Javuló infrastruktúrában mélyülő káosz, nagyjából ez a Fidesz 16 éve a klasszikus zenében

A kultúra jó működéséhez elsősorban kiszámítható környezet kell. Jó vagy kevésbé jó, de leginkább állandó legyen. A kultúrán belül pedig az egyik legbonyolultabb képződmény a klasszikus zene, érzékeny szcéna, szinte minden változás hat rá. A Fidesz területfoglalása már bőven 2010 előtt elkezdődött.

Az első Orbán-kormány idején tajtékos indulatokat generáló új Nemzeti Színház mellett felépítették Európa máig egyik legjobb hangversenykomplexumát is, a Művészetek Palotáját (Müpa). Az országban megtelepedő multik révén elindult a szponzoráció, a forprofit szervezetek játszóhelyeket, együtteseket, előadókat kezdtek támogatni. Ennek egyik, de nem kizárólagos formája volt a 2008-ban megszületett, aztán hírhedtté vált kultúrtao-rendszer.

A rendszer lényege az volt, hogy az addig állami és/vagy önkormányzati támogatásból működő együttesek és helyszínek, illetve az arra jogosult formációk megkaphatták a cégek társasági adóját, az előző évben eladott jegyeikből származó bevételük 80 százalékának megfelelő összeget. Hatására az állam és az önkormányzatok lassan kihátráltak a finanszírozásból, sőt egyes önkormányzati tulajdonú épületek használatáért bérleti díjat kezdtek szedni az azt addig ingyen használó társulatoktól, együttesektől. A kultúrtao rendszere arra azért mindenképpen jó volt, hogy a 2008-as gazdasági válság hatásait nem vagy csak tompítva érezte a szektor.

Dörzsölt alakok, majd sztatikus kisülés

A taorendszer miatt életbevágóan fontos lett a kapcsolatépítés az üzleti szférával, amire sok helyen alkalmatlan volt a menedzsment. Borítékolható volt, hogy a kultúrába érkező milliárdok vonzására megérkeznek majd a szerencselovagok is. A rendszer indulásakor, 2009-ben 5,5 milliárd forint közpénz elosztásával számoltak, de már 2016-ban 18,6 milliárdra rúgott a taón keresztül beáramló pénz. Igaz, 2011-től már a sportszervezeteket is bevonták a rendszerbe. Gombamód szaporodtak az együttesek, minden nagy érdeklődésre számot tartó programon megjelent egy vonósnégyes vagy egy színész, aki elmondott egy verset, így a rendezvény alkalmassá vált a tao igénylésére. A lényeg az lett, hogy minél több ember minél több koncerten vegyen részt, a rendszer utolsó éveiben sokszor már csak papíron.

A taorendszer 2018-ban szűnt meg, de csak a kultúra számára, hiszen Gulyás Gergely szerint „a látványsportok felé érkező támogatásokban természetesen semmilyen visszaélés nem történt”. Sokak szerint elég lett volna a nyilvánvaló csalások ellen fellépni, behozni a rendszerbe egy szakmai kontrollt. A kormány azonban másképp döntött, nem a beteg részeket vágta le a fáról, hanem egyszerűen kivágta az egészet. A kártyavár látványosan omlott össze, de a gazdasági bűncselekmények nyomán nem történtek letartóztatások. A taoszivattyúnak gründolt vállalkozások élére frissen kinevezett szerb és kárpátaljai ügyvezetőket nem tudta felelősségre vonni a hatóság, és a közpénzmilliárdok is elpárologtak.

Kézből etetés

A kultúrtao megszüntetésekor a kormány azt ígérte, hogy az utolsó év alapján számítja majd a támogatásokat, ami így is történt. Sok zenekar és produkció a taós évekhez képest még több forráshoz is jutott. Azok jártak pórul, akik közvetlenül az átmenet előtti időszakban alakultak vagy alakultak át, és nem volt viszonyítási alapjuk. Az átgondolatlan rendszerből simán kihullottak például fontos, de saját együttessel, társulattal nem rendelkező játszóhelyek. Annyira nem volt átgondolva semmi, hogy a pályázati rendszer és a struktúra azóta is, szinte negyedévente változik. Fúrják faragják, próbálják sokszor utólag az adott helyzethez alakítani. Ki ír ki és milyen pályázatot? Kik indulhatnak rajta? Mikor bírálják el? Ki bírálja el papíron és ki az aki valóban dönt?

