Kiharcolták, hogy Magyarországhoz tartozhassanak, egy emberöltő múlva kiűzték őket a magyarok
Megsárgult, pecsétes újságpapír, sűrűn teleírt oldalain három oszlopban sorakoznak nevek. A fejléc szerint 1946. április 21-én nyomták, a háború utáni hiperinfláció idején egymillió pengőt kellett fizetni érte. Rögtön az első oszlop tetején ismerős neveket pillantok meg:
1184. Stöckert Rezső 1908 (a.)
1185. Stöckert Rezsőné Leitner Zsófia 1910 (a.)
1186. Stöckert Károly 1944 (a.)
Az 1184-es sorszámú ember a nagypapám volt, az utána következő a nagymamám. Károly pedig idősebb fiuk, apám testvére, a nagybátyám. „Kétéves voltam akkor” – mondja Károly, aki megőrizte ezt a papirost. A mellettem levő széken ül, egy darabig csak csendben nézzük a listát, ami a fejléce szerint „Kitelepülők névjegyzéke”, az utolsó nevek után pedig az „Az esetleges hibákért a kézirat hiányossága miatt felelősséget nem vállalunk” mondat áll. A fejléc azt is elmagyarázza, ki miért került a listára: a „Vb” rövidítés Volksbund-tagságot jelez, az „n” német nemzetiséget, az „a” német anyanyelvet. Nagyszüleimnek és Károlynak az utóbbi volt a bűnük.
Bár egy újságírónak ajánlatos távolságot tartania attól, amiről ír, ezúttal meg sem próbálok úgy tenni, mint akit nem érint meg a téma. A második világháború után a németek kitelepítése Sopronban és környékén több ezer családot sújtott, az enyémet is – annak ellenére, hogy a fent felsorolt három rokonom végül Magyarországon maradhatott. A nagymamám szüleinek ugyanis menniük kellett. „Nagyszüleimet kitelepítették, a Heidelberg melletti Altneudorfba kerültek” – meséli nagybátyám. „Szinte mindenüket elvesztették.”
Nem a névlista az egyetlen dokumentum Stöckert Károly gyűjteményében, ami a soproni németség sorsfordító eseményeiről szól. Nagybátyám bekeretezve őriz egy 1921-es plakátot, ami a helyi népszavazás eredményét hirdeti: Sopron lakói 15334–8227 arányban úgy döntöttek, hogy Magyarországhoz akarnak tartozni. A hivatalos magyar statisztika szerint a város népességének nagyjából fele volt német akkoriban.
A szabad királyi magyar–német város
Bár a németek kitelepítésére sokszor svábok kitelepítéseként hivatkoznak, a soproni németek nem svábok. Sőt, a magyarországi németeknek valójában csak nagyon kis része volt ténylegesen sváb származású. Az elnevezés onnan származik, hogy a törökök kiűzése után a 18. században sok német telepest a Dunán hoztak be magyar területre. Ők többnyire az Ulmban gyártott, Ulmer Schachtel nevű hajótípussal érkeztek. Ulm pedig Svábföldön van, ezért lett „sváb” a gyűjtőneve minden németnek, aki így talált új hazát Magyarországon, de már ezek a bevándorlók sem voltak kizárólag svábok. A Sopron környéki németek akkor már évszázadok óta az Alpokalja hegyoldalaiban termesztettek szőlőt. „A soproni németség gyökerei a 13-14. századig nyúlnak vissza” – mondja Krisch András, a Soproni Evangélikus Gyűjtemények vezetője. „Valójában ők annak a zárt német nyelvterületnek a keleti végét képezik, aminek a nyugati vége valahol Elzásznál található.”
