Öt óra előtt két perccel még az a motozós csönd ült a termen, ami az első stúdiumidő végének jellegzetes aláfestése volt. Aztán amikor megszólalt a megváltó csengő, orkánszerű zajjal vágódtak ki a székek az elgémberedett fiúfenekek alól: végre szünet! Fel lehetett állni, és főképp enni lehetett. Mit enni, falni.
Ebben a fülsiketítő, mégis oly természetes zajban, mindennek ellenére, mindig mindent túlszárnyalt a prefektus úr hangja. Pedig sosem kiabált, csak ez volt az a hang, amire immár három hosszú éve állandóan ki volt hegyezve a fülük. Akkor is meghallották, amikor a legkevésbé sem szerették volna.
A dobogás, széklábnyikorgatás, szekrényajtó-csapkodás közepette most csak annyi hangzott el:
– Rubinszky nyolc után jöjjön majd be a szobámba.
Mindenki hallotta, természetesen Rubinszky is. Egy magas, borzas fejű, matrózpólós fiú egy másodpercre megtorpant, a prefektus úrra nézett, és csak annyit felelt:
– Jó, jövök.
Aztán tovább folyt a stúdiumszünet bazári kavalkádja, hiszen minden perc drága volt. Fél óra alatt kellett enni, vécére menni, kicsit verekedni vagy csak úgy, cél nélkül rohanni egyet a hosszú folyosón, mert igényelték ezt a kis szabadságot, aminek látszólag semmi értelme nem volt. Ám akinek erre volt szüksége, az inkább rohant, mint evett.
A prefektus úr közlésének volt egy mindenkire vonatkozó üzenete, mégpedig az, hogy azért most szólt Rubinszkynak, mert nem lesz itt a stúdium második felében, hiszen ha maradt volna, ráért volna akkor szólni, amikor annak vége lesz.
Mostanában sűrűn megesett, hogy a második stúdiumra egyedül hagyta őket a prefektus úr, mintegy jelezve, immár megbízik ezekben a kikupálódott harmadikos fiúkban.
Ami Rubinszkyt illeti, esetében nem volt nagy csoda, hogy a prefektus úr beszélni akar, ahogy mondani szokás, a fejével, hiszen Rubinszky olyan, néhány hasonló jómadárral egyetemben, amivel rendre van miről elbeszélgetni.
Rubinszky maga is tisztában volt ezzel, bár ahogy most végigszaladt a gondolatain, aktuálisan nem volt tudomása semmiféle olyan cselekedetéről, ami indokolna egy újabb magánbeszélgetést. Aztán lehet, olyasmit tett, amiről még neki sincs tudomása.
Tény, hogy Rubinszky iskolai előmenete és magatartása folyamatosan hagyott maga után kívánnivalót. Az, hogy harmadik év vége felé is itt volt még, voltaképp mindenkit, az osztályt, a tanárait, a szüleit, de leginkább őt magát kellett volna meglepje. Bár természetesen ezen ritkán gondolkozott.
Elvégre, ha komolyan nézzük, Birtalan, Savanyú-Kovács és Teller majdnem ugyanaz a kategória volt, noha tény, Rubinszkynak bizonyosan több jelenése volt a prefektus úr szobájában, mint bárki másnak az osztályból.
A második stúdium tényleg úgy telt, ahogy sejteni lehetett. Magukban ültek és tanultak, már aki a stúdiumon tanulni szokott, míg a többiek, mintegy elnéző szolidaritásból, épp csak annyival hangosabban amőbáztak, torpedóztak vagy makaóztak, hogy azzal ne zavarják a buzgóbbakat.
Ez már jó ideje működött ilyen szép olajozottan.
Rubinszky, mivel padszomszédja, Kardos egy igazi güzü volt, jobb híján szundikált; valahogy nem tudta lázba hozni a kiegyezés, hiába, hogy másnap történelemdolgozat várt rá is, mint mindenkire.
Előbb azonban a prefektus úr várt rá nyolc órakor.
Fel-felrebbent, hogy mi lehet már megint a baj. Mondhatni, ezúttal valamelyest kínzóbb volt a dolog, mert általában tudni lehetett, hogy a bagózás, tornacipővel való dobálózás, beszólogatás vagy ki tudja, miféle főben járó vétek volt a dorgálás tárgya, most tényleg sejtelme sem volt semmiről.
Majd megmondja, gondolta, és a székén lecsúszva, hátravetett fejjel folytatta a késői sziesztát.
És mint eddig mindennap a három év alatt, ez a stúdium is eltelt, megint megszólalt a csengő, lehetett menni vacsorázni. Szafaládét kaptak mustárral, és hozzá persze kenyeret, abból mindig annyit ehettek, amennyi beléjük fért.
Ez a nyolc óra azért volt kicsit szemétség a prefektus úr részéről, mert a kajálás után így ott lógott a semmiben egy üres fél óra. Rubinszky talán lement volna a tornateremben kosárra dobálni, de ilyen rövid időre nem lett volna értelme átöltözni és aztán vissza. Trikóban és tornacsukában még Rubinszky sem jelent volna meg a prefektus úr szobájában.
Jobb híján visszatért az osztályba, ahol most senki sem tartózkodott. És amit egész stúdium alatt elmulasztott, kinyitotta a történelemkönyvet, belefogott a kiegyezésről szóló fejezet aprólékos átolvasásához. Az olmützi alkotmány…, Solferino…, Deák és Andrássy…, minek értelmében az uralkodót királlyá koronázták.
