Hatos Pál történész a Jaffa Kiadónál nemrég megjelent könyvében, a Hideg polgárháborúban az 1919 és 1922 között lezajló, forrongó, lázas éveket mutatja be, ami ugyan elvezetett a független Magyarország megalakításához, de mély, máig is vérző sebeket ütött a társadalomban. A vörös- és fehérterror elcsitulása után az ellenségkultusz megteremtése és annak táplálása a politikai ügymenet része lett, és ezt a gyakorlatot azóta is újra és újra előveszik Magyarországon.
A történésszel arról beszélgettünk, hogy miért volt Trianon kevesek ügye, miért volt eleve képtelenség egy „Nagy-Magyarország” megtartása, vagy hogy miért rombolja a történész szakmát a politikai mítoszteremtés, de arról is szó esett, hogy hogyan kerülhet egy Kern András-dalszöveg darabja egy száz évvel ezelőtti korszak leírásába, és hogy milyen párhuzamosságokat lehet felfedezni a mai és a száz évvel ezelőtti viszonyok között.
Amikor az ember könyvet ír, az egy idő után önálló életre kel. A történet nem akar befejeződni, s ahogy az őszirózsás forradalomról szóló Elátkozott köztársaságnak lett a folytatása a Tanácsköztársaság történetét tárgyaló Rosszfiúk világforradalma, úgy annak megírása közben már éreztem, hogy ez a történet sem írható le a forradalom és ellenforradalom szembenállásaként. Ennek az érzésnek lett az eredménye a Hideg polgárháború, mely egyfajta szintézis kívánt lenni. A forradalom és az ellenforradalom is értéktelített szavak. A forradalom baloldali szemszögből jó dolog, mert a haladást szolgálja, az ellenforradalom meg egy jobboldali szemszögből jó, hiszen a nemzet ellenségeit fékezi meg. A történész viszont nem választhat magának sem partot, sem pártot. Ehelyett arról érdemes beszélnie, hogy a magyar vezető rétegek egymásnak ugrottak, és egymással való leszámolásukba beleugrasztották az országot. Ezt nevezzük sajnos polgárháborúnak, és én ezt a történetet akartam elmesélni.
1918–1922 közötti fél évtized egy döntő időszak, úgy érzem, amely nem fér bele a tankönyvi felosztásokba, ahol ugye van egy Osztrák–Magyar Monarchia, van egy Horthy-korszak, aztán következik a Rákosi- és Kádár-korszak, majd a rendszerváltás kora. Az átmenetek közben valahogy elsikkadnak. Ám az emlékezetben – túl az iskolás történelemkönyveken – , ez a véres átmenet nagyon is él, nagyon is jelen van a „kunbélázás”, a „horthyzás”. Azt akartam megnézni mi áll emögött. Az évszámok persze nem abszolút érvényűek. A kronológiai elhatárolás a történész tökéletlen szerszáma, és nem a történelem saját terméke. A „korszak” – minden korszak – elgondolás, konstrukció eredménye, mely oly kényelmesen és hasznosan szolgál, akár egy túrabakancs, ha a múltunk erdejének járt és járatlan ösvényein elindulunk, de egyáltalán nem objektív valóság, nem maga a múlt.
A könyv címe, a Hideg polgárháború igazából a végkimenetelt jelenti. Amikor lecsengett a vörös és a fehérterror is, akkor valami olyasmi alakult ki, amit konszolidációnak nevezünk. Ám a konszolidáció megtévesztő, a hamu alatt ott izzott a parázs. Ugyanazok a szavak, ugyanazok a polarizációk az 1930-as évek végétől, majd 1944 tavaszán, vagy éppen az 1950-es években is alkalmasak voltak a belső ellenség megkonstruálására. Ilyen értelemben van jelenbeli vonatkozása is ennek a régi történetnek. Érezzük, hogy a szavak ma egyre élesednek, az ellenfélből ellenség válik, és mint ellenség egyre csúnyább és szörnyebb lesz. Közte és köztem nincs átjárás. A címadásra visszatérve, a történész is úgy választ témát – ha bevallja, ha nem – hogy saját jelenének gondjait is magával viszi a múltba.