A németség megerősödésének legrégibb előzménye az a szabadalomlevél, amit IV. László adományozott a városnak 1277-ben. Ezzel Sopron szabad királyi város lett, ami nagyobb önállósággal járt, a városvezetés pedig szorgalmazta az új lakosok beköltözését. Ekkor érkezett a soproni németek első hulláma, de az ausztriai ellenreformáció idején is sok protestáns talált menedékre a városban. Mária Terézia uralkodása alatt is sok kereskedő és mester költözött Sopronba (ha minden igaz, az én őseim is ekkor érkeztek meg Bajorországból), a dualizmus idején pedig a tanult szakmunkások körében volt népszerű célpont a város. Az évszázadok alatt a németség a városvezetés meghatározó rétege lett, emellett kivették a részüket Sopron virágzó kereskedelméből és iparából, de a kultúrából is. A magyar szerelmi költészet legrégibb emlékét, a soproni virágéneket 1490 körül egy Hans Gugelweit nevű hivatalnok jegyezte le – ami egyben arra is példa, hogy a soproni németek általában nem csak az anyanyelvükön beszéltek.
Az 1850-es népszámlálás szerint Sopronban szinte mindenki német nemzetiségű volt, a polgárságnak kevesebb mint három százalékát számították magyarnak. 1880-ban már nagyjából háromnegyed-egynegyed volt az arány, és innentől kezdve a város németsége egyre inkább visszaszorult. Ennek számos oka volt a magyarosító iskolapolitikától kezdve az asszimiláción át a magyarság nagyobb szaporulatáig. Sopron németségének egy jelentős része azonban megőrizte identitását, így az első világháború kitörésekor még mindig többségben voltak a németek a városban.
A trianoni békediktátum végrehajtásában Sopron egy kivételes epizód központi helyszíne lett: a nyugat-magyarországi felkelésé, aminek során a város és környéke kiharcolta, hogy 1921. december 14-én népszavazáson döntsön, Ausztriához vagy Magyarországhoz akar-e tartozni. Az eredmény, amivel Sopron kiérdemelte a „leghűségesebb” jelzőt, nem jött volna össze a németek nélkül, és a kitelepítésről sem lehet beszélni a 1921-es népszavazás megkerülésével.
„Amennyiben feltételezzük, hogy minden helyi magyar Magyarországra szavazott – ami egyáltalán nem biztos –, akkor is a németek több mint a fele magyar területen akart élni” – fogalmaz Krisch András. „De hozzá kell tenni, hogy sokan voltak kettős identitásúak és a lokálpatriotizmus nagyon erős volt a polgárok többségében. Ha száz évvel ezelőtt megkérdeztünk volna egy sopronit, hogy magyar vagy német, nagy valószínűséggel az lett volna a válasz, hogy soproni.”
Azt is meg kell jegyezni, hogy a népszavazás nem csupán a hűségről és a hazaszeretetről szólt, az emberek jellemzően az érdekeik mentén adták le a szavazataikat. Ez lehetett családi kötelék, felekezethez tartozás, de Krisch szerint elsősorban a gazdasági érdekek számítottak. A helyi polgárság nagy része nem akart hatalomváltást, ami létbizonytalansággal járt volna, mint ahogy az Burgenland több településén történt. Mindez csak háttér az egyértelmű végeredményhez: a soproni németek egy jelentős része különféle érdekekből, de Magyarországra szavazott.
Ezt a két háború közti kormányok nem hálálták meg. A magyar kisebbségi politika a németekkel szemben is diszkriminatív intézkedéseket hozott. Ilyen volt a névmagyarosítás elvárása, a kisebbségi nyelvhasználat jogának sérelme, engedélyek felülvizsgálata és jutalmak odaítélése „politikai megbízhatóság” alapján. Burgenland elcsatolásával pedig elveszett a soproni németek egyik bevándorlási hátországa. A városvezetés leginkább a szőlőműveléssel foglalkozó gazdapolgárokkal volt ellenszenves: ők hagyományőrző életmódjukkal, a magyarokétól eltérő szokásaikkal, német nyelvükkel és jellemzően evangélikus vallásukkal viszonylag zárt és egzisztenciálisan független tömböt alkottak – írja Krisch András korábbi cikkében a Rubicon Online-on.
Rossz hangzású nevek
A névmagyarosításra külön érdemes kitérni. A német nevek magyarra cserélése már a 19. században is zajlott, de akkortájt önként és általában valamilyen érdekből magyarosítottak. A két világháború között viszont folyamatos presszió alatt voltak azok, akik ragaszkodtak még a németes neveikhez. Bár magyarosításra kötelező törvény nem létezett, a harmincas években több, a procedúrát megkönnyítő rendelet született. A konzervatív és szélsőjobbos politikusok pedig állandóan napirenden tartották a „rossz hangzású nevek megváltoztatását jó magyar névre”, mint azt a Friss Ujság írta 1933-ban, amikor termelési riportot írt a Névmagyarosító Társaságnál tett látogatásról.
