Hihetetlenül megváltozott, mégis örökre Escobar véres kokainvárosa marad Medellín

Hirtelen rengeteg motoros rendőr jelent meg, és körbevettek egy házat. Kiabálás kezdődött, lövéseket lehetett hallani, majd újra kiabálás, a rendőrök kirángattak egy atlétás fickót az épületből, és elvitték.

Kata és Gábor turistaként, egy vezetett túrán voltak éppen a kolumbiai Medellínben, annak is a hírhedt Comuna 13 nevű részén, amikor a saját szemükkel látták az akciót. Addig egy fodrászatban húzták meg magukat, majd folytatták az idegenvezetős sétát.

Külföldiként meglepő lehet, hogy Pablo Escobar drogbáró halála után csaknem 28 évvel is így zajlik az élet az egykori kokainközpontban, de az idegenvezető szerint ez még mindig mindennapos ott.

„Továbbra is tisztítják a területet a kartelltagoktól. Minden rajtaütéssel eggyel közelebb lesznek a békéhez, tehát a legtöbben ennek örülnek is. Főleg, hogy mindenkinek van olyan rokona vagy ismerőse, aki az Escobar-érának volt áldozata”, magyarázza turistaélményeit Gábor.

A 2,5 millió lakosú Medellín továbbra is küzd Escobar örökségével, mégpedig elég tudatosan. Ha úgy vesszük, sikerrel, mert 30 év elég volt neki, hogy a világ 3. legerőszakosabb környékéből innovatív okosváros és turistaközpont legyen, de azért ezzel párhuzamosan a felszín alatt továbbra is létezik Escobar Medellínje, a Comuna 13 nyomora is.

Az Orion Művelet és a mozgólépcsők

A folyamat megértéséhez muszáj végigrohanni a közelmúlt történelmén. A Comuna 13, azaz az északnyugati városrész stratégiai fontosságú a kartelleknek, itt megy ugyanis át az út, ami a tengerpartra vezet, így kulcskérdés a csempészútvonalak ellenőrzésében. A legendás drogbáró halála, 1993 után különböző balos gerilla-szabadcsapatok vették át itt az irányítást, köztük a legjelentősebb a FARC (Fuerzas Armadas Revolucionarias de Colombia) volt, de a jobboldali paramilitáris AUC (Autodefensas Unidas de Colombia) is szemet vetett rá, a harc pedig féktelen erőszakba torkollott, mindennaposak voltak a gyilkosságok. Az állam végül 2002-ben indított több akciót is a terület visszaszerzéséért, a leghíresebb és legnagyobb ezek közül a négy napon át tartó, véres Orion Művelet volt októberben, amely során nem válogattak a kegyetlen eszközökben.

A gyilkosságok száma hivatalosan jelentősen visszaesett ugyan, más kérdés, hogy bár az állam nem nagyon reklámozta, valójában egy hallgatólagos együttműködésben Don Berna drogbáró, volt Escobar-szövetséges, későbbi ellenség, AUC-parancsnok és csapatai vették át az irányítást. Az erőszak pedig azért hagyott alább, mert ő így rendelkezett, ha pedig valakit megöltek, azt nem az utcán hagyták látványosan, hanem a város szemétlerakójába, a La Escombrerába dobták, ahonnan csak évekkel később kezdték kiásni a holttesteket.

2004-ben az akkori polgármester, Sergio Fajardo elhatározta, hogy elkezdi felfejleszteni a Comuna 13-at, „visszafizeti az ott lakóknak a történelmi adósságot”, amiért magára hagyta őket a város. A pilot projekt két másik kerületben, a Comuna 1 és 2-ben indult, sima városfejlesztéssel, úgymint utak építésével, iskolaépítéssel, parkok létrehozásával, és egy kábeles libegő kiépítésével, ami a domboldalon lévő, keszekusza építésű szegénynegyedből a központba és visszafelé szállítja az embereket, hogy aki dolgozna, bejusson a városba.

Aztán jött a Comuna 13. Itt egy többmillió dolláros külső mozgólépcső-építési projektbe kezdtek, mert ugyanaz volt a gond, mint a többi, domboldali szegénynegyeddel: aki magasban lakott, annak 28 emeletnyi(!) rozoga lépcsőn kellett felsétálnia, hogy hazajusson a városból, a társadalmi mobilitás szó szerint nem létezett. De voltak útépítések, parkosítások, iskolaépítések is. Eközben rengeteg embert költöztettek át a város más környékeire, jobb, új negyedekbe. Ide építették a város második libegővonalát, amit 2008-ban, a mozgólépcsőket pedig 2011-ben adták át.

A leginnovatívabb, a legokosabb, a legökóbb

A napi 16 órán át működtetett lifteket nemcsak a helyiek, hanem a turisták is imádják, mint ahogy a telegraffitizett falak is látványosságok lettek. Bár nem a Comuna 13-ban történt, hanem a város egy másik részén, a legrosszabb hírű téren, a Plaza Cisneroson 300 fényoszlopot emeltek, szó szerint azért, hogy a bűnözőknek ne legyen egyetlen kivilágítatlan, félreeső rész sem, ahol nyeregben érezhetik magukat.

Mindezek hatására 2013-ban a Wall Street Journal, a Citigroup és az Urban Land Institute közös pályázatán Medellínt a világ leginnovatívabb városának választották.

2019-ben újabb címet érdemeltek ki: a világ legokosabb városának, vagy talán szerencsésebb megfogalmazás, hogy „a leginkább okosvárosnak” nevezte Medellínt a Newsweek, a klasszikus városfejlesztés (parkok, gondolák, mozgólépcsők, múzeumok) mellett egyebek mellett arra hivatkozva, hogy fáradságos munkával elérték, hogy a legszegényebbek is ingyen hozzáférnek az oktatáshoz, egészségügyhöz, közlekedéshez és egyéb szolgáltatásokhoz.