Nem, ez a kifejezés mára már közhellyé lett. Felismerjük benne magunkat, felismerünk benne valamit, ami egyáltalán nem helyénvaló. Hogy mi a háború, az teljesen világos, egy ország rátámad egy másik országra, egy nép egy másik népre. A polgárháborút kevesebbet emlegetjük. Hisz minden háborúk között a legszörnyűbb státusa, mert azok között zajlik, akik között nem szabadna, hogy előforduljon. Azok között, akiket a francia forradalom nyomán testvéri, vagy – ami a 19. század elején-közepén még egyet jelentett – „polgári kötelék” köt össze. Igazságos háború talán akadhat, igazságos polgárháború aligha. A polgárháború egyébként nem feltétlenül kriminális akciók sorozata, hanem elsősorban állapot. Ahol akkor is van ellenség, ha a közvetlen harci cselekmények véget értek, vagy pontosabban: szünetelnek. Amely az ellenséggyártás kultuszából és kultuszának él, mert nem ismer kiegyezést. Amelyben minden kompromisszum csak időleges, nincs felebarát, a másik ember vagy velünk, vagy ellenünk van.
A háborúban az ismeretlen ellenséget nem mi választjuk ki, hanem a történelem véres szeszélye. Ám a polgárháborúban ellenségeinket mi nevezzük meg, azok közül, akiket ismerünk, és akik – éppen mert ismerni véljük őket tetőtől talpig – mindenképpen és lényegileg gonosztevők, mindeközben magunk mindig és minden körülmények között áldozatok vagyunk. A hideg polgárháború ezért háború akkor is, ha már nem kíséri naponta újabb és újabb vérfürdő, amelynek világában a barát és ellenség közötti emberi viszonyok – a társadalmi viszonyok semleges többsége – a senki földjévé válnak. Veszélyes helyekké, mert nincs „egyrészt-másrészt”, a politika által birtokba vett területen csak a barát és az ellenség rideg perspektívája érvényes. A kivételes állapot közállapottá válik, és természetessé lesz, aminek eredendően nem lehetne természetes formája.
A magyar polgárháborúnak, ami 1919–20-ban lezajlik, vannak forró és hideg szakaszai. A forró szakasz neve vörösterror, fehérterror, de a végkimenetele, a konszolidáció nem békét hoz, hanem csak egyfajta fegyverszünetet. A látszólagos társadalmi béke ára az, hogy a demokrácia és a parlamentarizmus díszletté lett, leválthatatlan kormánypárttal, hatósági erőszak kísérte választásokkal, társadalmi konszenzus helyett különalkukkal.
A történész többnyire dokumentumokkal dolgozik, halotti anyakönyvi kivonatokkal, nyomozati jegyzőkönyvekkel, stb. Meg persze a forrásaiból származó adatbázisokkal, statisztikákkal. Azt már persze jóval nehezebb feltárni, mi történik a családokban. Azt, amikor a történelem szédületében megtagadjuk azt, aki rossz oldalra kerül, elkerüljük, nem hívjuk meg a vasárnapi ebédre, sőt akár nem fogunk vele kezet sem többé. Ha valakit kivégeztek, annak a legtöbb esetben van nyoma. De azok a láthatatlan sebek, amelyek generációk között vagy generációkon belül keletkeztek a politika barát vagy ellenség dinamikája nyomán, és amelyek lassan-lassan behegedtek, de mégis maradt alattuk belső vérzés, azok sokkal kevésbé feltárhatók a történész számára. Ezért is félrevezető, ha csak a számszerűsíthető halottakról beszélünk. A politikai antagonizmus átjárja a társadalom szövetét. Úgy tűnik, a nemzeti társadalom politikai integrációja a modern korban paradox módon a társadalom polarizációja, kettészakítása révén lesz befejezett.