„Igazodási kényszer mindenképpen volt, akár a keresztneveket illetően is” – mondja Fiziker Róbert főlevéltáros, Győr-Moson-Sopron Vármegye Soproni Levéltárának igazgatója. „Scheidl József olimpiai válogatott labdarúgó is így lett Soproni József. De leghíresebb focistánk, Puskás Ferenc is Purczeldnek született, a család 1937-ben magyarosított. A katonai elitben is mindenki magyarosított, ott ez gyakorlatilag elvárás volt.”
Hogy a kényszer mennyire valós volt, arról a kor egyik német származású magyar politikusa, Gratz Gusztáv is ír egy 1937-es memorandumában, amit az akkori miniszterelnökhöz, Darányi Kálmánhoz juttatott el. A memorandum többféle panaszt említ, például azt, hogy egyes községekben a németül beszélő iskolás gyerekeket hátrányban részesítik és „szégyenkönyvet” tartanak, amibe azoknak a gyerekeknek a nevét vezetik be, akik egymást közt németül beszélnek. Gratz a névmagyarosításokra kitérve ezt írja:
„A gyerekeket az iskolában jóformán mindennap zaklatják, hogy változtassák meg német nevüket. A katonai szolgálatot teljesítő sváb legényeket a laktanyákban a tisztek megveretéssel és kiköttetéssel fenyegetik, vasárnapi kimenőjüket megvonják, hogy rákényszerítsék őket a névmagyarosításra. A vasúti pályamunkásokat a munkaalkalom megvonásával ijesztgetik, egyes helyeken az iparengedélyek és hasonló okmányok kiadását a névmagyarosítástól teszik függővé. Tömegesek az ilyen típusú panaszok mind a mai napig.”
Krisch András is tud hasonló esetről: Scholtz Ödön ágfalvi evangélikus lelkész feljegyzéseiben említi, hogy sógora, Gustav Adolf Blickle csak azt követően kapott 1940-ben állást a pénzügyminisztériumban, hogy nevét Bártfayra magyarosította.
A keresztnevek magyarosítása is visszatérő téma volt, többek közt Meskó Zoltánnak, a nyilaskeresztet elsőként használó Magyar Nemzeti Szocialista Földműves- és Munkáspárt alapítójának köszönhetően. Sokan inkább lecserélték a keresztnevüket, hátha úgy könnyebben megtarthatják a családnevüket. A harmincas években így lett például sok Ferdinandból Nándor vagy Frederikből Frigyes. Hogy az effajta magyarosítást ki hogy élte meg, az változó – van, akinél szinte természetesen jött egy asszimilációs folyamat részeként, de volt, aki csikorgó fogakkal változtatott nevet. A Rudolf névnek például akkor már vagy száz éve bevett magyar változata volt a Rezső, Ferenc József fiát is „Rezső trónörökösnek” hívták a magyarok, sőt egy időben a magyar kártya makk alsóján látható figura, Harras Rudolf is rezsősödött. Az viszont biztos, hogy a feleségem nagypapája, aki szintén Rudolfból lett Rezső, nagyon utálta, hogy magyarosítania kellett a keresztnevét. És úgy sejtem, hogy az én nagypapám, aki Stöckert Rudolfnak született, szintén nem teljesen önszántából változtatott Rezsőre, a nagymamám a haláláig Rudinak szólította őt. (A feleségemmel történelmi igazságtételként éltük meg, amikor aztán saját kisfiunkat Rudolfnak anyakönyveztük.)
Nagy Imre hazugsága
Hogy kinek milyen hangzású a neve, az végül nem igazán számított az 1941-es népszámlálásnál, ami pedig sorsdöntő volt a magyarországi németség szempontjából. Az összeíráson felmérték az anyanyelvet és a nemzeti hovatartozást is. Az előbbire adott válaszok közelebb állnak a valósághoz, mert ekkor sok német magyar nemzetiséget diktált be, éppen azért, hogy elkerüljön egy esetleges kitelepítést – nem a háború utánit, hanem a „Heim ins Reich” programot, amit Hitler hirdetett meg az Európában szétszórt németség „hazahozására”.
