Karikó Katalin: Bárcsak ne ismernék a nevemet

2021. március 09. – 20:58

frissítve

Karikó Katalin: Bárcsak ne ismernék a nevemet

Másolás

Vágólapra másolva

Szeretett dicsekedni, hogy bárkinek csinál RNS-t, így indult az együttműködése Drew Weissmannal is, akivel végül szabadalmaztatták a szintetikus mRNS alapú vakcinák technológiáját. A Covid-fertőzötteket akár már 90 napon belül lehet oltani, azt még nem tudni, hogy a vakcina meddig ad védettséget, de tartósabb lehet, mint a fertőzöttség adta. Egy kedd esti online beszélgetésen azt is elmesélte, hogy a férje szerint néha rosszabb volt az órabére, mintha gyorsétteremben dolgozott volna, és bár negyven évig nem kapott elismerést, tudta, hogy jó és fontos, amit csinál.

Fantasztikus logisztika és rengeteg szakember szakmunkája kellett ahhoz, hogy a Pfizer-BioNTech vakcinája egy évvel a vírus felbukkanása után az emberek karjában legyen. „Örülök, hogy az én kutatómunkám benne van a Pfizer és a Moderna vakcinájában. De ezekben a vakcinákban nagyon sok kutató és szakember nagyon sok munkája van benne, akiknek a nevét nem tudjuk. Az én nevemet se ismernék, ha nem lenne ez a járvány, és bárcsak ne ismernék” – mondta Karikó Katalin kutatóbiológus, biokémikus, a szintetikus mRNS-alapú vakcinák technológiájának szabadalmaztatója a szegedi Dugonics Társaság keddi online beszélgetésén. A szegedi egyetemen végzett Karikóval volt évfolyamtársa, a József Attila-díjas költőként is ismert Géczi János biológus, a legjelentősebb magyar rózsaszakértő, többek között A rózsa labirintusa című tavaly megjelent könyv szerzője beszélgetett.

Ahogy az életútjáról szóló beszélgetésben Karikó elmondta, amikor az egyetemen, az első évében Farkas Gyula csoportvezető megkérdezte, hogyan látja a jövőjét, ő azt mondta, hogy a növényeket nagyon szereti, és egyáltalán nem volt lelkes a molekuláris biológia iránt. Az egyetem biofizikai intézetében végül 1978-ban kezdett el Tomasz Jenő szerveskémikus irányítása alatt a későbbi szakterületével foglalkozni.

Karikó az életútinterjúnak szánt beszélgetésben felidézte, milyen általános, majd középiskolai és egyetemi élmények, tanárok, majd professzorok hatottak a pályájára. Mint mondta, szerencsésnek érzi magát, mert „akárhol voltam, olyan emberekkel dolgoztam együtt, akik máshoz értettek”, például biológus volt a szerves kémiához értők között. Ez nagyon hasznos volt, ahogyan az is, hogy sok mindent maguknak kellett megcsinálni. „A halkutatóban a vékony rétegű lapokat magunknak kellett csinálni, kellett az egyik kutatáshoz etilacetát. És amikor az nem volt, megnéztem, hogyan kell csinálni, és megcsináltam.” Persze, ez nagyon lelassítja az embert, de megtanítja, hogy nincs itt probléma, utána kell nézni és meg lehet csinálni.

Közben azt tapasztalja, hogy

„az emberek egyre többet tudnak egyre kevesebb dologról, a végén már mindent tudnak a semmiről, mi meg mindenről tudtunk valamit”.

Példaként említette, hogy amikor munkatársakat választhatott maga mellé, azzal tesztelte az embereket, hogy egy kukoricán hány cső lehet. Lényegében mindenki megbukott, voltak, akik 5-8 csövet mondtak, miközben egy, maximum két cső lehet egy kukoricaszáron.

Beszélt arról, hogy az egyetemi pályafutása során, Amerikában is számos nehézséggel kellett szembesülnie, többször érték méltánytalanságok, volt például, amikor egy japán útjáról hazaérkezve azzal fogadták, hogy ki kell költöznie a laboratóriumából. „A tudományos pálya más, mint a piaci: a gyárban együtt dolgoznak, az egyetemen egymással versenyeznek” – mondta erről. Később arról is beszélt, hogy az elismerés „köztudottan nem volt jelen az életemben, de ez annyira nem zavart engem. Nagyon jól megvoltam anélkül, hogy elismerték volna, hogy amit csinálok, az fontos. Olyan voltam, mint Cassandra, láttam a jövőt, de nem tudtam meggyőzni másokat róla. Most sem érzek olyan érzést, hogy na ugye, én megmondtam”.

Egy dolláros órabér

Felidézte, hogy Amerikában előbb hét éven át kardiológián kutatott, de amikor ott elfogyott a levegő körülötte, volt egy orvostanhallgató, aki közben agysebészeten rezidens volt, és meggyőzte a tanszékvezetőt, hogy kell molekuláris labor és oda molekuláris biológus. Így kapott életében először labort és fizetést, hogy az mRNS-t kutassa. Ez a rezidens ma már tanszékvezető, David Langernek hívják, van egy sorozat is a Netflixen, amiben szerepel, idézte fel. „Most nem dolgozom laborban, de amikor ott dolgoztam, azt mondta a férjem, hogy a mekis fizetés jobb lenne”

„Szerinte nagyjából 1 dollárra jött ki az órabérem, az alapján, amit laborban töltöttem, majd itthon dolgoztam, pályázatokat és cikkeket írtam”

– idézte fel.

