Úgy nem lehet normálisan zenélni, hogy úristen, itt van a Jim Jarmusch!

„Ideális esetben mind a koncerten, mind a felvételeken meditatív állapotba kerülök. Ha nagyon képben lennék, az baj lenne, mert akkor az azt jelenti, hogy annyira nem ragadott magával, amit játszunk”

– mondta Pándi Balázs, aki nemrég újra Jim Jarmuschsal, a legendás rendezővel zenélt New Yorkban.

Punk, hardcore, kísérleti elektronika, avantgárd jazz – Pándi nem csak műfajilag sokszínű, azon kevés magyar zenészek egyike, akiket világszerte ismernek. Rendszeresen turnézik a japán Merzbow-val, a Beton.Hofi dobosa, szenvedélyes Tandori-kutató, neki köszönhető, hogy a költő első verseskötete abban a formában került kiadásba, ahogyan azt Tandori is szerette volna.

Idén év elején már másodszorra zenélt együtt a rendező Jim Jarmuschsal (Father Mother Sister Brother, Permanens vakáció, Törvénytől sújtva), Lee Ranaldóval, a Sonic Youth alapító-gitárosával és a háromszoros Grammy-díjas Marc Ursellivel annak New York-i stúdiójában. Először 2018-ban ültek le négyen, ebből a sessionből két album is született, egy cím nélküli lemez és a 2021-ben megjelent Churning of the Ocean. Szinte napra pontosan nyolc év után újra összeálltak, ugyanott.

Miért szereti a legendás rendező a magyarokat, miért akarta felhívni Tarr Bélát, és hogyan kezd neki az improvizációnak négy, egymást alig ismerő ember? Többek közt erről beszélgettünk Pándival, aki azt is elmondta, hogyan változtatott a dobolásán az, hogy már három év három hónapja tiszta.

Az egyik kedvenc zenekarom a Dillinger Escape Plan. Feloszlott 2017-ben, azóta már szerencsére újra összeálltak, de én ezt akkor még nyilván nem tudhattam, ahol tudtam, megnéztem őket az utolsó turnén. Európán belül is elmentem egy-két koncertre, és elmentem a legutolsó háromra New Yorkba is, mert a basszusgitáros az évek során az egyik legközelebbi barátommá vált, így hát gondoltam, megnézem, ahogy belegyalogol a naplementébe a többiekkel. Posztoltam arról, hogy kint leszek New Yorkban, és akkor Marc Urselli, akit Mike Pattonon keresztül ismertem korábbról, rám írt, hogy ha már kint vagyok, akkor nem csinálunk-e valamit együtt. Merthogy nagy ritkán ő is zenél, mi lenne, hogyha Lee Ranaldóval és Jim Jarmuschsal csinálnánk valamit közösen. Azt tudtam, hogy van akkora ász Marc, hogy tényleg közeli kapcsolatban van velük, de kicsit szkeptikus voltam, hogy biztos ráérnek-e erre. Telt az idő és semmi nem is történt, lassan haza is kellett volna repülnöm. Az egészet el is felejtettem kicsit, majd 2017–18 szilveszterén kaptam egy üzenetet Marctól, hogy január harmadikán hétkor találkozunk, de úgy, hogy előtte hetekig nem volt erről szó, még a repjegyemet is át kellett foglalnom, meg kellett valakit találnom, aki elvitte a hírügyeletemet, amire az eredeti repjegy szerint éppen beestem volna. Később kiderült, hogy Jim családi okokból volt elérhetetlen, nem is volt New Yorkban, de újévkor megjött és bejelentkezett.

2018. január 3-án este hétkor találkoztunk, éjjel 2-3-ig maradtunk a stúdióban. Dumáltunk, kajáltunk, pihentünk, de játszottunk is rengeteget, így több óra zenét vettünk fel. Miután meglett az első keverés, letrimmelgettük a nagyon fölösleges részeket, de lényegében odaadtuk az anyagot az osztrák Trost kiadónak, hogy ők válasszanak, mert mindenkinek máshol voltak a súlypontok. Kijött az első lemez, eltelt egy-két év, aztán Lee Ranaldo előjött, hogy ő most kíváncsiságból visszahallgatta a nyersanyagot, és szerinte a legjobb részeket nem válogatta ki a kiadó. Mivel az első lemez elég jót ment, azt mondták, hogy csináljunk simán egy másodikat, adjunk ki abból az anyagból még egyet.

