másik oldalról mindazonáltal nem szólaltatott meg forrásokat az FP, és a kínai sajtóban a hírszerzés és kémelhárítás ügyes-bajos belső dolgainak feltárása enyhén szólva nem egy népszerű téma, még ha vélhetően Pekingből máshogy néz is ki a dolgok állása. Az is csak részben derül ki a cikkből, hogy az Egyesült Államok milyen és mennyire kiterjedt adatgyűjtést végez, illetve hogy jelenleg milyen hírszerzési hálózattal rendelkezik az országban, tehát a fenti sztoriból csak az egyenlet egy kis része látszik.
Ugat, de nem harap
Donald Trump hivatalba lépésével a kínai veszély egyre nagyobb politikai teret is kapott. Az elnök már megválasztása előtt is Kínát okolta az Egyesült Államok összes bajáért. 2018-ban védővámokat vetett ki a kínai import nagy részére, és gazdasági eszközökkel próbálta meg térdre kényszeríteni Pekinget, amely miatt a két ország kapcsolatai sok évtizedes mélypontra jutottak.
Ám annak ellenére, hogy gazdaságpolitikában és a hivatalos retorikában Trump jelentős fordulatot hozott Barack Obama idejéhez képest, az FP szerint a kémjátszmát illetően a Trump-kormány minimum inkonzisztens volt. A kormányban végig viták voltak arról, hogy pontosan hogyan és mekkorát kellene odacsapni a kínaiaknak, és egyes ügyekben, például a ZTE és a Huawei kínai kommunikációs eszközgyártók szankcionálását illetően Trump gyakran jóval nagyobb hajlandóságot mutatott valamiféle megállapodásos rendezésre, mint az ekkorra már keményen Kína-ellenessé vált hírszerzési és védelmi szféra.
A leköszönő elnököt pedig azzal is gyakran vádolták, hogy erőből, és nem ésszel akar megoldani egyes, Kínával szembeni nézeteltéréseket, nem sok eredménnyel. A gazdasági háború például egyáltalán nem ért célt, egyes amerikai lépések, például a kínai vízumkiadás szigorítása leginkább az Egyesült Államoknak ártottak.
Ettől függetlenül az irány vélhetően Joe Biden elnöksége alatt sem vesz majd hátraarcot, legalábbis ha az FP cikke helyes képet ad az amerikai hírszerzés álláspontjáról.