Az akkor 40 ezer fős Sopronban így csak 7698-an vallották magukat német nemzetiségűnek, míg német anyanyelvűnek 12 633-an (országosan ez a két szám 303 ezer, illetve 478 ezer volt). A nyelv megadásakor a legtöbben úgy érezték, nem kockázatos őszintének lenni, a soproni egyházak vezetői is azt a tanácsot adták a hozzájuk forduló híveknek, hogy vallják be német anyanyelvüket, és mellé magyar nemzetiséget adjanak meg. Egyébként egyetlen nyelv megjelölése sokszor nem fedte a valóságot, mert több háztartásban magyar–német keverék nyelven beszélgettek. Egy családi anekdota szerint az anyai ágon horvát származású nagypapámtól egyszer megkérdezték, hogy hány nyelvet beszél a Rezső bácsi, mire ő így felelt: „Négyet. Beszélek magyarul, németül, horvátul, meg úgy, ahogy otthon beszélek.”
Az egyházi vezetőknek nem lett igazuk. Az 1941-es népszámlálás adatait vették alapul a világháború utáni elszámoltatásnál, a magyar kormány kitelepítési rendelete pedig a teljes magyarországi németségre kimondta a kollektív bűnösséget. A 12330/1945. M. E. rendelet tervezetét 1945. december 22-én nyújtotta be a későbbi ötvenhatos hős, Nagy Imre belügyminiszter. A rendelet nem politikai tevékenységhez, hanem származáshoz kötötte a kitelepítendők személyét, és azok is a kitelepítendők listájára kerültek, akik a német anyanyelv mellett magyar nemzetiséget adtak meg.
Ungváry Krisztián kutatásai szerint a minisztertanácsi ülés december 22-i jegyzőkönyvében Nagy Imre a tervezet benyújtásakor „saját nemzeti kötelezettségünkre” és a potsdami konferencia határozatára hivatkozott, és annak tartalmát meghamisítva azt állította, hogy a határozatban félmillió német kitelepítését követelik. Ezen túl a rendelet szövege létrejöttének közvetlen okául az illetékes Német Szövetséges Ellenőrző Bizottság november 20-i határozatát adta meg. Ezek a magyarázatok távol álltak az igazságtól. A bizottság november 20-án egyáltalán nem is ülésezett, és a szövetségesek egyébként is a magyarokra bízták a kitelepítés megszervezését.
„A legújabb kutatások azt bizonyítják, hogy a győztes nagyhatalmak nem presszionálták Magyarországot a kitelepítésre” – mondja Krisch András. „Többek között azért gyűltek össze Potsdamban, hogy azokat a vad kitelepítéseket, amik már zajlottak Lengyelországban, Csehszlovákiában és részben Jugoszláviában, humánus keretek közé szorítsák. Magyarország azért került napirendre, mert a magyar kormány kifejezetten kérte, hogy a magyarországi németek sorsával is foglalkozzanak.” Ezt alátámasztja, hogy Potsdamban a romániai németek nem kerültek szóba, holott Erdélyben több százezer német élt. A magyar helyzetről pedig így fogalmazott a konferencia vonatkozó határozata: „Bármiféle áttelepítés is történjék, annak szervezetten és emberséges módon kell végbemennie.” A dokumentum tehát csupán lehetőségként jelölte meg a kitelepítést, és nem adott meg célszámokat.
A háború utáni magyar kormány narratívájában ők csak a szövetségesek akaratának végrehajtói voltak, de ma már tudjuk, hogy a felelősség legnagyobb része őket terhelte. Egyedül egy szociáldemokrata miniszter szavazott a kitelepítési rendelet ellen, de a többiek megszavazták, hiszen soha vissza nem térő alkalmat láttak a németek kitelepítésében.
