Oda kell menni színházba, ahova Csákányi megy, mert az mindig jó, mondta egy filmkritikus egyszer Csákányi Eszterről. Mondjuk ez a mondat pont nem hangzik el az Egy Életem című életrajzi estjében, van benne szó viszont a mestereiről és szerelmeiről, a kaposvári színházi éveiről és Psota Irén örökségéről. Az Örkény Színház színésznőjével a monodrámája apropóján arról beszélgettünk, hogy miért gondolja, hogy egy jó színész a politikai véleménye miatt nem veszít nézőket, miért nem került be egykor a Feketeország villanyszerelős jelenetébe, miért volt katartikus egy színházi élménye Isabelle Huppert-rel és szerinte boldog-e a tapsnál Kulka János.
Az is. A választás napján meg az Országkórus megy majd. Ez is erősen közéleti darab lesz, az írója, Kiss-Végh Emőke állampolgári színháznak nevezte el. Pár nappal azelőtt meg a Trójában nem lesz háborút játsszuk. A színház ugyanis úgy döntött, hogy tudatosan leköveti a mostani közállapotokat. Az mondjuk érdekes kérdés, hogy szükség van-e erre egy színházban ilyen sűrűségben. Még ha az üzenetével egyet is értek.
Borzalom volt, amit humorral oldottunk fel. Például én egy olyan másfél éves gyerek monológját mondtam el, akit az apja és egy barátja bántalmazott. Szörnyű volt, színészként mégis nagyon jó volt csinálni. Az előadás anyaga az improvizációkból született meg, amiben ugyanaz a csapatszellem jelent meg, mint amiben korábban Kaposváron is részem volt. Állandóan együtt voltunk, Schilling Árpád amúgy is munkamániás volt. A Sirályt például kétszáz-valahányszor játszottuk, de minden előadás előtt bementünk két órára, és átvettük a darabot, és mire jött a hét óra, bennünk volt az egész. Magyarországon erre most nem sok színészt lehetne rávenni. A Feketeországban egyébként nagyon szerettem volna a villanyszerelős jelenetben benne lenni.
Én még akkor könyörögtem Mucsi Zoliéknak, hogy vegyenek be, amikor próbálták. Mondtam, hogy meg se szólalok, csak itt mászkálok, csak adom a maltert, hadd legyek benne. Nem tudtam elérni. Amikor először eljátszották előttünk, tényleg meghaltunk.
Nem tudom, hogy most jó színházcsináló lenne-e, mert szerintem nagyon másra koncentrál. Tudom, hogy külföldön rendezett néhány operát, de egy ideje nem követem a munkásságát, vagy hogy művészileg hol tart. Ha Árpád kapna is itthonról felkérést, azt gyanítom, hogy addig nem vállalja el, amíg itthon ilyen a politikai helyzet. És nem tudom, akar-e egyáltalán még itthon színházat csinálni. Mindig szomorú vagyok, amikor olvasom az írásait, és bevallom, picit zavarban is vagyok tőlük, még ha sok mindenben igaza van. Persze nem tudom, milyen lehet az az érzés, az a fájdalom, hogy el kellett mennie ebből az országból.
Csak furcsa, ahogyan messziről dühös.
Ez is érdekes dolog. Nagyon fontosnak tartom a politizálást, nem véletlenül vettem részt annak idején azon a március 15-i rendezvényen (Csákányi Eszter 2011-ben Kulka Jánossal együtt moderálta a Milla-tüntetést – a szerk.). De a politizálást jól és nagyvonalúan kell csinálni, és nyilván én is tudnék olyanokat mondani, amik lelkesítenék az embereket, de ennél erősebb szerephez nem vagyok elég okos. Ha valakinek van képessége hozzá és hajlandó ilyesmire, az szerintem oké.
Talán igen, talán a mi generációnk nem volt annyira bátor. Az SZFE-s diákok tényleg hetekig, hónapokig olyan masszív ellenállást fejtettek ki, ami után azt éreztem, hogy ők már képesek a saját jövőjükért kiállni. Irigylésre méltó volt.