A „közéletet”, pontosabban a politikai cselekvést általában a barátság és együttműködés alapvető képzeteire vezetjük vissza, nem pedig a háború véres képeire. Pedig a polgárháború tapasztalata egyidős az európai emlékezettel. Róma története testvérgyilkossággal kezdődik, és a római köztársaság dicsősége a polgárháborúban enyészik el. A görög–római történelem véres polgárháborúi mint intő példák ott vannak a reneszánszban születő modern európai államok és a felvilágosodás nyomán kifejlődő demokratikus politikai gondolkodás bölcsőjénél. És persze a modern korban is. 1918 után az államközi konfliktusok kevés kivételtől eltekintve minden európai államon belül éles vagy hideg polgárháborús helyzeteket is eredményeztek. A polgárháború 1918 utáni általánossá váló európai valósága arról is szól, hogy az állam hiába nő egyre nagyobbra, és hiába nő egyre jobban bele minden emberi viszonylatba, nem a társadalom kifejező képe többé. Mert a polgár nem polgártárs ezentúl. Hanem vagy barát vagy álruhába bújt bomlasztó ellenség.
Szívesen valljuk, hogy „a történelem az élet tanítómestere”, ahogy a régi mondás tartja. A történelem leginkább arra tanít sajnos, hogy soha semmit nem tanultunk belőle. Vegyük csak elő az 1989–1990-es rendszerváltás időszakát, rengeteg történész került be a parlamentbe, az egyik még miniszterelnök is lett, a másik kitűnő historikus pedig házelnök, és mi lett belőle? A rendszerváltás nagy lehetőség volt, és most egy emberöltővel később azt látjuk, hogy mindenféleképpen kudarc. A kudarc okaiban teljes mértékben eltérőek a magyarázatok. Én a rendszerváltozás gyereke vagyok, 18 éves voltam 1989-ben. Egy vidéki gimnáziumban érettségiztem, és másnap – június 16-án – ott voltam Nagy Imre újratemetésén. Sütött a nap, kék volt az ég, azt hittem, hogy egy ilyen katartikus dolog egy gyönyörű jövő nyitánya.
Hová lett mindez, hová lett a történelem napsütése? Fanyar rosszkedv és indulat van helyette.
A történelem oldódott fel egy új világrendben, a magyarság nem keveredett ki százéves átkából, a történetírónak pedig be kell látnia, hogy tolla nem tud morális ítélőszékként funkcionálni. A történelem racionális pátosza helyett mítoszok uralják a képzeletet, s az a történelem, amelyet racionális kritikával próbálunk megfogalmazni, fájóan hiányzik. Ne áltassuk magunkat, nincs rá nagy kereslet.
Furcsának tűnhet, de a kommunizmus népszerűségét egyfajta világvége hangulat alapozta meg. Hogy a világ olyan romlott, hogy ez így már nem mehet tovább, és jön, mert jönnie kell valami nagy tisztítóviharnak. A világforradalomnak. Például a filozófus és nagypolgár Lukács György ezért lett bolsevik. Nem Lenin, inkább Dosztojevszkij komor regényei hatottak rá. Persze a többséget nem a nagy eszmék mozgatták, hanem a zavaros helyzetek kínálta „nagy lehetőség”. Sem Kun Béla, a laza erkölcsű kis vidéki újságíró, sem Horthy Miklós, a szerencsés tengerész nem voltak predesztinálva arra, hogy prominens politikai szerepet vigyenek a magyar politikában, és felvéssék nevüket a magyar történelem göcsörtös falára, és hogy nevüket máig emlegessék haragos vagy éppen hódoló politikai publicisztikák. Miközben a politikai pályára egész ifjúságukban tudatosan készülő ifj. Andrássy Gyula vagy éppen a kivételesen művelt Jászi Oszkár csak kudarcaik révén ismerősek, és inkább csak a történészek számára. Azok, akik felkészültek, árnyaltak voltak ítéleteikben, kevésbé lettek ismertek, mint azok, akik gátlástalanabbak, vakmerőbbek voltak.