A hűség jutalma
Krisch András szerint Sopronban és környékén a listákra kerültek közül csak kevesen voltak a hitleri eszmék követői, még azok sem mind, akik Volksbund-tagok voltak. A szervezetben természetesen megjelentek nemzeti szocialista ideák, de helyi szinten a Volksbund alapvetően kulturális egyesület volt, ahol a németséget meg lehetett élni. A Volksbund szervezett színjátszóköröket, felolvasóesteket, továbbá volt német nyelvű óvodája és iskolája, miközben a két háború közötti kormányok visszafejlesztették a nemzetiségi oktatást. De a listán szereplő legtöbb név egyszerűen csak német volt vagy németül beszélt. Emellett a gyakorlat azt mutatta, hogy nagyobb eséllyel kerültek a listára a vagyonosak, akik nagyobb földterülettel vagy elkobozható ingatlannal bírtak, hiszen a kitelepítés egyik mögöttes szándéka a nincstelen magyarok földhöz juttatása volt.
A kitelepítés csupán egy emberöltővel az 1921-es népszavazás után történt. „A soproni németek úgy érezték, joggal várták a külön elbírálást a kitelepítés során és bíztak abban, hogy ők nem fognak a listára kerülni, de ebben csalódniuk kellett. A hűség jutalma Sopronban a kitelepítés volt” – mondja Krisch. „Amikor megjelent a rendelet, a helyi erők – köztük az evangélikus és a katolikus egyház, a kisgazda párt és a szociáldemokrata párt – megpróbálták felhívni az országos politika figyelmét a speciális soproni helyzetre. Nem jártak sikerrel, nem is járhattak sikerrel, hiszen a kitelepítési rendelet nem tehetett különbséget egy korábbi titkos népszavazás alapján. Így a rendeletet Sopronban is úgy hajtották végre, mint az ország más részein.”
Só volt a sebbe, hogy a hónapokig tartó harc a soproniakért mégiscsak elérte az eredményét, csak túl későn. Május 7-én új rendelet született, aminek értelmében a német anyanyelvű, de magyar nemzetiségű, nemzethűségüket bizonyítani is tudó személyek kitelepítését fel kellett volna függeszteni. A rendelet annak titkossága miatt közlönyben nem jelent meg, és csak június 7-én érkezett meg Sopronba, az utolsó kitelepítési szerelvény viszont május 16-án már el is hagyta Sopront. A késlekedés miatt belügyminisztériumi vizsgálat indult, ami nem talált felelősöket.
Amikor a soproniak számára kiderült, hogy semmilyen méltányosságban nem bízhatnak, mindenki úgy próbált lekerülni a listáról, ahogy tudott. Sopronban 32 ezer lakos volt akkor, legalábbis hivatalosan. Viszont már több ezren külföldre menekültek, de még szerepeltek a nyilvántartásban, mások ismeretlen címen tartózkodtak vagy csak a szomszédnál éltek, mert a lakásukat bombatalálat érte a háború alatt.
Legpontosabban a postások tudták, ki hol lakik, de a kitelepítési bürokrácia nem tudott megbirkózni a helyzettel. Képtelenek voltak pontos listákat készíteni, többféle lista létezett, amikre olyanok is felkerültek, akiket a rendelet szerint nem kellett volna kitelepíteni, miközben olyanok maradtak le, akiknek rajta kellett volna lenniük.
Ebben a káoszban többeknek sikerült megúszni a kitelepítést. Krisch András tud olyanról, akinek rosszul írták le a nevét és egyszerűen azt állította, hogy a listán nem ő szerepel. Akadt olyan illető, aki kiment az állomásra, de nem a kitelepítendőket szállító vonatra szállt, hanem felugrott a szombathelyi járatra, majd egy faluban bujkált sokáig. Volt, aki túl szegény volt a kitelepítéshez, de olyan is, aki rengeteg pénzzel megvásárolta, hogy maradhasson. Másnak egyszerűen szerencséje volt vagy az mentette meg, hogy vegyes házasságban élt.
Az én nagyszüleim egyszerű emberek voltak, nagymamám a selyemgyárban volt munkás, nagypapám fodrászként kereste a pénzt. Azt Károly nagybátyám sem tudja pontosan, hogyan úszták meg a kitelepítést, de a családi legendárium szerint nagypapám nyírta a helyi potentátokat is, és valakinél sikerült elintéznie a dolgot. Simán el tudom képzelni, hogy így történt, a nagypapa dörzsölt és szerethető figura volt. Gyerekként az első élénk emlékem róla az, hogy megtanít snapszerezni. A második az, hogy megtanít: a snapszerban csalni is lehet.
