Antik cementlapokkal kereskedett, egyedülálló ipartörténeti gyűjteményt állított össze a legismertebb pécsi holland

„Az elején mindenki nevetett, hogy mekkora balek a másik, és milyen jó üzletet csinált. De aztán nekem lett igazam” – meséli Simon Wintermans, miközben Pécsről az erzsébeti Cementlap Múzeum felé tartunk. Amikor rájött, hogy kereskedőből gyűjtő lett, ipartörténeti rezervátumot hozott létre a baranyai kis faluban.

Simon Wintermans a Pécsen élő egyik legismertebb külföldi, akit kulturális, közösségi és közéleti tevékenysége már évtizedek óta a városhoz köt. A korábbi fideszes városvezetés idején tulipánültetési kampányt, biciklis aktivistaként mozgalmat, a helyi kormányzati propaganda ellen tüntetést is szervezett. Ezúttal nem ezek miatt kerestük fel az egyébként művészettörténész végzettségű hollandot, inkább az antik cementlapokból álló gyűjteményéről kérdeztük. Ehhez messzebbről kellett kezdeni a történetét.

Wintermans már fiatalon kapcsolatba került Magyarországgal és Péccsel is, de nem egyetemistaként maradt a városban. „Huszonegy évesen, 1986-ban érkeztem először ide, holland szemszögből ez volt a legkevésbé borzasztó ország a keleti blokkban. Budapesten, a Dunakanyarban, a Balatonnál jártam, és stoppal eljöttünk Pécsre is, mert hallottuk, hogy nagyon szép város. Nekem nem ez volt az első benyomásom. Szürke és fekete volt minden” – mondta Wintermans, de hozzátette, a főtér már ezen a kétnapos látogatáson megtetszett neki. Egy évvel később egy magyar Teleki Sámuel-emlékexpedíció fotósa lett Afrikában, egyetlen külföldiként. „A több hónapos együttlét, egymásrautaltság miatt éreztem, hogy legalább valamennyire meg kell tanulnom ezt az egzotikus nyelvet. Hollandiában magamtól tanulgattam, majd az utazás alatt rengeteget fejlődtem.” Erről az expedíció egyik szervezője, Suha György, volt gambiai főkonzul is beszámolt egy tanulmányában.

Miután megtanult magyarul, ez az ország már nem hagyta békén. A rendszerváltás után Pécsre már cserediákként tért vissza, de nem sokkal később – „véletlenül” – már hollandnyelv-tanárként foglalkoztatta az egyetem. „Ebben az évben megtanultam rendesen is magyarul, de aztán visszamentem Amszterdamba, és egyetem után a Van Gogh Múzeumban helyezkedtem el. De 1996-ban összeházasodtam egy pécsi lánnyal, és itt folytattuk az életünket. Valamit ki kellett találni, hogy mivel foglalkozzak, és egy véletlen folytán találtam meg a cementlapokat” – mondta Wintermans.

Már az egyetem után vásárolt egy parasztházat egy baranyai faluban, hogy a magyar kapcsolatait könnyebben tudja tartani. Az egyik szobában nagyon szép cementlapok voltak, és a ház felújításakor ilyeneket használt volna fel a hálószobában. „Kérdezgettem a szomszédokat, hogy nincs valakinek eladó? Lett. És a felújítás után még maradt is ezer darab. Ebben az időben, ugye, még Hollandiában éltem, és magyarnyelv-leckéket adtam egy régiségkereskedőnek. Mutattam neki egy cementlapot, ő meg kérdezte az árát. Baromi sok pénzt mondtam, ő meg azt, hogy jó” – emlékezett vissza Wintermans, aki ennek az üzletnek köszönhetően ki tudta fizetni a házra felvett hitel harmadát.

„Ez a remek cementlapbiznisz jutott eszembe pár évvel később, és ekkor vettem az erzsébeti parasztházat. Ide kezdtem összehordani, lényegében megmenteni azt a rengeteg lapot, amiket itt is pucoltam, restaurálgattam.” A rendkívül olcsón, gyakorlatilag bontási törmelékként felvásárolt lapokat aztán Hollandiába és Németországba exportálta. Apróhirdetések segítségével keresett potenciális eladókat, egynapos beszerzőköröket szervezett, amiknek a végén az IFA platója roskadásig megtelt. „Akkoriban könnyű volt, most már egyre nehezebb új forrásokat találni. Mentésnek is mondhatjuk, mert ezeket a lapokat sokszor már nem rendeltetésszerűen, hanem udvari, kerti járólapként használták” – tette hozzá.

