Nagy Borbála Mambo Maternica című első nagyjátékfilmjében három, a negyvenes éveiben járó nő próbál döntést hozni a gyerekvállalás kérdésében. A Török-Illyés Orsolya, Sipos Vera és Székely Rozi főszereplésével készült film a rendező szerint azt kérdőjelezi meg, szereplői mennyire szabadok abban, hogy azt az életet éljék, amire valóban vágynak, legyen szó abortuszról, örökbefogadásról vagy egyedülálló szülőségről.
A női test politikum, vagyis ez is politikus film, amely szociális kérdéseken keresztül jár körbe személyes döntéseket. Mivel a film rengeteg embert tud elérni, és a mozinak még mindig óriási ereje van, rendezőként úgy érzem, felelősségem arra reagálni, ami a valóságban zajlik.
Magyarországon a kormányzat megnehezíti az emberek életét. Az intézményes diszkrimináció beszivárog a személyes tereinkbe, és a kirekesztés a családtervezést is érinti: az egynemű párok például ki vannak zárva a házasság intézményéből és az örökbefogadásból is. Ez máshogy néz ki Németországban, legalábbis egyelőre: ha meleg vagy, házasodhatsz, és az örökbefogadásnál sem kerülsz a várólista végére. Az esemény utáni tabletta recept nélkül kiváltható, és van abortusztabletta is – utóbbi Magyarországon még mindig nem elérhető. Németországnak is van még hova fejlődnie, de
Magyarországon a nőket alapvetően sokkal nagyobb tortúrának teszik ki.
Az, hogy mindez Berlinben normálisabban működik, ott kezdődik, hogy a parlamentben is erősebb a nők képviselete. Az a nyomás is kevésbé van jelen a társadalomban, hogy a nő feladata a szülés: sok a tudatosan gyermektelen nő, és ez nem szégyenletes dolog. Ezzel szemben minden alkalommal, amikor landolok a budapesti reptéren, elcsodálkozom a rengeteg „Magyarország családbarát ország” plakáton. Ami egyébként szép üzenet, csak nem tudom, mennyire igaz úgy, hogy az emberek egy jelentős csoportja ki van zárva a családfogalomból, vagy máshogy képzeli el a családot, mint ahogy az a plakátokon megjelenik.
Most természetesebben alakult, mivel a körülöttem lévő, 40 felé közelítő nőket, mint amilyen akkor én is voltam, nagyon foglalkoztatta a gyerekvállalás kérdése. A saját életemnek is fontos kérdése lett az, hogy legyen-e gyerekem, és ha igen, milyen keretek között. Szóval tervezett researchre most nem volt szükség. Az anyaság ráadásul nagyon nehezen összeegyeztethető a filmes karrierrel, ezért amikor például a forgatókönyv-fejlesztő workshopokon megemlítettem a film témáját, a nők egyből mesélni kezdték a történeteiket.
Az, hogy hányféleképpen lehet dönteni. Bennem is sokáig frusztrációt okozott az a gondolat, hogy mi van, ha én nem klasszikus, normatív családban szeretnék élni. Aztán rájöttem, hogy sokan hasonlóan vannak ezzel. Rengeteg nővel beszéltem, akiknek a hagyományos modelltől eltérő a története. A médiában és a mainstream filmekben még mindig manipulatívan, szinte propagandisztikusan nyomják ránk, hogyan kell élni, és hogyan néz ki egy párkapcsolat. A filmem megnézése után viszont több barát és ismerős írt nekem, hogy ő is lombikprogramon ment át, vagy neki is volt abortusza. Meglepő, hogy még mindig mennyire rejtve maradnak ezek a történetek.
A párizsi szállal, amelyikben az abortusz dilemmája jelenik meg. Míg a budapesti szálban Nórának a férje, Berlinben Beckynek a családja mutat tükröt, addig Adél egyedül van: nála egy belső utazást látunk, amit kihívás volt képekké, jelenetekké formálni. És mivel egy gender studies tanárnőről van szó, arra is figyelni kellett, hogy ne csússzunk bele egy protofeminista közhelybe.
Eddig nem volt olyan filmem, amelyiknek ne változtattam volna meg a címét az utolsó pillanatban. A világi eredete című festményhez nagyon erős asszociációk tartoznak, még MeToo-aktivisták is akcióztak miatta. Magyarországon viszont a cím nem működött jól, mert sokan nem nagyon tudták hova tenni. Emiatt az elejétől kezdve kérdés volt, hogy mi legyen a címmel. Ez egy nemzetközi projekt, a Mambo Maternica pedig egy nemzetközi cím, amit nem lehet és nem is kell lefordítani. Átforgatva anyaméhtáncot jelent, ami a film fináléjában látható koreográfia is egyben.