Ugyanakkor nagymamám szüleinek menniük kellett, és a nagyszüleim sem élhettek úgy, ahogy korábban, hiszen az otthon maradottakat hamarosan az államosítás következményei is sújtották. A lakásunkban, ahol a gyerekkoromat töltöttem, sokáig volt egy márványlap, amin szobanövények álltak – apámtól sokszor hallottam, hogy az a lap az egyetlen nagyobb tárgy, amit kimentettek a nagypapa fodrászműhelyéből, miután a hatalom elvette tőle a műhelyt.
Batyuval kidobtál
Közép-Európa néhány régiójához képest Magyarországon békésen zajlott le a kitelepítés első, nagy hulláma 1946 első felében (Sopronban április-májusban). Ezzel együtt az esemény a magyar németség szörnyű tragédiája volt. A legtöbb érintett nem is a kitelepítés szót használta rá, hanem a kiűzést (Vertreibung), teljes joggal. El kellett hagyniuk az otthonukat, a hazájukat, a halottaikat a temetőkben, a szőlőültetvényeket.
Akárcsak máshol, Sopronban és környéken is komoly karhatalmi erők felügyelték a procedúrát. A kitelepítendőket lovaskocsival vitték a soproni pályaudvarra, ahol a rossz emlékű marhavagonokba zsúpolták őket, egy vagonba jellemzően 28-32 embert. Az egyik vagon oldalára valaki felírta: „Bölcsőben ringattál, batyuval kidobtál.” A pályaudvaron a nyugati hadszíntérről érkezett amerikai katonák is ügyeltek a rendre, ők csokoládét osztogattak a kitelepítés előtt állóknak. És ha kellett, megvédték őket a szintén jelen levő szovjet katonáktól, akik közül többen fosztogatni akartak abból a kevésből is, amit a kitelepítendők magukkal vihettek.
Komoly ellenállásra nem került sor, bár feljegyeztek egy esetet, hogy valakit rendőröknek kellett lefejtenie a kerítése kapujáról, mert abba kapaszkodott, nehogy elvigyék. Volt, aki visszakiabált a szomszédnak, hogy a virágokat öntözzék meg. Többeknek csak pár órájuk volt összepakolni. Százkilós csomagokat lehetett vinni családonként, de ebbe mindennek bele kellett férnie a kisbútortól a ruhaneműig. Emellett élelmiszert is pakolni kellett, mert a kitelepítendők napokig nem kaptak enni.
Sopronból több mint hétezer embert telepítettek ki 1946 tavaszán. Ők egy hétig utaztak a marhavagonokban, zord körülmények között, tisztálkodni csak akkor tudtak, ha a vonat éppen megállt valahol. A végcél Németország későbbi Baden-Württemberg tartománya volt, ahol a kiűzött soproniak menekülttáborokba kerültek, ahol többen még hónapokig éltek fejadagokon, várva, hogy a német bürokrácia hol talál nekik új otthont. Többen reménykedtek, hogy büntetésük csak ideiglenes, és hazatérhetnek. Egy idős házaspár mindennap kiment a vasútállomásra és várta a vonatot, ami visszaviszi őket Sopronba.
Mivel a német városok a háborús harcok miatt romokban hevertek, a legtöbb kiűzött vidéki parasztgazdaságokba került. Eleinte nem bérért, hanem a megélhetésért kellett dolgozniuk, illetve azért, hogy egyáltalán elfogadtassák magukat. A helyi lakosság ugyanis nem örült a hozzájuk betelepített, németségük ellenére más kultúrából érkező idegeneknek. A kitelepített családok kivették a részüket Németország újjáépítéséből, és szorgos munkával évek alatt eljutottak oda, hogy új hazájukban, a közben megalakuló NSZK-ban állami támogatással lakást vagy telket vegyenek. De olyan is akadt, aki hazaszökött Sopronba és visszavásárolta azt a házat, amit elvettek tőle.
