Az első dolog, ami drMáriás, azaz Máriás Béla Éljen a diktatúra! című kiállításán látni lehet, az egy MI-videó, ahogy a művész a fellegekben, felhők között, szaxizó angyalok között hátradől. Maximálisan érthető, hogy drMáriás olyan könnyen befogadta a mesterséges intelligenciával készített mozgóképet, mert nagyjából a kétezres évek második fele óta a legtöbb festményének a címe olyan, mint egy prompt: Rogán Yoda Antal, a Nemzeti Eseménykezelő Központ főharcosa, az összkormányzati válságkezelés jedi lovagja, valamint a különleges jogrendi feladatellátás szakmai koordinációjának intergalaktikus főbölcse megvédi a magyar embereket Brüsszeltől, Moszkvától, az ufóktól és saját maguktól talán a leghosszabb, amit olvastam. Ezek után teljesen mindegy, hogy milyen a festmény maga (Rogán Antal mint Yoda), az ötlet, a hosszú képcím, és a koncepció pontosan elég volt. Szinte felesleges is megfesteni, bekeretezni, kirakni a Godot falára, és 1,6 millió forint plusz áfáért árulni.
A Godot óriási, négyemeletes drMáriás tárlatán nem a bejáratnál váró MI az egyetlen, de ezekről majd később, a promptolást egyszerűen képtelenség kiverni a fejemből. Pedig nem így kezdődött, Máriás Béla a nyolcvanas években még graffiti-szerű, Basquiatra hajazó, első blikkre nonfiguratívnak tűnő festményekkel kezdte a kiállított karrierjét, egyszerű motívumok, vaskos vonalak ismétlésével, tényleg panelházak rücskös falaira passzoló vonásokkal. Később megjelent a papírcsipkézés is mint visszatérő vizuális vagy éppen vászonra is ráragasztott elem, a vonalak egyszerűbbek, egyszínűek lettek, megjelentek rajtuk könnyen azonosítható tárgyak: kenyerek, üvegek.
Nagyon kíváncsi voltam arra, hogy ezek után mi jött, hogyan jutottunk el odáig, hogy A Harcosok Klubját vezető Orbán tripla-Popeye Jeff Koons műtermében, de arra, hogy az átmenet képeit megismerjük, a Godot egyik emeletéig kell várni. A kiállítás rögtön izomból beledob minket a sűrűjébe, és már vár is minket az ikonként festett Schmidt Mária, vagy Az utolsó vacsoraként megfestett politikusok, Mussolinitől Hitleren át Orbán Viktorig. Itt van Diana hercegnő mint Szűz Mária, Áder János lábát mosó Áder János, vámpírfogú Soros György. Máriás legtöbb képe mind algoritmus alapján készült: itt egy közéleti figura, itt egy közéleti esemény, ami miatt ezt meg kell festeni, és itt van egy festő stílusa, amit imitálva ez elkészülhet.
Hasonló elveken működik, mint mondjuk a punk vagy a Monty Python – nem hiába van megfestve két híres brit John, Lydon és Cleese is –, magas művészet plusz politika plusz popkultúra. Az teljesen lényegtelen, hogy a festmények milyen minőségűek, a létezésük és az ötlet az alkotás maga. Pár évvel később már nehéz is lehet megmondani, hogy éppen miért festette meg Orbán Ráhelt Klimt-képként, hogy került Kádár János arca Mona Lisára, miért Bambival beszélget Adolf Hitler, vagy miért pont Frank Zappa fűzi Méhes Mariettát a Hopper-tisztelgésben. Miért ne? Miért ne festhetném meg ezeket, gondolja drMáriás, aztán felhúzza a láthatatlanná tevő gyűrűjét, amiben elveszik a művészeti énje. Sőt, talán a mondanivalója is.
Mert drMáriás mémszerű, a felismerés bizsergető pillanatára bazírozó festményeinek okairól nem tudunk meg semmit. Rogán nem azért Yoda, mert furcsa szintaxisban beszél, ahogy a Yoda-festménytől sem fogjuk megtudni, hogy a miniszter úr pontosan milyen szerepet játszik az utóbbi 16 év magyar közéletében. A játék a felismerésben van, nem a komplex gesztusokban, és abban, hogy speciel így milyen hülyén néz ki Rogán Antal. Az Éljen a diktatúra! bevezető szövege ráadásul pont ezt a hülye, se veled, se nélküled érzést fogalmazza meg a politikai vezetéssel szemben, ki nem mondva azt, hogy ha nem léteznének, akkor jó kérdés lenne, hogy Máriás mit festene.
A kérdésre a választ a politikamentes képei válaszolnák meg: Zámbó Jimmyt 2013-ban megfestette Toulouse-Lautrec stílusában, de tartalma ennek sincsen több, bár a kép mellé írt szöveg legalább ad valami extra réteget azzal, hogy megtudhatjuk, Pataki Ági gyűjteményében van a kép. A 2023-as, tehát három évvel ezelőtti A modern család Michelangelo műtermében vásznán Elvis Presley öleli Marilyn Monroe-t, miközben egy tarajos, napszemüveges csecsemő a középső ujját mutatja. A kép megfestésének időpontjában Monroe 60, Presley 45 éve halott volt.