Már a kereskedés elején arra lett figyelmes, hogy nagyon érdekes, rendkívül változatos mintázatok vannak. Mindenből elkezdett félretenni néhány darabot, mígnem arra eszmélt, hogy egész komoly gyűjtemény állt össze. Wintermans közben beleásta magát a magyarországi cementlapgyártás történetébe. A technológia a 19. század közepén Nagy-Britanniából, majd Dél-Franciaországból, illetve Katalóniából indult világhódító útjára. A lapokat mintás fémsablonokkal, színezett cementből és hidraulikus présgéppel alakítják ki. A szárítás után csiszolható és nagy kopásállóságú burkolóelemeket a 19–20. század fordulóján már ipari méretekben gyártották világszerte, ma pedig főleg manufaktúrákban készülnek.

A leghíresebb, legnagyobb magyar gyárat Walla József alapította. Nem csak Budapesten és a nagyobb városokban hódították meg a lépcsőházakat, konyhákat a cementlapok, rengeteg kisebb manufaktúra volt vidéken is. „Két éve kiderült, hogy Tolnán például Müller Cecília nagyapjának volt üzeme. Írtam is a Cecíliának, hogy nem akar-e néhányat vásárolni a nagyapja cementlapjaiból, de nem kaptam választ” – meséli Wintermans.

Művészettörténészként katalogizálni kezdte a gyűjteményét, utánajárt a gyártóknak, és korabeli kereskedelmi katalógusokat szerzett be. Ekkor döntötte el azt is, hogy közkinccsé, bejelentkezés alapján látogathatóvá teszi, amit megmentett. Az erzsébeti parasztház padlása új funkciót kapott, a múzeum már több mint húsz éve működik itt. Díj nincs, önkéntes alapon támogatni lehet a működést, de a belépési küszöb így sem alacsony. A padlásra egy lehajtható, keskeny lépcső vezet fel a konyhából. A hideg padlás Wintermans szerint sem teljesen ideális helyszín, de igazából nem történt bajuk a kiállított lapoknak. A gyűjtemény most már csak ritkán bővül, de így is éppen elég izgalmas. A sokféleség szembeötlő, a vezetés pedig hozzáértő. Vannak azonban műhelytitkok, esetleg megrendelői igények, amiket Wintermans sem tudott megfejteni. De olyan lapok is vannak, amiket a hibák tesznek érdekessé. A sokféleségét növeli, hogy egyes darabokat különböző mintázatok szerint is össze lehet rakni, így ugyanaz a cementlap máshogy nézhetett ki a konyhában vagy a verandán.

„Vannak sablonok, van présgépem, van szűrőm, tehát elméletileg akár én is gyárthatnék cementlapokat. Egy orosházai manufaktúrától sikerült megmenteni a teljes berendezést” – mondta Wintermans, aki az Iparművészeti Múzeummal is felvette a kapcsolatot. Ígéretekig és az együttműködésről szóló szándéknyilatkozat aláírásáig jutottak több mint egy évtizede. Wintermans szerint érdemes lenne a gyűjteményével nemzeti szinten is foglalkozni, ugyanis tudomása szerint másnak még csak hasonló sincs. Úgy tűnik, egyelőre ugyan nem is a korábban ígért mértékben, de együttműködésre mégis sor kerül. Wintermans február 19-én a Cementlapok a századforduló építészetében című rendezvény egyik előadója és meghívott beszélgetője lesz az iparművészeti eseményén a Petőfi Irodalmi Múzeumban.

Az antikcementlap-kereskedelem fénykorának Wintermans szerint már vége. A tisztítása nehéz, aprólékos feladat, a munkaerő, a szállítás és a bontott cementlap is sokkal drágább lett. A készleteit nem hirdeti, sose hirdette, mert a legtöbb vevője ismerősökön keresztül találta meg eddig is. „Mindenki megelégedésére” – teszi hozzá, és azt is elmondja, hogy a legtöbben megmutatják neki a cementlapok új otthonát, ha nem is mindig személyesen, de a fürdőszobák, a konyhák fotói vissza-visszajutnak hozzá. Wintermans azt is mondja, hogy ebben a folyamatban mindenki jól jár, mert régi értékek kapnak új életet, és a legérdekesebb darabokat bárki megnézheti.

A cikk szerzője a Pécsről szóló Mecseki Müzli hírlevél szerkesztője, amire itt lehet feliratkozni.