Szerintem részükről ez hamis gondolat. Rólam szinte mindent lehet tudni, nyíltak a kártyáim, és azt hiszem, szeretnek az emberek. Nem hiszem, hogy a véleményem miatt elveszítenék nézőket. De nem is azért csinálom, hogy szeressenek. Nem kell engem szeretni. Én jót és érvényeset akarok csinálni, és a színész pont a művészetén keresztül tudja megszerettetni magát. Így a politikai nézeteit is el fogják fogadni. Sosem hittem abban, hogy a nézőket ki kell szolgálni: a nézők nyitottak és akarják, hogy feladat elé állítsák őket. Játszottam a Madách Színházban és az Operettben is, tudom, hogy miről beszélek. Teljesen más a közönségük, de az értékes munkának örülnek.
Először azt kellett eldöntenem, hogy elvállaljam-e, majd miután vállaltam és elkezdődött a munka, jött az a nehézség, hogy kétszer annyi anyag gyűlt össze az életemről, mint amennyi elfért az estben. Folyton azt kellett kitalálni, hogy mely részek maradjanak ki, még az utolsó pillanatban is húztunk a szövegből. Sajnos nem került bele minden, amit szerettem volna, a Kulkáról és a barátságunkról szóló jelenet például eredetileg sokkal részletesebb volt. És kimaradt a katartikus színházi élményem Isabelle Huppert-rel.
Ő kérdezett, én meséltem, de mivel a mesélés kevésbé színházszerű, kitalálta ezt a keretjátékot, hogy néha a lakást vezérlő mobilapplikáció hangjával beszélgetek. Mert tényleg okoslakásba költöztem nemrég, és tényleg sokat küszködöm vele. Azt is megbeszéltük, hogy ne egy stand-up, hanem egy színházi est legyen, díszlettel, fotó- és videóbejátszásokkal. Így született meg az a forma, hogy ahelyett, hogy egy mikrofon előtt állva mondanék poénokat, olyan az egész, mintha az öltözőmben mesélnék.
Imádtam az apámat, és remélem, hogy ez az estből is kiderül: sokat láttam őt színházban, és sokat röhögtünk együtt. De azt is elmondom, hogy mint apuka azért nem úgy volt jelen az életemben, ahogyan azt igényeltem volna. Sok színész gyereke nem mer erről beszélni, pedig ez rájuk nézve nem szégyen: az igazán nagy színészek egyszerűen állati sokat dolgoztak. Ilyen tabutémákat is akartam érinteni.
Nincs még, egyelőre örültem, hogy sikerült az előadást végigcsinálni, mert tényleg kötéltánc az egész, annyit változott a szöveg az utolsó pillanatig. A szöveget tudom én, csak néha elfelejtem, hogy mi következik, ezért inkább nyíltan felvállaltuk, hogy olykor kisegít a súgó.
Szerintem az egész est titka ez az őszinteség, hogy itt nincs semmi csalás.
Igen. Az Örkény büféjében egy tévén látjuk a bekamerázott nézőteret, és mindig ezzel hülyéskedünk, hogy jött-e híres ember. „Itt a Molnár Piroska?” Ami persze egy vicc, természetesen enélkül is ugyanúgy játszom.
Az tényleg katartikus volt. A Krétakörrel egykor heteket töltöttünk Párizsban, mivel egy helyi befogadó színház igazgatója, Patrick Sommier támogatta financiálisan a társulatot, cserébe néhány bemutatónkat az ő színházában tartottuk meg. Ilyenkor mindenki kapott külön párizsi albérletet, metróbérletet, és amikor tudtunk, esténként színházba mentünk. Egy ilyen alkalommal láttam Peter Brook színházában Isabelle Huppert-t, aki Sarah Kane 4.48 Psychosis című darabját adta elő. A darab szerint a főszereplőnek három vagy négy személyisége van, amit az eredetiben több színész ad elő, Isabelle Huppert viszont egyedül játszotta őket. Több mint két órán át állt a színpadon, és olyan erős intenzitással játszott, hogy annak ellenére, hogy egy szót nem értettem belőle, csak a történetet ismertem, mérhetetlenül megérintett: a szuggesztív jelenléte, a koncentráltsága. Mesélték, hogy Huppert a szerződésében kikötötte, hogy az előadások előtt nem találkozhat senkivel, mert nem akarja, hogy ebben az idegállapotban megzavarják.
Az úgy volt, hogy amikor a főszereplésével bemutatott, Ascher rendezte Ványa bácsival New Yorkban léptek fel, én is kimentem tíz napra Amerikába. Az előadásra Ascher vitt be, de a tolmácsként működő, azóta sajnos meghalt Lengyel Anna intézte el, hogy beszélhessek vele. Cate Blanchett nagyon szerette azt az előadást, és nagyon szerette Tamást is. Utána tartottak egy nagy fogadást, ott készült vele a közös fotó, de az igazi megtiszteltetés az volt, hogy meghívott engem is a szállodai lakosztályába. Egy őrületes luxushotel legfelső szintjén lakott, egy olyan pazar hotelszobában, amilyet addig életemben nem láttam.