A Godot legnagyobb tere olyan, mintha egy különösen drága mémgyűjteményben sétálnánk, amik talán maradhattak volna vázlatban is. A vonzerejük letagadhatatlan, hiszen ki nem szeretné azt látni, hogy átlagemberek feletti politikai szereplők képmása hülye helyzetekben, torzítva, kifacsavarva vannak. Milyen vicces Lázár János, ahogy kitekeredik. Milyen vicces Kovács Gergely, hogy hét darab farka van. Milyen vicces, nézd: Mészáros Lőrincen igazi bizsu aranylánc van.
Ezek a Máriás-képek fullasztóak és fárasztóak, főleg ilyen mennyiségben, úgyhogy alig vártam, hogy a Godot maradék emeleteit meg tudjam nézni. Az egyiken egy 2011-es dokumentumfilm és rengeteg (utólag nyomtatott) Tudósok-poszter fogadott, majd még egy szinttel feljebb már ott voltak az átmeneti korszak festményei. Amik teljesen nem magyarázzák meg azt, hogy pontosan miért is kezdett Máriás közéleti szereplőket festeni, de a 2010-es és 20-as években csúcsra járatott algoritmusra legalább előképeket mutat. Ugyanis vannak hasonló festmények Kiszel Tündéről, Delhusa Gjonról, Koviról is, mind 2008-ból. Kiszelről ironikus képet festeni azért akkor sem volt egy új anyag a periódusos rendszerben, de van még ezekben a munkákban lendület, ráadásul a közéleti szereplők kevésbé annyira válogatott célpontok, mint a fideszes politikusok.
Az emeleten van talán az egyetlen munka, amit Máriás kifejezetten a kiállításra készített: egy falra szegezett installáció öltönnyel, nyakkendővel, különböző nemzetek útleveleivel, mintha a drMáriás-figura kiterített, pillangószerű kiterítését látnánk. Az egészre pedig Máriás saját, mai arcát vetíti, de fejjel lefelé. Nem tudok nem Lynchre gondolni, aki a Radírfejben és a Twin Peaks harmadik évadában is eljátszotta ugyanezt, de ettől az installációnak van valami szellemszerű, kísérteties jellege – én szívesen néztem volna még olyan munkákat, ami Máriásról szól, általa.
Az utolsó két emelet nem erről szól. Az utolsó két emelet ugyanis tematikus, a tematika pedig már felbukkant a földszinten is, de ilyen sűrűségben látni sokkoló. Az egyik emelet ugyanis kizárólag Magyar Péterről, a másik pedig kizárólag Orbán Viktorról szól, szóval ha valaki szeretne elmenekülni a mai magyar közélet elől a Godot-ba, hogy modern művészetet szippantson magába, akkor hagyja ki a harmadik és negyedik emeletet, bár jó kérdés, hogy mit keres amúgy egy drMáriás-kiállítás első két szintjén.
Szóval az utolsó két szintet Magyar és Orbán kapta meg. Máriás egyszer süti el azt, hogy ugyanolyan stílusban festi meg őket, ezért mindkettőből lesz Popeye Jeff Koons-stílusában, de csak egyik szörfözik az áradó Tiszán a japán Hokuszai hullámán. Ami mindkettőből lesz, az egy mesterséges intelligenciával létrehozott, nagyjából másfél perces videó. A videón – ami Lehel Olivérrel együttműködésben készült – Magyar távozik egy westernvárosból, miután látjuk Orbán Balázst vérző fejjel. A Tisza Párt elnökének digitális mása aztán nagyon lassan, a mellszőrét természetellenesen hosszan simogatva, haját megfésülve megfürdik egy dzsungel mellett található lagúnában. Az egész azonban egy filmforgatás volt, amit a szivarozó Nagy Ervin rendezett.
Ezzel szemben Orbán Viktor nem simogatja a mellszőrét, hanem kezeslábasban, angyalszárnyakkal balettozik a Tudósok zenéjére, majd Lavrov és Putyin, illetve Kósa Lajos könnybe lábadt szemmel nézik, ahogy Magyarország miniszterelnöke a színpadról az ég felé száll. Mindkét videó megvásárolható, festménnyel és NFT-vel együtt, 2,6 millió forintért. Nagyon szeretném, hogy legalább az egyiket megvegye valaki, mert akkor lehetőségem lenne arra, hogy megismerhessen az embert, aki 2,6 millió forintot költött egy kalap szarra.
Magyar Péter olajos testének és Orbán Viktor pocakon feszülő kezeslábasának kontrasztjában tetten érhető: ha irgalmatlan nagy boldogság tölt el attól, hogy a miniszterelnököt minden értelemben kellemetlen helyzetben láthatod viszont, akkor ez a kiállítás neked szól. Az Orbán-terem egyik oldalán kialakítottak egy ad hoc szavazófülkét is, a cédulán a párt megjelölése nélkül egy szöveg arról, hogy felhatalmazzunk-e valakit arra, hogy még négy évig hatalmon maradjon, a felelősségre vonás lehetősége nélkül. Az egyetlen opció a papíron az „igen”. Ha szerinted ez humoros, akkor ez a kiállítás neked szól. De mindig lehet nemet mondani. Gondoljunk erre, mielőtt belépünk a Godot-ba.
Az Éljen a diktatúra májusig látható a Godot Kortárs Művészeti Intézetben (1036 Budapest, Fényes Adolf utca 21.).