1946 tavaszán Sopronban egész utcák néptelenedtek el, amíg nem indultak meg a betelepítések. A németek hiányát megérezte a város. Ellátási zavarok léptek fel, a piacon nem volt áru, a hátramaradt német vagyon fosztogatása miatt rossz volt a közbiztonság. A város gyakorlatilag a csőd szélére került és élelmiszerhiánnyal küzdött, mivel a kevés árut az értékesebb osztrák schillinggel fizető orosz tisztek vették meg.
A kiűzöttek által hátrahagyott házakba, lakásokba többnyire a Rábaköz nincstelenjeit költöztették be. „Mint azt a korabeli sajtó is megírta, kétféle ember érkezett Sopronba: akik megbecsülték, amit kaptak, és akik nem” – mondja Krisch András. „Az előbbiek elkezdtek gazdálkodni akár akkor is, ha nem értettek például a szőlőműveléshez, az utóbbiak néhány hét alatt felélték a kapott vagyont, aztán továbbállnak vagy visszamentek oda, ahonnan érkeztek.” Emiatt nem tudni pontosan, hány új lakos érkezett a városba, ahova 1947-ben még néhány száz magyar jött a Felvidékről is a csehszlovák–magyar lakossági csereegyezmény keretében.
Alámerül, de el nem süllyed
A Sopronban maradt kevés németnek titkolnia kellett a származását és az anyanyelvét. A nagymamám egyszer sírva ment haza a piacról, ahol németül trécselt egy ismerősével, amíg egy rendőr oda nem lépett hozzá és meg nem fenyegette, hogy lecsukatja, ha nem kezd el azonnal magyarul beszélni. Ilyen félelemben otthon, a négy fal között is nehéz volt németnek lenni, az ötvenes években már ritkán alakult ki tiszta német kommunikáció. Jellemző volt akkor, hogy a szülők németül beszéltek a gyerekkel, akik aztán már magyarul válaszoltak – erre 1948-ban született apám is kiváló példa, az ő anyanyelve már magyar volt. A nyelvi asszimiláció pedig nehezen visszafordítható folyamat, ezért a Sopronban maradó németek nagy része is elmagyarosodott pár évtizeden belül.
A kevés soproni német betagozódását az is gyorsította, hogy nagyon nehéz volt az érintkezés a kitelepítettekkel. Levelezni lehetett, de személyes találkozásokra még a hatvanas években is ritkán volt lehetőség. Ezért több kitelepített jegyet váltott a Bécsből Sopronkeresztúrra (Deutschkreutz) közlekedő vonatra, ami áthaladt Sopronon is.
A Sopronban maradt rokonok levélben megbeszélt időpontban kimentek a Batsányi utcai vagy a Kőszegi úti vasúti átjáróba, ahol legalább integetni tudtak a vonatablak mögött könnyező kitelepített szeretteiknek. Az ablakokat nem lehetett kinyitni, mert katonák kísérték a szerelvényt.
A Sopron környéki településeken is hasonló volt a helyzet. Fertőmeggyes (Mörbisch) és Lépesfalva (Loipersbach) közelében is volt a határnál „integetőzóna”. A lépesfalvi határszakasz magyar oldalán, Ágfalvánál szintén vonatról lehetett pillantásokat váltatni, erről a már Németországban született Michael Böhm mesélt az Evangélikus életnek, amikor 2016-ban a faluban találkozót szerveztek a kitelepítés évfordulóján: „1961-ben jöttünk vissza először. Sopronba vízum nélkül lehetett jönni, ahonnan vonattal mentünk tovább Ágfalvára, de csak tíz percre álltunk meg ott. A kocsikat határőrök őrizték. A rokonok lent álltak, mi fent. Nem volt szabad egymáshoz szólnunk. Csak álltunk, néztük egymást és sírt mindenki.”