Szomorúan paradox tény, hogy az 1920. június 4-én aláírt trianoni békeszerződés a mai Magyarország születési okmánya. A békediktátum szentesítette a négyszáz év után újra függetlenné lett Magyarország nemzetközi jogi létét, de egyúttal súlyos területi megcsonkítását is. A független Magyarország küszöbéről az út a történelmi Magyarország sírgödrébe vezetett. Ám az összefüggés fordítva is megáll: a független Magyarország csak a történelmi Magyarország sírgödréből léphetett elő. A magyar érzelmű szavazópolgárok többsége által „labancnak” tartott, népszerűtlen Tisza István grófnak, a Monarchia legbefolyásosabb magyar politikusának államférfiúi tragikuma abban rejlett, hogy ő mindig tudta, hogy a Monarchia és a dualizmus nélkül a történelmi Magyarország sem maradhat fenn. Csakhogy Tisza igazsága az első világháború kitörésekor már olyan régi igazság volt, hogy mindenki elfelejtette. Édesapjának, Tisza Kálmánnak atyai barátja, politikai patrónusa, Teleki László gróf már 1848-ban is megírta Kossuth Lajosnak: „Ausztria” összeomlása egyúttal Szent István Birodalmának végét is jelenti. Hátborzongatóan pontos külpolitikai előrelátását azonban a magyar közvélemény elfelejtette. A trianoni békeokmány tehát halotti anyakönyv is.
Annak a „történelmi” Magyarországnak halotti bizonyítványa, amelyet a századforduló óta egyre többen Nagy-Magyarországnak szerettek nevezni, sőt gyakran Magyar Birodalomnak is becéztek. Kifejezve azt a fél évszázadon keresztül növesztgetett, szinte hivatalossá lett illúziót, hogy a magyar jövő: a magyar nagyhatalom. Miért ilyen termékeny a mesék módjára szövődő trianoni fájdalom ma is? A trianoni béke súlyosan igazságtalan volt. A magyar békeszerződés, akárcsak a németekre vagy osztrákokra kényszerített békediktátumok, semmibe vették a győztesek erkölcsi alapját, a népek önrendelkezésének magasra emelt wilsoni elvét. Németek millióit alázták meg Csehországban és Morvaországban azzal, hogy róluk, nélkülük és ellenük döntöttek éppúgy, ahogy a határon túlra rekesztett magyarok millióiról. De a magyar fájdalom, ellentétben a némettel, olyannyira beleszervesült a nemzeti identitásba, hogy annak legfontosabb hivatkozási pontja ma is. Miért? Talán azért is, mert a legyőzöttség fájdalma, elsősorban azoké, akik valaha urak voltak, vagy annak képzelhették magukat. Akik hozzászoktak, hogy ők nem kérnek – hanem parancsolnak.
Amikor Eperjesről magyar városként beszélünk, a Tátrát magyar hegyvidéknek vesszük, akkor ez még mindig tovább él. A trianoni békeszerződés végtelenül igazságtalan volt, de a magyar elit igazából a nagyhatalmi álmokat siratta. Sajnálatos kimondani, de nem az elszakadt magyarság jogfosztottsága, hanem az elvesztett dicsőség gyásza mozgatta inkább a revíziós politikát, és mozgatja ma is a nagy-magyarországos nosztalgiákat. Ezért nem láttuk meg a függetlenségben a lehetőséget – ahogy erre már az író Németh László is figyelmeztetett. Különben nem fordulhatott volna elő, hogy 1920 őszén egész egyszerűen lezárják a sorompót a magyar menekülők előtt, akiket kiüldöztek az új országukból, és azt mondták, hogy nem is kell menekülniük. Azt is láthattuk, hogy az alföldi magyar parasztság például egyáltalán nem tekintett részvéttel a trianoni menekültekre. Nem az országcsonkítás, hanem az zavarta őket, hogy a nagybirtokból vannak kizárva.
Már a boldog békeidőszakban, amikor magyar uralom volt Erdélyben, tömegével románosodtak el magyar falvak. Miközben a városok magyarosodtak, a vegyes nemzetiségi területeken teret vesztett a magyarság. 1918 iszonyú nagy veresége után az Érchegységtől délre lévő erdélyi városokat sietve hagyta el a magyar közigazgatás és a vezetőréteg. Nem is kellett, hogy megérkezzenek a román csapatok, hogy leváljanak bizonyos területek. Hasonlóan zajlottak az események a Délvidéken és a Felvidéken is. Azt is gyakran mondogatják, hogy másképp lett volna, ha Károlyi Mihály fegyverbe hívott volna mindenkit. Azt elfelejtik, hogy többször fegyverbe is hívott, de hívása teljes kudarc volt.