Arkagyina tényleg speciális anyag. Nagyon sok Arkagyinát láttam életemben, és szerintem mindig az volt a lényeg, hogy egy nagyon erős színészegyéniség játssza. Onnantól rengetegféleképpen alakulhat a karakter.
Ahhoz, hogy a színész tehetsége kibontakozzon, nem kell pénz. Ahhoz egy csapat kell. Mi is nulla pénzért csináltuk a TÁP Színház egyébként nagyon jó, Oktatás című előadását, ami most két év után éppen kifulladt. A tehetséges dolgok megszületéséhez ötlet kell és lelkes emberek, akik összeállnak és akarják, hogy az egész működjön. A pénz ahhoz kell, hogy ez tovább tudjon gördülni anélkül, hogy lefullad. Így fulladtunk le most mi is.
Persze. De a bátorsághoz függetlenség is kell. Nekem pedig nincs gyerekem. Ez más történet. Egy gyerek nagy felelősség, olyankor csomó muszáj van, pénzt kell keresni, és már nem te vagy az első az életedben. Erről hosszan beszélek az előadásban is. Akkor lehetsz bátor, ha nem tartozol valakinek felelősséggel. Nálam ez volt az ára ennek: a bátorságom azért lehet ennyire gátlástalan, mert nem kellett másért felelősséget vállalnom. És azért az egészhez sok szerencse is kellett. Pályakezdőként Kaposvárra kerültem, az ország akkori legjobb színházába, ami állati mázli volt, ahogy később is minden társulatba pont jó időben érkeztem: Kaposvár után a Katonába, majd a Krétakörbe, ami világhírű lett. Egyszer a filmkritikus Báron György azt mondta: oda kell menni színházba, ahova Csákányi megy, mert az mindig jó. Lehet, hogy majd ezt is bele kéne tenni az estbe.
Én abból az iskolából jövök, ahol önmagában kevés az, hogy jól van megírva egy szerep. Azt is fel kell fejteni, hogy mi lehet még azon túl benne: a végletekig kell elmenni a figura személyiségének felfejtésében, aminek része lehet a humor is. Mint az Országkórusban, amit nemrég kezdtünk el próbálni az Örkényben. Ebben egy pornócastingos nőt játszom majd, egy életrevaló, mégis nagyon szerencsétlen nőt. Igazi végletes figura, elképesztően jó szerep. De ez alkati dolog is. Amikor a Krétakörben, életem egyik legjobb próbafolyamatában a Sirályon dolgoztunk, Schilling Árpád azt látta, hogy valami nem tud nálam átfordulni a szerepben.
„Túl helyes vagy, bejössz és szeretnek. Most utáljanak”, mondta, és tényleg működött onnantól.
Most nagyot ugrom: szerelmesen imádom a vízipólót. Most is néztem a vb-döntőt, és a harmadik percben tudtam, hogy el fogják veszteni a meccset. De nem ez a lényeg, hanem amikor Kemény Dénes egyszer az olimpiai döntő utolsó negyedének végén azt mondta a csapatnak, hogy „vagy ez a három perc, vagy négy év”, az olyan instrukció volt, ami után képesek voltak megnyerni az olimpiát. A mestereim, Zsámbéki Gábor és Ascher Tamás, vagy Schilling és Pintér Béla tudnak ilyen mondatokat mondani.
Én úgy látom, hogy igen: kíváncsiak rá, és sokszor felkérik munkákra. Inkább ő az, aki nem akarja ezeket. Hatalmas szerencse, hogy János egyáltalán életben maradt, és szerintem mostanra tényleg mindent kihozott az állapotából. Most az a feladat, hogy próbálja a helyzetet elfogadni. Nem volt könnyű rábeszélni, hogy vállaljon olyan munkákat, mint a Cseresznyéskert vagy a Halál Velencében. És nem tudom, hogy ő élvezi-e ezeket. Hogy amikor meghajol a tapsnál, örül-e úgy, mint régen. Lehet, hogy nem. De lehet, hogy igen. Nem merem tőle megkérdezni.