Az én családom tehát kimondottan szerencsés volt, amikor 1958-ban engedélyt kapott arra, hogy a kitelepített ómamát és ópapát meglátogassák Altneudorfban. „Óriási dolog volt ez akkoriban. Apámnak persze itthon kellett maradnia, nehogy disszidáljunk, de anyám, öcsém és én meglátogathattuk az öregeket” – meséli Károly nagybátyám. „Az Orient Expresszel indultunk Győrből, aztán Stuttgartban valami rokon vendégül látott minket. Ott ettem életemben először banánt. Egy hónapig voltunk kint, és amikor jöttünk vissza, gyerekként mindig arra gondoltam, hogy de jó lenne, ha megint kapnánk banánt ott, ahol odafelé leszálltunk.” Apámtól ugyanígy hallottam ezt a történetet, csak neki a kóla maradt meg vakuemlékként. És egy másik ital, a bor: a kitelepített nagyszülőknek vittek egy üveg bort abból a szőlőből, amit tőlük vettek el. Apám sokszor elmesélte, hogy amikor a dédapám belekóstolt a borba, elkezdett ömleni a könnye.
„A kitelepítés Sopron történetének egyik legnagyobb tragédiája, aminek sokkal hangsúlyosabbnak kellene lennie a helyi történelemkönyvekben, hiszen ehhez fogható következményű esemény alig volt a városban” – fogalmaz Krisch András. „Nem összevethető a két dolog, de a helyiek mégiscsak azt élték meg, hogy miután a helyi zsidóságból kétezer embert deportálnak, még hétezer főt elveszít a város. Ez a tragédia egyrészt megváltoztatta Sopron felekezeti összetételét, hiszen a kitelepítettek többsége evangélikus volt, míg a betelepítettek jellemzően katolikusok vagy reformátusok. Az evangélikus egyház olyan csapást kapott, ami máig érezteti a hatását. Másrészt természetesen nemzetiségi szempontból is átalakult a település: az 1949-es népszámláláson Sopronnak már csak három százaléka volt német.”
2010 óta a város evangélikus temploma mellett széthasadt várost formázó, kitelepítési emlékmű áll, rajta a város egyik leghíresebb polgármestere, a 17. századi Lackner Kristóf jelmondatával: „Alámerül, de el nem süllyed.” Néhány generációval a kitelepítés után Sopron a Németországban születetteknek már inkább turisztikai célpont, mint őseik földje. A város pedig tovább változott, ma már más arcát mutatja, mint a szocializmus alatt vagy akár a rendszerváltáskor. Sok a keleti országrészből betelepült, Ausztriába ingázó új lakos, akiknek a németség nem jelent többet néhány helyi hagyományőrzésénél.
Mindezek ellenére a kiűzetést elkerülő németek leszármazottai ma is aktívak, büszkén őrzik őseik nyelvét és hatszáz éves polgári kultúráját. Ez a közösség nemcsak a hagyományos ünnepeket és szokásokat ápolja, hanem részt vesz a város kulturális életében is, fenntartva a többnyelvűség és a nemzetiségi sokszínűség értékeit. Az iskolai német nyelvoktatás, a német nemzetiségi óvodák, a helyi egyesületek és kórusok mind hozzájárulnak ahhoz, hogy a német nyelv és kultúra élő valóság maradjon Sopronban. De minden bizonnyal máshol is előfordulnak olyan pillanatok, mint nálunk, amikor nagybátyámmal ülünk és csendben nézünk egy nevekkel teleírt, megsárgult újságpapírt.
—
Fő források:
• Krisch András: A soproni németek kitelepítése (2006, Escort Tourist Utazási Iroda és Könyvkiadó Bt.)
• Krisch András: A soproni németek története a 13. századtól a kitelepítésükig (Rubicon Online, 2012, fizetős)
• Krisch András: A hűség jutalma (Rubicon, 2007, fizetős)
• Tilkovszky Loránt: A magyarországi németség ügye a Darányi-kormány idején (Századok, 1981, Magyar Történelmi Társulat)
• Ungváry Krisztián: A potsdami történetírás legendái a történetírásban (Az OSZK-ban 2015-ben elhangzott előadás leirata)
• Az Est 1930/116., Friss Ujság 1933/223. (az Arcanum archívuma, fizetős)
• Evangélikus élet 2016/17. szám [pdf]
• https://www.kisalfold.hu/sopron-es-kornyeke/2016/08/kitelepites-a-nemetek-nelkul-kihalt-lett-sopron-fotok