Ahogy egyébként Horthy Miklós zászlaja alá sem nagyon álltak be a tősgyökeres magyar parasztbakák. Közömbösen zuhantak bele a Nagy Háborúba, mentek, mert vitték őket, és derekasan verekedtek, de amikor visszajöttek, rideg közönnyel nézték a „nagyhaza” politikai szétesését, amelyhez sem érzelmi, sem polgári közük nem sok volt. A terület-visszaszerzési álmokban ringatózó katonai elit pedig a Horthy-korszak megszilárdulása idején keserűen konstatálta a „magyar néplélek irtózását az önkéntes katonai szolgálattól”. Bizony, Horthyék is maguk választották a teljesítési politikát, azt, hogy aláfekszünk a trianoni békediktátum megalázó feltételeinek. Reálisan látták, hogy az ország többsége nem kívánja, hogy harcba szálljunk az elveszett területekért. A mai emlékezet persze ezt nem látja, csak a kinevezett árulókat gyepálja, azt sugallva, hogy néhány ostobán, a szabadkőművességen, a rosszindulatú zsidókon és a degenerált arisztokratákon múlt Nagy-Magyarország elvesztése.
Az összeomlás azért következhetett be ily váratlanul, és ily katasztrofális gyorsasággal, mert a társadalom a maga egészében korántsem volt politikailag megszervezve a dualizmus hosszú békekorszakában. Volt-e egyáltalán, megszületett egyáltalán a modern magyar nemzeti társadalom a történeti Magyarországon? Megközelítőleg sem teljesült a modern magyar politikai nemzetet megteremtő 1848-as áprilisi törvények sarkalatos célja: „az összes magyar népnek jogban és érdekben egyesítése”. A tömegdemokráciák mindenütt a 20. század elején alakultak ki abban az értelemben, hogy a tömegek nagy részének igénye van a politikára, és ki is harcolja a belépését. Magyarországon vagy tőlünk délre és keletre ez nem sikerült. Ellentétben a skandináv és balti országokkal, ahol egyes helyeken a monarchikus államforma is megmaradt. Magyarországon viszont visszaütött a rosszul sikerült jobbágyfelszabadítás. A „nemzet” megtestesítője továbbra is a dzsentri, a történelmi középosztály volt, a nemzeti eszmények a nemesi eszmények maradtak, elég csak arra utalnunk, hogy a „paraszt” szónak Magyarországon máig nagyon negatív konnotációja van.
Az 1920-as nemzetgyűlési választásokon volt rá lehetőség, hogy egy agrárdemokratikus, kistulajdonosi irányba induljon el a magyar fejlődés. De ebből semmi sem lett. A parasztvezér Nagyatádi Szabó István fontosabb kisgazda követelésnek ítélte meg a szabad pálinkafőzést, mint a feudális közigazgatás reformját, és gróf Bethlen István ügyesen használta ki a naiv kisgazdák távlatos stratégiai gondolkodásának deficitjét. A demokratikus törekvéseket erőszakkal és ügyes politikai manipulációkkal ötvöző, a zsidó nagytőkével praktikus koalíciót kötő Bethlen az 1920-as évek közepére visszaszerezte a történelmi osztályok irányadó szerepét. Ennek pozitív oldala volt, hogy visszaszorította a szélsőjobb terrorkülönítményeit is, de mégis az lett, hogy a Csonka-Magyarország nemcsak területileg, hanem társadalmilag is csonkává lett. Amelynek lakosai zömmel apolitikusan nézték, hogy mi zajlik fejük fölött, és végső soron ma is apolitikusan nézik, hogy mi történik velük.
Nem tudom a választ. Ha ma a társadalom jelentős része nem érzi azt, hogy érdemes lenne aktívnak lenni a politikában, akkor történelmi zsigereiben – ha van ilyen – azt érezheti: úgysem kapna cserébe semmit.
Nincs sikeres történelmi mintája a képviseleti demokráciának Magyarországon.
A múlt nem nyújt semmit vigasztalóan felemelőt, hogy Magyarországon hogyan lehetne konszenzuális demokráciát teremteni. Nincs felemelő tanulság. Magyarországon – egy-két rövid mámoros és gyorsan múló pillanatot leszámítva – sohasem történt tartós belső kiegyezés.