De ez még kevés lenne, kellett az is – a rengeteg, sokszor rendszerszintű fejlesztésből tényleg csak a legérdekesebbeket kiemelve –, hogy

• Innovációs, „inkubátor” városnegyedet alakítottak ki Ruta N néven, ahol irodát, anyagi és egyéb segítséget kapnak a startupok. 25 országból 170 cég költözött oda, 4000 munkahelyet kialakítva csak 2016 és 2019 között.
• 150 nyilvános, ingyenes wi-fi zónát alakítottak ki, 500 helyre raktak ki ingyen számítógépet, 48 internetedukációs központot építettek ki ingyen oktatással.
• Még a koronavírus sehol nem volt, amikor 500 céget vett rá a városvezetés, hogy engedélyezze a home office-t, hogy a közlekedés ne legyen akadálya a munkának.
• Online lehet időpontot kérni kórházakba, rendelőkbe, online programokkal segítik a várandós nőket és friss anyákat. A közműszolgáltatóknál mindent lehet online intézni, a városi képviselők munkáját online lehet követni, és hozzászólni.
• 64 elektromos buszt állítottak csatasorba, ingyenes(!) biciklimegosztó rendszert, „Bubit” építettek.

Az innovatív és az okosvárosi cím után most épp Dél-Amerika első ökovárosa próbál lenni Medellín, legalábbis ez a terv a koronavírus utánra. 2030-ig 20 százalékkal csökkentenék a karbonkibocsátást, zölddé formálnák a közlekedést, és a fenntarthatóság lenne a kulcsszó egyebek mellett a jelentős turizmusban is.

De hiába az igyekezet, az escobari örökséget nagyon nehéz feledtetni.

A területet a „megtisztítás” után kontrolláló Don Bernát 2005-ben elkapták ugyan, ám amikor 2008-ban kiadták Amerikának, az újra az egekbe korbácsolta az erőszakot. Bár az AUC közben megszűnt, a gengek nem: 2011-ben és 2012-ben tucatnyi helyi reppert öltek meg, amiért szót emeltek ellenük.

Minden megváltozott, semmi sem változott

A várost ma az egykor Escobarhoz kötődő, a nemzetközi nagypolitikába is beágyazott La Oficina kartell uralja, amely az AGC nevű paramilitáris csoporttal harcol. A polgármestert időről időre meg akarják ölni állítólag, a bandaháborúk és a bandák fenyegetései miatt évi 700, ebből kimaradni akaró családot kell elköltöztetni, tavalyelőtt pedig ünnepélyesen, kétnapos rendezvénysorozattal robbantották fel Escobar hatemeletes egykori otthonát, hogy végre megszabaduljanak a múlt egy darabjától, és a Narcos-sorozat által fűtött, kartellromantikára ácsingózó turistáktól.

Szintén 2019-ben merült fel, hogy a halálesetek statisztikai csökkenése mögött az állhat, hogy a La Oficina inkább eltüntetni, értsd: „eltüntetni” szeret embereket, semmint az utcán megölni őket, és valójában Medellín egy nagy tömegsír lehet, név nélkül, titokban elföldelt halottakkal.

De friss ügyekből sincs hiány: december végén, azaz csaknem 28 évvel Escobar halála után kobozott el a kolumbiai ügyészség Escobar egykori vagyonából négy házat, három parkolót és három autót az azt kezelő rokonoktól és a kartellvezér egyik volt szövetségese, a tavaly meghalt Popeye környezetéből.

Szintén december legvégén a környék modern Escobarját tartóztatták le, akinek napi 8,5 millió forintnyi bevétele volt, ezen a héten pedig Hondurasban foglaltak le az ő kamu személyi igazolványával díszített kokaintéglákat.

És akkor még nem volt szó az egyik legabszurdabb örökségéről: a környéket teleszülő vízilovakról, amelyek az ő magánállatkertjéből indultak el invazív kontinenshódító útjukra három-négy évtizede, mindössze négy példánnyal, 3 nősténnyel és egy hímmel. A Washington Post a napokban hosszú cikkben, meglepő részletességgel írta meg, hogy milyen nehéz Escobar vízilovait kasztrálni, az altató beadásától a herékhez való konkrét hozzáférésig. És ez nem vicc: bár az emberek békés, egzotikus jószágnak látják őket, valójában a vízilovak irtják a helyi vadakat, a fekáliájukkal olyannyira szennyezik a vizeket, hogy azokból kipusztulnak a halak, nem beszélve arról, hogy embert is ölnek, ha úgy alakul. Egy tanulmány most úgy becsüli, hogy

2040-re majdnem 1500 állat él majd Kolumbiában, és addigra visszafordíthatatlan lesz a szaporodásuk és a hatásuk a környezetre, ha most nem találnak ki valamit.

Addig is egymással párhuzamosan zajlik a városvezetők, zenészek és influenszerek küzdelme (lásd itt lent a „Medallo nem Escobar” üzenetű friss dalt egy ismert helyi zenésztől), hogy végre ne a kokain- és véráztatta múltja miatt legyen ismert a város, és az ezt a harcot állandóan lenullázó, 28 év elteltével is sorjázó újabb és újabb escobaros sorozatok, könyvek, interjúk, beszámolók világsikere.

További források, amelyek segítettek a cikk elkészítésében: Plough, Colombiareports, Cherwell, Telegraph