Amíg a taóban a cégekkel kellett jó kapcsolatot ápolni, ezután a Fidesszel kellett, egy 2018 óta folyamatos változásban és átalakulásban lévő struktúrával. Minisztériumok szűntek meg, alakultak át, elosztó szervezetek váltak mindenhatóvá, majd lettek súlytalanná. Teljesen általánossá vált, hogy csak egy év a világ, csak egy évadra lehet tervezni, ami teljesen életszerűtlen. Az állami, önkormányzati támogatások és a jegybevételek mellett logikus lett volna, hogy harmadik lábként visszatérjen a szponzoráció a szektorba, de ez az állami cégek kivételével (Mol, MVM) nem történt meg. Pont a tao előtt és alatt, a klasszikus zene támogatásával presztízst építő cégeket sújtotta a kormány ugyanis a szektoriális különadókkal, de a legnagyobb probléma, hogy nincs központi stratégia, nincs vízió.

Ahogy Svájc az órákról és a csokiról híres, lehetne úgy Magyarország a klasszikus zenei életéről. Svájc a méretéhez képest irreálisan sok órát és csokit gyárt, nyilván nem csak a saját piacára. Magyarország a méretéhez képest talán irreálisan sok zenekart, produkciót, infrastruktúrát tart el, miért ne lehetne ebből kézzelfogható előnyt kovácsolni? Európában itt beszélik a legfurcsább nyelvet, és a legjobb zene is itt szól.

Ebben a folyamatosan változó, áramló tengerben csak néhány állandónak tűnő szirt áll. Ilyen Vashegyi György, a Magyar Művészeti Akadémia 2017-ben megválasztott elnöke. Elsősorban neki köszönhető, hogy a taorendszer megszüntetése után a támogatott zenekarok nem kerültek végveszélybe. Egyszer úgy beszéltek róla nekem, hogy ő már akkor keresztény-konzervatív volt, amikor a fideszes fiúk még a szőnyegen tologatták a Matchboxot. A világnézete a legteljesebb magánügy, és elvitathatatlan, hogy nemzetközileg elismert régizene-tudós és kutató. Az általa alapított, vezetett együttesek és fesztiválok nagyon magas minőséget képviselnek. Mégsem egészséges, hogy szakmai kérdésekben a kormányzat egyetlen emberhez fordult csak, ha egyáltalán fordult valakihez (MMA, NKA, Zeneakadémia stb.). Csák János, az első kulturális és innovációs miniszter távozása után viszont Vashegyi teljesen visszavonult a munkához, mert nem nagyon maradt a minisztériumnál olyan, aki értené, mit mond.

Ókovács Szilveszter a másik szereplő, aki miatt egy ország ismerte meg legalább a Carmina Burana címét és az Operaház büféjét. Munkássága hullámokat vet, pedig az Operaházzal is csak az történik, hogy a konzervatív kurzus nem kezeli valós értékén az intézményt, nem látja benne a nyilvánvaló perspektívát. Ókovács egyébként helyesen, de bármi áron nyitva akarja tartani a házat, és ezért nem válogat az eszközökben. Az ő nevéhez fűződik az Eiffel Műhelyház születése is, ami mindenféleképpen jelentős vívmány, a projektet négyszer hozta vissza a sírból, és még rengeteg lehetőség rejlik abban a játszóhelyben is. Ahogy az Erkel Színház sem létezne már, ha ő nincs. Az erőskezű kapitány tehát mindenáron a felszínen tartja a hajót. Más kérdés, hogy az a hajó merre megy, milyen állapotban van, mennyit ér a rakománya, és nem utolsósorban marad-e még matróz rajta, ha egyáltalán eléri a kikötőt.

