De lennék dagonyázó disznó Bukta Imre képén

Állok Bukta Imre festményei előtt, és nem tudom eldönteni, hogy szórakozik mindenkivel, komolyan gondolja, vagy valami harmadik dologról van szó. Ami, azt hiszem, már a szokásos ügymenet Buktánál, aki képes úgy festeni, témát választani, komponálni, színeket és címeket választani, hogy abban a fura harmadik dologban legyen csak a mozgástere, és ha innen nézzük, komoly látlelet a magyar vidékről, ha amonnan, akkor marhulás, ha meg szembenézünk velük, akkor általában a kettő egyszerre.

Ez nem azt jelenti, hogy viccet csinál abból, ahol él, nevezetesen a Heves megyei, ezer fős Mezőszemeréből, hanem viccet csinál abból, hogyan szokás általában vidéket ábrázolni. A dili belülről jön: a mosolygó, levágott farkú malacból, a kézben fogott lúdtól, vagy az elvileg Balatonon nyaraló, ide igazából a téli hóesésben lebzselő, telefonjukat nyomkodó mezőszemereiekből. A vicc sosem azokon csattan, akiket és amiket megfest, hanem leginkább saját magán, aki így látja a világot maga körül.

Bukta amellett, hogy a rurális humor mestere, ha képzőművészetről van szó, rendkívül termelékeny is, a Bartók Béla úti Godot-ban nyílt (nehogy összetévesszétek az óbudai Godot-val, ahol négyemeletes drMáriás-kiállítás van) Letűnt vidéki állatok című kiállításán tizenpár kép van, azoknak jelentős része 2026-ban készült. Ahogy a címe is mutatja, szinte az összesen szerepelnek haszonállatok, nyulak, disznók, tehenek, bár van két kép, ami alapján azt is gondolhatjuk, hogy nemcsak a haszonállatoknak annyi Mezőszemerén, hanem azoknak is, akik azokat tartják.

Bukta a hetvenes években bukkant fel még az úgynevezett „agro art”-tal, ami nem azt jelentette, hogy agresszív, hanem hogy kifejezetten a mezőgazdaságot, a falusi életet tette meg a középpontjának. Készített mezőgazdasági gépeknek tűnő installációkat, mindennapi használati tárgyakból, sőt, néha trágya segítségével is alkotott. Autodidakta, nem tanulta soha a művészetet, csak műveli. Háromszor megjárta a velencei biennálét. Pár éve az óbudai Godot monstre kiállítást szentelt a 70. születésnapja alkalmából, ahol a festmények, láncfűrészes installációk és a felépített kertkapu mellett egy külön szobát szentelt a neves alkalomra, aminek installációjára valószínűleg halálomig emlékezni fogok, és amibe inkább bele sem megyek részletesen.

A Letűnt vidéki állatok azzal ellentétben nem egy monstre kiállítás, hanem egy szerény, szobányi képválogatás, amivel még a hivatalos leírás sem akar túlságosan okoskodni, inkább hagyja, hogy a látogató eldöntse, mit és hogyan értelmez Bukta munkáiból. Visszatérő kompozíció a haszonállatot körülvevő emberek, akik vagy rezignált arccal nézik azt, ahogy minden figyelem a jószágra összpontosul. Esetleg pánikban vannak, mert az egyik malacnak egy másik ember levágta a kunkori farkát. Az emberi figurák néha hasonlítanak egymásra, néha egy klasszikus, dauerolt hajú idős nénire, néha a cigiző Waszlavik Gazember Velorex Petőfi Lászlóra.

Néha az állatokat a kezükben tartják, mint a Tűznél melegedő vidéki nő című festményen a címadó hölgy a kacsát. A kacsa egyértelmű, de az nem, hogy a tűz honnan jön: talán egy fenyőfa alja ég a ház belsejében, miközben a tetejét ellepi a hó. Néha nincsenek rajtuk emberek egyáltalán: A nyúl megadja magát című képen az a bizonyos nyúl tényleg megadja magát a kompozíció szélén, csak nincsen kinek, valahol a háttérben egy vadászles mögött talán egy portál nyílik valami kozmikus helyre. A Kacsa a temu-ról gumikacsája csak azért tűnik furcsának, mert be van pöttyözve, igazából semmi nem választaná el egy Buktai, igazi kacsától. Néha az állatok és az emberek szinte ugyanúgy néznek ki, a Vidéki pár férfijének pont olyan orrkarikája van, mint a karjában tartott röfinek. Mögötte a párja libát töm, de ők nem hasonlítanak.

Néha állatok sincsenek: a Balatoni nyaralók a téli Mezőszemerén a helyiek téblábolnak és henyélnek fürdőruhában úgy, ahogy a Balaton-parton szoktak emberek, csak éppen hull rájuk a hó, ami amúgy is magasan áll a lábuk alatt. A fák kopárak, de nem tűnik hidegnek a látvány, mintha az évszakok megszűntek volna, vagy inkább egymásba hajtották volna őket. A terek mágikusak, zizegnek, színpompásak, a figurák arcélein és testük vonalán színes csíkok jelzik a határokat. Amikor csak lehet, mindig ott van mögöttük a végtelen természet és erdő.

Visszatérnek a disznók, a libák, a tanácstalan emberek, de ami sokkal érdekesebb, hogy két különböző képen is szerepel gólya, és nem tud az agyam nem rögtön kombinálni. A Falusi este című képen – amin amúgy minden jel szerint nincsen este –, egy csapat fiatal nő szinte megrettenve néz valamire a kép sarkában. Nem a mellettük álló tehenet nézik így, hanem a villanyoszlop tetején fészkelő gólyát. Egy másikon, az Utolsó gólya épp elhagyja az országot, valószínűleg melegebb éghajlat felé, alatta az elhagyott mezőn szétdobált, használaton kívüli gyerekjátékok, nincsen a közelben senki, aki játszhatna velük. Ilyenkor azt hiszem, hogy Bukta Imre nem viccel.

A kiállítás április 25-ig látható a Godot Galériában. 1111 Bp., Bartók Béla út 11-13. Nyitva tartás: keddtől péntekig 10 és 14, szombaton 10 és 13 óra között.