Lee kb. egy évvel ezelőtt bejelentkezett, hogy egy klímaválsággal kapcsolatos dokumentumfilm zenéjéhez a már megjelent lemezről egy hosszabb részt felhasználna, és ehhez kéri az engedélyünket, amit nyilván megadtunk, viszont felvetettem, hogy akár össze is jöhetnénk, amikor mindenkinek alkalmas, és jópofa módon ez megint január elejére esett.

Nem tudom, nálam ez nincs meg, hogy elkezdjek remegni valakinek a jelenlétében. Nem is lehet, mi azért vagyunk ott, hogy zenéljünk, nem pedig hogy a másik nagyságától lehidaljunk. Ha van egy ilyen emberi aránytalanság, akkor a zenében is lekövethető lesz. Úgy nem lehet normálisan zenélni, hogy az ember a másik státuszával meg ismertségével van elfoglalva. Muszáj egyenrangú félként szerepelni ebben, akkor tud zenei párbeszéd létrejönni, akkor írja meg magát a zene. Ha én elkezdek azon remegni, hogy úristen, ez itt a Jim Jarmusch, és a védjegyévé vált frizuráját nézegetem a dobok mögül, akkor nem a kellő helyen van a figyelmem. Figyelni kell az arányokra, arra is, hogy én mit teszek ehhez hozzá. Azon túl meg nem kell semmi extrát elképzelni, egy kedves ember.

Persze. Itt van egy olyan alapállás, hogy egy gyakorlott producer hívta össze a társaságot, aki érzi, hogy kik és milyen körülmények között működnének jól, ezek a megérzések pedig általában be szoktak válni ezen a szinten.

Ebben az esetben nem volt semmi megbeszélve, de máskor volt olyan, hogy arányokról, irányokról beszéltünk kicsit. Például amikor Wadada Leo Smithszel vettem fel lemezt, és a Men of Porn-turnéról estem be, hallgattuk az első felvételeket, és feltűnt, hogy a bal kezem még nagyon az előző turnén van, pont úgy fedek jazzben, mintha metált játszanék, és kicsit át kellett hangolnom magam.

Gyakori kérdés, hogy a megírt zenét mennyire kell felszabadítani, vagy a szabad zenét megkötni, de szerintem ez inkább nekünk belül érdekes, vagy azoknak, akik a zenét elemző szándékkal hallgatják. Jazzfelvételeken sok olyan szóló van, amire azt hiszik az emberek, hogy minden hangja improvizált, miközben precízen megírták. John Coltrane, vagy Sun Ra zenéjében sok ilyen volt. Én azt szeretem, ha teljesen üres vászonnal indulunk, hallgatjuk egymást és kapcsolódunk. Nincs az, hogy valaki hozott egy témát, ami mögé, alá improvizálunk, hanem figyelünk, a pillanatban vagyunk erősen jelen, és hozzá illesztjük azt, amitől gazdagabb, teljesebb lesz a hangkép. Ezért fontos a megfelelő technikai háttér, és hogy ne legyenek hierarchikus alapállások. Ráhangolódásként beszélgetünk ezeken felvételeken, közös téma azért elég sok akad.

A zene eleve a fő kommunikációs forma közöttünk, így épp egy hosszabb felvétel után, amikor mondjuk egy órán át játszottunk, vagy akár hosszabban, csendben ülünk, hiszen most beszélgettünk egy másik nyelven egy órán keresztül.

De azért beszélünk is sokat. Szomorú apropó volt Tarr Béla halála, engem Varsóban ért a halálhíre, úton a felvételekre. Tandori kapcsán beszélgettünk Dondiról, a fiatalon meghalt galambász graffittiművészről, az ő története inspirálta a Szellemkutyában a galamb megjelenését. Amikor Tandori karakterét próbáltam nekik felvázolni, praktikus volt Dondi karakterével összevetni.