Összefoglalva: a klasszikus zenei életben csak az a biztos, ami már elmúlt. Az aránytalanságok korrigálására szinte semmi esély, elég a Liszt Ferenc Kamarazenekar (471 millió forint) és az Anima Musicae (10 millió forint) támogatásainak aránypárját megnézni. Hogy mit hoz a következő évad, amit pont kettévág majd a költségvetési év, azt nem tudja egyetlen menedzsment sem. Mennyi pénzzel, milyen lehetőségekkel számolhat egy zenekar, az még olyan megkérdőjelezhetetlen teljesítményt nyújtó együtteseknél sem tudják biztosan, mint a Budapesti Fesztiválzenekar. Jelenleg az állami fenntartású együttesek és játszóhelyek médiaköltéseinek közbeszerzési értékhatár feletti részét szinte kivétel nélkül Balásy Gyula cégeihez (New Land és New Wave) csatornázták be. Valódi versenyhelyzetben ezen a tételen is rengeteg pénzt tudnának spórolni a szcéna szereplői. (Ezen cikk bannerhelyein sem láthatnak Müpa-hirdetést.)

Tanulj, fiam?

Az oktatási rendszer letérdelésében közvetlenül és közvetve is érintett a Kodály-módszer országa. Itt nem Japánra gondoltam, ahol még él a metódus. A magyar zeneoktatási rendszer alapja elvileg már az óvoda. Elvileg minden óvodában van a gyerekek között olyan óvó néni, óvó bácsi, dadus, aki játszik valamilyen hangszeren. Aztán általános iskolában képzett ének-zene tanárok vezetésével ismerkednek meg a diákok a zenetörténettel, és énekelnek is. Elvileg. A gyerekek életében ez az az időszak, amikor el kellene kezdeni a hangszeres zenét és/vagy éneket, hogy a pályaválasztáshoz érkezve reális opció legyen nemcsak a művészpálya, de mondjuk a zenepedagógusi is.

Tegyük a szívünkre a kezünket! Ha tizenéves gyermekünk egy nap azzal állítana haza, hogy szolfézstanár akar lenni, mi lenne az első gondolatunk? Arról nem beszélve, hogy ha hegedűművész vagy zongorista lenne, már el is késtünk volna. Számtalan kutatás bizonyítja, hogy a rendszeres zenei képzés megfelelő intenzitással és minőségben csak hasznára válik minden gyereknek. Szocializáció, stresszkezelés, csapatmunka, agyi stimuláció, csak néhány előny, a teljesség igénye nélkül. Minden, a zenei oktatásba fektetett forint a többszörösével térül meg, ha négy évnél tovább is látunk. Ha nyolc, tizenkettő, tizenhat évről beszélünk, akkor itt is csak azt lehet mondani, hogy csak az a biztos, ami már elmúlt. Tehát ezek az évek eredménytelenül múltak el úgy, hogy azt már sohasem kapjuk vissza.

Az oktatási rendszer működőképesre kozmetikázott agóniája az alapfokú, középfokú és felsőfokú zenei képzésre is vonatkozik. Az iskolában el nem sajátított tudást a gyerekek délután szakkörökben vagy magántanárnál pótolják be. Tehát zenére már nem jut idejük. A srácok mozgásigényét a heti öt tesióra nem elégíti ki, mert jellemzően ebből egy-kettő zajlik tornateremben, szaktanár vezetésével, míg a többi az udvaron vagy a folyosón. Akik valóban sportolnak, azok órarendje és napi elfoglaltsága csak nő, míg akik nem mozognak, nem ezen órák miatt kerülnek majd kalóriadeficitbe. Az egyetlen énekórát gyakran nem képesített pedagógusok tartják. Az alapfokú zenei oktatás rendszerint máshol, a közeli városban, avagy annak egy másik pontján működik, ahová iskola után el kell jutnia a gyereknek, majd onnan haza. Az, hogy egy gyerek tanul-e zenélni, sokszor azon bukik el, hogy az iskolája, a zeneiskola és az otthona között van-e megbízható, vállalható minőségű tömegközlekedés.