Rubinszky próbálta legalább ezeket a kulcsszavakat az eszébe vésni, hátha majd holnap a segítségére lesznek.
Ám a holnap előtt még ott volt a ma.
Amit korábban sosem tett, már nyolc előtt öt perccel ott ácsorgott a prefektus úr szobája előtt, mintha valami randevúra érkezett volna. Na, a randevú. Ez is csak a bűnlajstromát színesítette, miszerint Rubinszky túl sokat csajozik, amely legendát ő maga is táplálta, nem ritkán nagyzoló vetítésekkel.
– Tessék! – hangzott fel a jól ismert, fakó invitálás, amikor pontosan nyolckor bekopogott.
A prefektus úr, akárcsak a korábbi három év során bármikor, az íróasztala mögött ült, és egy kislámpa fényében írogatott valamit. Ilyenkor a prefektus úr csak egy pillanatra szokott felnézni, majd visszabújt a munkájába, és hagyta, hogy a beidézettek ácsorogjanak egy kicsit.
Most viszont, amit még tán sosem tett, felkelt, felkapcsolta a mennyezeti világítást, és hanyag kézmozdulattal még mintha hellyel is kínálta volna Rubinszkyt.
Aztán ő maga is visszatelepedett az asztala mögé.
Felvette a tollat, de mintha csak akkor ébredne rá, hogy most más dolga van, újból letette, és kissé hátradőlve nézett Rubinszkyre.
A fiú, aki legsúlyosabb vétkek súlya alatt is konok ellenállást és csak nagyon minimális megbánást érzett, most zavarba jött kissé.
A prefektus úr mintha olvasott volna a gondolataiban.
– Ugye fogalmad sincs, miért vagy itt? Nem kínozlak, nem fogom megkérdezni, na, édes Tibor fiam, erőltesd csak meg azt a kicsiny agyacskádat, hiszen tudod te azt jól…
A prefektus úr ezen az élcen, hiszen nyilvánvalóan annak szánta, egy pillanatra elmosolyodott.
Rubinszky valamelyest lehajtott fejjel, alulról felfelé leste, mi sül ki ebből.
A prefektus úr most előrehajolt, és ugyanúgy fúrta a tekintetét a fiú arcába, mint a legkíméletlenebb pillanatokban.
– Az a helyzet, hogy meg szeretnélek kérni valamire. Sőt, nem is megkérni, hanem felkérni. Tibor.
Rubinszky nyelt egyet. Úgy érezte, ez kezd sokkal rosszabb lenni, mint bármilyen korábbi felelés vagy számonkérés.
– Közeleg a ballagás ideje. Nyilván, mint minden tanév végén. Tudod jól, hogy a negyedikeseket mindig egy harmadikos búcsúztatja. A mi osztályunk a soros.
A prefektus úr itt kivárt, talán arra gondolt, hagy egy kis időt Rubinszky számára, hogy megeméssze az eddig hallottakat.
– Talán már sejted is, mire gondolok.
Rubinszky hátán, a bőre alatt eddig soha nem ismert ingerek cikáztak végig. Nem tudta, mit feleljen. Csak annyi jutott eszébe, hogy a kiegyezés előképe az olmützi alkotmány… vagy mi a bánat.
– Egyszóval, szeretném, ha te búcsúztatnád a negyedikeseket. Tibor.
A prefektus úr itt megint kivárt, majd miután nem jött válasz, folytatta.
– Ha valaki, te tudod, mit jelent itteni diáknak lenni. Megjártad már a poklokat, és, bár ebben nem lehetek biztos, kicsit tán megismerted a mennyországot is. Vagyis, mindent tudsz arról, amit egy negyedikes magával vihet innen. Ez a te nagy tudásod. És ezúttal pontosan erre a tudásra van szükség. Tibor.
Rubinszky kihúzta magát a széken és a prefektus úr szemébe nézett. Most ő várt ki röviden, mire kissé éles hangon megszólalt.
– De én csak annyit tudok, hogy a Deák és Andrássy éveken át készítették elő a kiegyezést. A császár bele is egyezett, azzal kikötéssel, hogy előbb magyar királlyá koronázzák… Ami meg is történt…
– Jól van. Örülök, hogy elvállalod – szakította félbe a prefektus úr. – Mindig is bíztam benned. Hiszen tudod. Tibor.
Rubinszky gyorsan felállt, és az ajtóig ment. Ott visszafordulva, az eddigieknél hangosabban és tagoltabban mondta:
– A prefektus úr egészen biztos lehet benne, hogy ezúttal sem okozok majd csalódást. – És még hozzátette: – Hiszen sose szoktam.
Azután kilépett a folyosóra, ahol kis híján elsodorta egy csapat kerge birka módjára, rikoltozva közlekedő nyavalyás kis elsős.
A Telex tárcarovatának célja közelebb vinni az olvasóhoz a kortárs szépirodalmat, hogy az ne csak kisebb példányszámú irodalmi folyóiratokban jelenhessen meg, hanem olvashassa mindenki, aki napi sajtót olvas, ahogyan az 1900-as évek első felében ez még természetes volt. A sorozatban eddig megjelent írások itt találhatók .