Jimnek voltak meghatározó magyar emberek az életében. Az első felvételen nagyon sokat beszéltünk Bálint Istvánról, Bálint Eszterről, aki a Florida, a Paradicsomban is játszik. A mostani felvételre el is hoztam ajándékba a Nemzeti Galéria Bálint Endre-monográfiájának angol kiadását. Fontos ember volt még az életében Benedek László, lényegében rajta múlt, hogy Jim filmessé vált. Jarmusch harmadéves volt filmszakon, nem volt pénze folytatni az iskolát, elköszönt Benedektől, aki mindenképp akarta, hogy Jarmusch folytassa a tanulmányait. Tudta, hogy Nick Ray keres egy asszisztenst, László beajánlotta Jarmuscht, megoldotta ezt az anyagi problémát. Jim így tudta folytatni az iskolát, és így tudott végül filmes lenni. Ezekről mindig lehet vele beszélgetni.

Az elsőnél eléggé gatyán voltam anyagilag, épp előtte turnéztam Oroszországban és Mexikóban is, és csúsztak a kifizetések, a repjegyemet is segítséggel tudtam megoldani. Amikor ott voltam a felvétel napján, kajára alig volt pénzem. Öt órán át álltam a stúdió melletti metrókijáratnál a mínuszokban, de szivárgott ki némi meleg levegő, ott olvastam, várakoztam. Most azért lényegesen rendezettebbek voltak a körülmények.

Én régen se tudtam benyomva zenélni, a felépülésben is nagy mákom volt, hogy nekem mindig a zene volt az első. Voltam brutál állapotokban, és akkor másnap, vagy aznap este meg koncertem volt, és volt, hogy nem hoztam életem formáját, de az, hogy én igyak koncert előtt, vagy felvétel előtt, szóba sem jöhetett. Eleve nem azért ittam, mert jól esett az alkohol, hanem mert ki akartam ütni magam. Azért nem tudtam soha keveset inni, mert el akartam takarodni a valóságból. De emlékszem, hogy a nyolc évvel ezelőtti felvételen egy-két pohár bort a vége felé megittunk. Nem akartam semmit fogyasztani, csak az volt bennem, hogy muszáj, hogy ugyanabban legyünk.

Azóta már Jim se iszik alkoholt, nem piál négyünk közül senki. Tehát ugyanabban voltunk, ugyanúgy, mint akkor, csak úgy voltunk ugyanabban, hogy senki nem csinált semmit. Mindenféle teákat ittunk, meg vizet. Nyilván életem formájában vagyok, amióta nem használok, és sokat számít az is, hogy a Beton.Hofi-koncerteken metronómmal játszom, és ez kicsit meghúzta a bőrt a dobolásom egészén, korábban slamposabban doboltam.

Nehezen tudok ilyen élményekre visszaemlékezni, és akár precízen leírni ezt a folyamatot, mert ideális esetben mind a koncerten, mind a felvételeken egy meditatív állapot jellemez. Az is egy intuitív dolog, hogy mennyit teszek hozzá én ahhoz, ami kialakult. Valamikor nem is kell hozzáadnom. Hogyha azt érzem, hogy már az egy kész dolog, amit ők hárman csinálnak, akkor nem kell mindig locsogni a hangszeren.

Ami nekem számít New Yorkból, az nem Manhattan, amivel talán a legtöbben azonosítják a várost, hanem azok a helyek, ahova visszajárok 2010 óta, Williamsburg, Brooklynnak bizonyos részei, Park Slope, és a barátaim, akik ott élnek. Rám szakadt, hogy ez mennyire hiányzott, ahogy felszálltam a metróra, a reptérről befelé. A Covid szétbombázta a nemzetközi dolgaimat, és azért nem őrültem abba bele, hogy amiért egész életemben dolgoztam, az napok alatt megsemmisült, mert ezt lezártam és görcsösen eltartottam magamtól. Most, amikor felszálltam a metróra, akkor éreztem, hogy mennyire hiányzott a város hangulata. Remélem, majd mostantól megint sűrűbben tudok menni. Feltöltődni, olyan emberekkel találkozni, akikkel van valami szellemi, alkotói rokonság, akikkel zenélni evidencia. New York pezsgésében nagyon jó feltöltődni, de persze azt is tudom, hogy nekem meg közben ide kötnek a küldetéseim, élükön a Tandorival kapcsolatos feladatok, így azt szeretném, hogy időnként kimenni, venni egy nagy levegőt és aztán azt itt kifújni.