Hogy a viszontagságaiban szerepe volt-e annak, hogy nőként választotta a tudományos pályát, azt mondta: „Tudom, hogy a természetes az, hogy a nő terhes és szüli a gyereket, és ezalatt kiesik a munkából. De én nem éreztem olyan hátrányt, hogy nő vagyok. Aki lefokozott például, az éppen egy másik nő volt. Ugyanannyi férfi és nő segített, mint ahány nem segített vagy akadályozott.” A férje mindenben támogatta, „sokszor úgy jöttem haza, hogy egy műszert hoztam, hogy a férjem csinálja meg, mert például a teteje nem zár, és holnap szükségem van rá a laborban”. A férje akkor is támogatta, amikor „Németországban elmentem nyolc évvel ezelőtt. Ő nem akart menni, de mondta, hogy menjek, mert amikor itthon vagyok, akkor se vagyok itthon.”

Felidézte, hogy egy fénymásoló mellett találkozott először Drew Weissmann-nal, akivel együtt kidolgozta 2005-ben a módosított nukleozidokat tartalmazó mRNS-terápiás alkalmazások szabadalmát. „Mondtam, hogy csinálok neki RNS-t, akkoriban szerettem dicsekedni, hogy bárkinek csinálok RNS-t”.

Több dolgot is említett arról, ami a sikerhez vezette. Az egyik, hogy mindig tudott továbblépni, aki építő jelleggel kritizálja, arra odafigyel, de aki kígyót-békát kiáltott rá, azzal nem foglalkozott. „A másik: ne gondoljak arra, hogy mi lett volna, ha, mert az már elmúlt. Így tudtam mindig előre haladni.” Fontos volt a rendszerezés is, „Amerikában azt mondták, hogy úgy tudok rendszerezni, hogy azt Németországban is megcsodálnák.”

Azt gondolták, örök vesztes

Németországba aztán 2013-ban el is jutott, amikor végleg otthagyta az egyetemi szférát, és az akkor még szinte ismeretlen BioNTech céghez igazolt. „Nem volt ismert a cég, website-ja se volt, egyetemen biztos azt gondolták, hogy ez a nő örök vesztes, elmegy egy ilyen céghez”. De ismerőse mondta, hogy azoknak van klinikai próbájuk, a Modernának meg nincs, ezért döntött mellettük, „meg akartam élni, hogy a módosított RNS emberbe kerüljön”. Ekkor „összepakoltunk, hátrahagytuk a családot, mindent” egy japán kollégájával, „egyikünk se tudott németül, szegény japán kollégám angolul se nagyon”, de elkezdték azonnal keresni, milyen anyagba csomagolhatják az RNS-t. „Két évig azon dolgoztunk, hogy amit a tervezőasztalnál meg tudunk csinálni, azt hogyan lehet ipari szinten legyártani.”

Ennek kapcsán felmerült az a kérdés, hogy miért nincs elég Pfizer-BioNTech vakcinájából.

„Magyarországon mindig szidni kell valamit, vagy a kormányt, vagy az EU-t. De amikor az EU ragaszkodott ahhoz, hogy ha 40 millió emberre csinálsz valamit, akkor azt nagyon alaposan meg kell nézniük, ahhoz nagyon jogosan ragaszkodtak”.

A vakcinagyártáshoz egy bizonyos lipid szintézise a nagyon nagy kihívás, derült ki a válaszából. Ahogy fogalmazott, „ez olyan, mint amikor egy ideig két emberre főzöl, aztán szólnak, hogy holnaptól kétszázan jönnek enni. És ahogyan a villanykörte se a gyertya tökéletesítéséből lett, hanem egy új technológiával, ehhez is új technológiát kell kitalálni.” Szintén gyakorlati oka volt annak, hogy miért kellett mínusz 70 fokon tartani a vakcinát – egy kérdésre válaszolva azt mondta: „azért, mert arra volt a legtöbb ismeretünk”. Az izraeli tömeges oltás adatai alapján azt is elmondta: ott 4,7 millió embert oltottak be, súlyos mellékhatás 158 esetben volt, de „nincs olyan gyógyszer, aminek ne lenne mellékhatása”.

Arra a kérdésre, hogy azok, akik már átestek a Covid-fertőzésen, mikor kaphatnak oltást, azt mondta: korábban azt mondták, hogy 90 nappal a fertőzés után, de ma már nincs ilyen korlát sem. Hogy az oltás meddig véd, azt nem lehet tudni egyelőre, „ezekre nincsenek kísérletek. Tavaly tavasszal már oltottak be embereket, meg kell várni, hogy teljen az idő.” Azt tudjuk, hogy akiket a kezdetekben beoltottak, azok eddig nem fertőződtek meg, „mondhatnám, hogy 5 évig véd, de annyi nem telt el, lehet ez 1 év, de lehet 2-3 év”. Amit biztosan lehet tudni, az az, hogy vakcinálással tovább tart a védelem, mint a fertőzéssel, a vírusoknak ugyanis „van egy trükkjük, amivel az emlékezősejteket gyengítik.”

A Telex csak tőled függ. Legyél a rendszeres támogatónk!
Támogatom!
A Telex csak tőled függ. Legyél a rendszeres támogatónk!
Támogatom!