A tanulási időn kívüli elfoglaltságokat (koncert, nyílt nap, félévi, év végi vizsgák, netán mesterkurzusok) az iskola és a zeneiskola nem koordinálja. A Kréta erre akár alkalmassá fejleszthető lenne, de a pedagógusok az adminisztrációval egyébként is agyon vannak verve.

A zenei oktatás a nem általánosítható helyzetek gyönyörű gyűjteménye, ahol statisztikákkal nem sokra megy a fenntartó. Nem lehet a pedagógusait, azok munkáját számokkal mérni. A kórust (már ahol van) vezető tanár egy óra alatt több növendékkel foglalkozik, mint ütős kollégája egy héten, hogy csak egy példát említsek. Egy szó, mint száz, mára oda jutottunk, hogy csak a végletekig elhivatott, vagy még fiatal, az élet által meg nem rángatott zenetanárok várják a szintén végletekig elszánt szülők gyermekeit, hogy a még be nem zárt zeneiskolákat legyen értelme nyitva tartani. Az Orbán-kormány tizenhat éve után ott tartunk, hogy a budapesti Bartók konziban a nyolcvanas években megállt az idő, európai körülmények is inkább az egyházi fenntartású iskolákban vannak (Vántus SZTE– Szeged, Szent István – Budapest, Weiner Leo – Budapest). A 2018 és 2020 között, több milliárd forintból megvalósított Hangszercsere Program is felemás eredményt hozott. Azok jártak jól, akik végre egy rendes zongorát rendelhettek a nagytermükbe, vagy cikkszám alapján tudtak rendelni fúvós és ütős hangszereket. A vonósok nem jártak jól, a kínai dömpinghegedűk és csellók helyett a meglévő hangszerpark javításával és esetleg magyar hangszerkészítők termékeinek megvásárlásával előrébb lettünk volna. A támogatás több milliárd forintja irgalmatlan pénz, a megfelelő kereskedőket helyzetbe hozta, de célját teljesen nem érte el.

És akkor mi van?

A zenetanárok többsége nem él meg zenetanári fizetéséből. Ha házastársa nem a versenyszférában hasít, akkor másod-, harmadállásokat is vállalnia kell. Ők azok, akik a katakorszakban például az óvodákba jártak zenei népszerűsítő órákat tartani. Ők azok, akik – ha van – a helyi szimfonikus zenekarban is játszanak. Ők azok, akik azzal az egy-két tehetséggel külön is foglalkoznak, akiknek a művészpálya a cél. És olyan is van, aki este ételfutárként dolgozik. A lényeg az, hogy csak nagyon kevesen vannak köztük olyanok, akik teljes energiájukkal a zeneiskolai munkájukra koncentrálnak.

A vidéki szimfonikus és kamarazenekarokban játszó művészek pedig, hacsak – újra – házastársuk nem a versenyszférában hasít, akkor másod-, harmadállásokat is kénytelenek vállalni. Ők azok, akik a helyi zeneiskolában is tanítanak. Ők azok, akik a katakorszakban például esküvőkön, gasztrofesztiválokon, egyéb rendezvényeken is zenéltek. És olyanok is vannak, akik este ételfutárként dolgoznak. A lényeg az, hogy csak nagyon kevesen vannak köztük olyanok, akik teljes energiájukkal az évadban előadott repertoár átgyakorlására, a koncerteken kimagasló teljesítményük időzítésére koncentrálhatnak.

A Fidesz-kormány alatt csodálatosan felújított Zeneakadémián egyre kevesebb a hazai növendék, az előbb vázolt okok miatt. Azon kevesek közül, akik gyerekkoruk óta a művészpályára készülnek, sokan eleve külföldi főiskolákra, akadémiákra felvételiznek. Nincs ma Magyarországon olyan világhírű művész, aki körül egy olyan közeg kialakulhatott volna, ami külföldről is vonzaná a növendékeket.

Nem tudunk mutatni olyan karriert, ami mintaként szolgálhatna a pályaválasztó gyerekeknek. Kiváló muzsikusaink között nincs olyan, akinek pályája másolható, sorsa ajánlottan követendő példa lehetne. Az elmúlt tizenhat évben nem történt semmi, ami ezen változtatni akart volna. Csak olyan dolgok történtek, amikhez sóder kell és cement.