A történelem azt mutatja, hogy a nőket nem nagyon szokták megkérdezni a saját életüket érintő döntések meghozatalakor. Ennek fényében legitim reakció, ha egy nő bármiféle megfelelési kényszer nélkül szeretne dönteni a testéről. De a feminizmus célkitűzéseit nem fogjuk megvalósítani a férfiak részvétele nélkül –
ugyan a patriarchátus rendszere a férfiaknak kedvez, valójában őket is rombolja.
A női egyenjogúság eléréséhez szükség van arra, hogy ezt széles körben megértsük. Egyelőre viszont a feminizmus erősödése sok férfiban ellenérzést vált ki, vagy akár identitásválságot. Ez világszerte backlasht eredményez, és erősíti a káros, antifeminista mozgalmakat. A Mambo Maternicát sokan női filmnek tartják, pedig fontos lenne, hogy minél több férfi megnézze, és a gyerekvállalás témája kikerüljön a „női ügyek” fiókjából. Az nem működik, hogy férfiak döntenek rólunk a fejünk fölött, majd kifarolnak, mondván, hogy ezek női ügyek, nekik ehhez semmi közük. Ehelyett hagyniuk kellene a nőket dönteni, akadálypálya helyett pedig inkább közösen kellene támogatói környezetet teremtenünk.
Sipos Verát több szerepre is megnéztük, és hamar egyértelmű lett, hogy tökéletes választás a feleség szerepére. Székely Rozit a Nikó című kisfilmben láttam (a filmért 2023-ban megkapta a Friss Hús legjobb színésznőjének járó díjat), őt mindenképp szerettem volna meghívni a castingra, és remekül működött, jóllehet akkor még nem beszélt németül. Török-Illyés Orsit is célzottan hívtuk, ő a Pipás Pista szerepéből érkezett a meghallgatásra – már nem kopaszon, de rövid hajjal, és nagyszerű volt Adélként.
Amikor az ötből kiszórták a három projektet, mi sem értettük, hogy ezt mi alapján tették, és miért pont a mi projektünk maradhatott bent. Egy ilyen döntés bizalmi törést okoz, és kiszolgáltatottá teszi az alkotót. De ezután nem volt sok kapcsolatunk az NFI-vel: a könyvet úgy fogadták el, hogy nem jött róla visszajelzés. Egy vetítésen megmutattuk a döntőbizottságnak a vágott verziót, továbbengedték, és nem kértek változtatást. Egyébként követem a három kizárt projekt sorsát, szerencsére egyik alkotó sem adta fel. Remélem, más kontextusban el tudnak készülni ezek a filmek.
2011-ben mentem el Magyarországról. Emlékszem, amikor hallottam, hogy a szerb–magyar határon elkezdték felhúzni a kerítést, egyszerűen nem hittem el, hogy ez komoly. Azt gondoltam, ezzel is csak tesztelik a közvéleményt. Teljesen abszurd volt, hogy Európában kerítés épül. Muszáj volt erre reagálnom, mert az nem lehet, hogy Magyarország elsőként nyitotta meg a határait a vasfüggöny lebontásakor, most meg elsőként építi vissza. Így született meg a Minden rendben, és azóta sem változott a hozzáállásom:
nekem ezzel az országgal foglalkoznom kell, függetlenül attól, hogy hol élek és hol alkotok.
A Pannónia dicsérete az iskola témájához fordult – eredetileg tanári képesítésem van, és úgy éreztem, tartozom az oktatásnak azzal, hogy reagálok arra a borzasztó szomorú helyzetre, ahogy évek óta lényegében semmi más nem történik vele a lezüllesztésen kívül.
Egyrészt ma már nem annyira téma Orbán Viktor külföldön, mint mondjuk még öt éve volt. Ráunt a nemzetközi sajtó, már semmi meglepő nem történik. Közben viszont mindenhol máshol is elkezdett a helyzet rosszabb lenni, és egyre kisebbek a különbségek az országok között, már ami a demokrácia állapotát illeti. Azóta kissé összeomlott a világ, komoly bajok vannak, Németországban is. A jobbra tolódás már nem hungarikum. Közben az orosz–ukrán háború kitörése óta Európa egyre drágul, súlyos lakhatási válság alakult ki. Mindenhol megszorítások vannak, ami többek között a kulturális szcénát is mélyen érinti.
Németországban is egyre kevesebb pénz van művészetre, és egyre több fegyverkezésre. A kormányváltás után nem sokkal átalakították a filmfinanszírozási rendszert, vagyis a filmtámogatás leállt egy bő évre, ami sokak megélhetését veszélybe sodorta. A jelenlegi tervek szerint több pénzt adnak majd kevesebb filmre, ami a nagy költségvetésű, mainstream munkáknak kedvez. Egyelőre kérdéses, hogy az alkotói filmesek egyáltalán hogyan tudnak majd dolgozni.
