Nem mondta el senkinek, csak a rendőrségen és a pszichológusnak. Vajon ki hisz neki, gondolta, amikor mondta és látta, hogy a rendőrök nem. Nem is épp azért, mert nem volt hiteles, amit mondott, pontosan be tudták mérni, hogy hiteles, ezt tanulták és tapasztalták éveken át, hogy ki hazudik, hanem mert nem volt nekik megengedve, hogy olyanoknak higgyenek, mint ő. Úgy csináltak, mintha felvennék a jegyzőkönyvet, de nem vettek fel semmit, csak a telefont, ha épp csöngött. Azért nem, mert nem lehetett tudni, hogy esetleg vétkes ebben a történetben valaki, aki a kollégájuk, és nem engedhetik meg maguknak, hogy bárki gyanúba keveredjen közülük, mert az a bárki hogy fog akkor viselkedni, ha netán ők kerülnek gyanúba.
A gyanúba keveredés olyan, hogy akkor már rajtad a stigma, hogy bűnt követtél el, pedig nincs is bebizonyítva. De ha nem beszélünk róla, akkor legalább nem kerülsz gyanúba, és a bűneid olyanok, mintha nem történtek volna meg. A bűn olyan, hogy csak akkor válik bűnné, ha valaki elmondja. Amíg senki nem tud róla, addig olyan, hogy nem történt meg. Hiába vannak a bűnnek vesztesei, akik magukban hordozzák ennek a bűnnek az emlékét. Egyedül még a bűn sem bűn.
A pszichológus meghallgatta. Nem tudta, ilyenkor mi a teendő, hogy nem kéne-e feljelentést tenni, hátha neki hinnének a rendőrök, vagy bárki, aki erre a dologra van ráállítva a társadalomban. Mindent elhitt, ez is a dolga, hogy elhiggyen, mert minden elbeszélés attól igaz, hogy az, aki elmondja, azt gondolja, hogy igaz. Ettől fogva ezen az igazságon kell dolgozni, ami csak lassan derül ki, már ha épp nem az derül ki, hogy végül is nem igaz. Hallgatta és megérintette ez a sors, és felvetődött benne is olyan történet, ami vele történt meg. A pszichológusok élete nagyon hasonlít az írók életére, ahogyan minden író magát írja, minden pszichológus magát hallgatja. Hú, gondolja, ez az élet nagyon hozzászól az életemhez.
Hazament, volt ott egy másik lány, aki valójában nem a társa volt, de egy dologban azonosak voltak. Mindketten olyanok voltak, mint egy romantikus versben a hajó, megtépázottak és viharvertek. Egymásra dőltek, mint két ilyen vitorlás a kikötőben, és megtámasztották egymást, vagy talán kicsit inkább fordultak bele a vízbe, de innéttől együtt tovább. Dőlni is jobb együtt, mint külön.
Elmondtad, kérdezte a másik lány, és megfogta a kezét, megölelte, mert meg kellett, olyan volt, hogy ölelés nélkül nem lehetett hagyni. El, mondta a lány, és elsírta magát. A sírásban volt benne az a történet, amit elmondott. Mindketten tudták, hogy mi történt. Megrémült az, aki a bűnt először elkövette ez ellen a lény ellen, és elküldte egy képviselőjét, hogy nyomatékosítsa, hogy a bűn nem történt meg, mert a bűn csak akkor történik meg, ha ki van mondva, ha bűnnek van mondva, különben nem.
A bűn, ahogyan más dolgok is, csak akkor válik valósággá, ha megtörténtté nyilvánítjuk. A megtörténés a kimondás által valósul meg. Hol van a bűn addig, amíg nem beszélünk róla? A nemlétezésben? Vagy a létrejövés kapujában?
A nyomatékosítással együtt járt az a bántalmazás, ami miatt végül mégiscsak elment a rendőrségre, mert olyan nyomok maradtak utána, amiket már orvos is detektált, sőt szükség volt némi beavatkozásra is. A nyomatékosítás része volt az is, hogy a verekedéstől feltüzelt férfi a verekedésben összevert nővel közösült. Ez nem volt része a feladatnak, csak jött.
Az eseményt elszenvedő nő, a rendőrség után és a pszichológus előtt, elment az erre szakosodott orvoshoz, hogy legalább egy gyógyszerrel megbízhatóan kitörölje a fentebb említett esemény emlékét. Az orvos megvetően beszélt vele, mert kurvának tartotta, és nem olyan embernek, aki most rászorul a segítségre. Megítélte ezt a testet, akivel ilyen megtörtént, mert ilyen nem történhet meg rendes emberekkel. Ez volt a meggyőződése, mint minden olyan hozzá hasonló embernek, akikkel ilyen nem történt meg. Felírt egy olyan tablettát, amit szerinte felírhatott, hogy tisztázzák e helyzetet és a nő testét. Azt írta fel, esemény utáni tabletta, amit szerinte felírhatott.
A tabletta, bár ekkor még nem tudta, hogy hány százalékban hatásos, olyan volt neki, mint a katolikusoknak a gyónás, hogy ki lett a bűn pucolva a testéből. Egy hétig végül is jól volt, felszabadult, mert örült, hogy nem maradt nyoma annak, aminek persze nyoma maradt, mert még az ütések maradványa sem tűnt el. Csak amikor nem történt meg, aminek épp ideje volt megtörténnie, akkor rettent meg. De mindenki, aki ilyet átél, először azt mondja, hogy késik. A megoldás az, hogy késik. Mindenkinek szokott. Most ő is egy mindenki lett. Aztán eltelt még egy hét, és a teszt kimutatta, hogy mi a késés oka. Néhány nap múlva megismételte, és az is pozitív lett.
A másik lánynak akkor elmondta, és ő pont úgy viselkedett, mint azok a férfiak, akik feleség mellett teherbe ejtenek egy szeretőt. Vetesd el! Meg is indokolta, itt különbözött a házasságtörőktől, mert azok leginkább azt mondják, hogy ha most elveteted, akkor elválok, és tiszta lappal indíthatjuk válás után a gyerekprojektet. Ő mást mondott, hogy egy ilyennek nem, persze hosszan mondta és indulatosan is, hosszabban és indulatosabban, mint egy novella, ezért nem került bele ebbe a novellába.
A lány mondta, hogy de ő, nem tudta azt mondani, hogy baba vagy gyerek, nem tudott olyan elnevezést használni, ami majd ebből a sejtcsomóból lesz, amit minden boldog anyuka használ, hogy például babát várok. Azt mondta, de ő, elakadt megint, de ő, a másik lány mérgesen közbeszólt, hogy nem. De ő egy. Egy lélek, mondta végül, és csak az egyik fele gonosz, a másik, és itt magára gondolt, a másik fele jó.
A Telex tárcarovatának célja közelebb vinni az olvasóhoz a kortárs szépirodalmat, hogy az ne csak kisebb példányszámú irodalmi folyóiratokban jelenhessen meg, hanem olvashassa mindenki, aki napi sajtót olvas, ahogyan az 1900-as évek első felében ez még természetes volt. A sorozatban eddig megjelent írások itt találhatók .