Illetve a Virtuózok című tévéshow, ami mögött ugyanaz az orosz üzletember állt, aki a taokorszakban legnagyobbat hasító produkciók mögött is felbukkant. Amikor a biznisznek vége lett, tovább lehetett lépni, csak a járulékos veszteséggel, a felfedezett gyerekekkel törődtek kevesen.

Az épületek közül említettem a Müpát, aminek az idő csak használt. Szó volt a Zeneakadémia újjászületéséről. Az Operáról és az Eiffel Műhelyházról is. Az indulatokat kavart Liget-projekt részeként felépült a Magyar Zene Háza is. A csak azért is, erőből, átgondolatlanul lebontott Magyar Rádió ikonikus stúdiói helyett a Jókai utcában épült új komplexum a Rádió együttesei számára. Igaz, hogy kicsi, alacsony a plafonja, Wagnerhez már nem fér be a zenekar. De legalább sötét és nehéz parkolni a környéken, és talán kevesebb zenész vett részt azokon a fáklyás felvonulásokon, amit a magyar Abbey Road megmentéséért szerveztek a civilek, teljesen hatástalanul.

Jók a programok, csak

Az, hogy a régióban még mindig kimagaslóan pezsgő a magyar, pontosabban a budapesti klasszikus zenei élet, az tulajdonképpen csoda. Hogy ez meddig marad így, azt nehéz megtippelni. A támogatott együttesek és játszóhelyek számára a jelenleg futó évad még biztos, a vendég művészekkel már megkötötték a szerződéseket, a helyszínek le vannak foglalva, megszülettek a próbarendek.

A fesztiválok szervezői viszont éppen most szerelik fel a ködfényszórókat. Az itthoni klasszikus zenei fesztiválokra hatványozottan igaz, hogy többnyire átláthatatlan háttéralkuk, hatalmi gesztusok nyomán, összeköttetések révén működnek. A tehetség, rátermettség még nem elég, egyéb képességek is szükségesek ahhoz, hogy egy rendezvény elegendő forrásból, minőségi kulisszák között születhessen meg. Senki sem gondolkodik évtizedekben, legfeljebb csak reménykedik.

A kormány gondolkodás nélkül szúrta szíven például a Budapesti Tavaszi Fesztivált. Egy szépen bejáratott, regionálisan is ismert és elismert brandet. Az, hogy a tetemből sarjadt Bartók Fesztivál nem csak alibi rendezvény lett, amolyan fügefalevél, a Müpa profi szervezése kellett. Mégis, a két eseménysorozatban annyi a közös, hogy zene is szól. A tizenhat év alatt kialakult, jelenleg átláthatatlan támogatási rendszerben, ebben a kézhez szoktatott szcénában lehetetlen a szakmai kritika, felesleges a hosszú távú gondolkodás. Nincs értelme a széles körű együttműködéseknek, senki sem bajlódik szilárd alapok építésével, generációs gondolatokkal.

A legnagyobb baj az, hogy az állami lélegeztetőgép és a direkt jegy-, illetve bérletbevételek mellett elsorvadt a szponzorálás, a kormány nem teremtette meg egy mecénási rendszer törvényi-jogszabályi alapjait, a kultúrát támogatni akaró cégek és filantrópok semmilyen adókompenzációban nem reménykedhetnek. Ez a modell fenntarthatatlan és kifejezetten káros, mert a zenei minőség fejlődését szükségtelenné teszi, a tehetség a lobbizásban fizet jobban, nem a közönség előtt. Ráadásul, ha egy zacskó tarhonyára ráteszünk egy köteg húszezrest, attól az nem válik kaviárrá.

A magyar klasszikus zenei életünk egy helyben áll, humán erőforrásait lassan elfogyasztva működik úgy, hogy az érte dolgozókkal alig, az utánpótlással egyáltalán nem törődik. A fejlődés fel sem merül, előbbre csak azok jutnak, akiket ismernek, vagy akik ismernek valakit. A kitartás és tehetség elengedhetetlen, ha valaki esetleg szabadidejében zenél is, akár világszínvonalon, az csak hab a tortán.