Ma szavakban viselt háborúkat vívunk, egyfajta szimulációját a korabeli polgárháborúnak. Úgy ugatunk egymásra mérges csaholással, mint a kutyák a kerítés két oldalán, akik mintha szét akarnák tépni egymást, de mérgük talán tettetett, mert tudják, hogy ott van közöttük a kerítés. De csak remélhetjük, hogy ez a kerítés valóban létezik.
Történetírás és a szépirodalom együtt született valamikor a 19. század elején. És bár a regény, a történelmi regény kissé lekezelően, lekicsinylően kezelt műfaj a történészek többsége számára, de nincs igazuk. Ahogy Ernest Hemingway Vándorünnep című önéletrajzi regényében írja: „hébe-hóba egy kitalált történettel is megesik, hogy fényt derít arra, amit mint tényt már korábban megírtak róla”. Fontos megállapítás. Hozzátehetjük, a történelem mint tényirodalom sem tud megszabadulni a képzelet hatalmától. Még akkor is, ha erről a történészek többsége tudni sem akar. Az irodalom hidat tud verni a múlt felé, az irodalmi látásmóddal gyakran mélyebb – esetenként pontosabb – betekintést kapunk a múltba, mintha semleges, száraz akadémiai történetírási módszert alkalmazzuk. A történészi objektivitás fából vaskarika, mert semlegességet akar nyújtani, de hát nincsen semleges történész, ahogy nincs semleges nyelv, a történész koncepciói mögött mindig ambivalens metaforák rejtőznek, melyek semmivel sem kevésbé részrehajlóak, mint a regényírói szubjektivitás. A történetíró is a képzeletével dolgozik, a levéltár, a dokumentumok egyfajta sajátos műfajú képzeletet nyújtanak számára, ahogy ezt a francia történetírás fenegyereke, Michel Foucault találóan fogalmazta meg.
Tudatosan keresem az adott korszakhoz tartozókat, de nem csak azokat. A jelen szemüvegét nem tudom véglegesen letenni, nem szabadulhatok tőle, mert végső soron a jelen aktualitása adja a múlttal, a kiválasztott múlttal való foglalkozás motivációját. A jelen ütött-kopott szemüvege miatt kerülhetett be például az egyik fejezet címébe az 1980-as évek végi Kern András-szám találó sora is: „Rossz volt, de annyira mégsem rossz, mint amikor egyszer csak elmúlt” – igen, nemcsak a késő Kádár-kor, de ilyen volt a Monarchia is. Melankolikus, fanyar, ironikus, de jól megfogalmazza azt a szinte állandó értelmiségi érzést, hogy pocsék, ami most van, de azért nem teljesen ok nélkül sejtjük és féljük, hogy ha elmúlik, akkor talán még pocsékabb lesz a következő fejezet. Hajnóczy Péter, Cseh Tamás, Bereményi Géza, Kern jól visszaadják azt a fanyar magyar érzést, amely a pátosz patinája helyett az elbaltázott életek didergető valóságára döbbent rá.
Történészként nem szeretnék hőskultuszokat építeni. Kevés hajlandóság van bennem, hogy Horthy Miklós vagy Károlyi Mihály ércszobrát fényesre sikáljam, de abban az illúzióban sem ringatom magam, hogy a hozzám közel állók – az írók, a művészek, a tudós értelmiség – tudják a tutit. A tetteik sokszor nem nőttek fel a nézeteikhez, és a nézeteik sem a valósághoz, de ez nem is baj. Ami ellenszenvessé teszi az alkotó embert, az a moralizálás. A naiv önhittség, amikor az értelmiség azt érzi, hogy a cinikus politikusok helyett alkalmas arra, hogy kivezesse az országot a „trutyiból”. Akkor azért nem árt emlékezni arra, hogy volt egyszer-kétszer, amikor értelmiségiek irányítottak, s az mégsem ment jól. A Tanácsköztársaságban az értelmiség színe-java benne volt, nem a csatorna meg a csőcselék csinálta.
Az irónia nem gúny, az irónia az, amikor szembesítjük a magunk teremtette látszatokat a valóság hétköznapiasan rideg tükörképével. Nézzünk meg mondjuk egy karcsú, fess Mága Zoltán-plakátot az utcán és egy Mága Zoltán-felvételt. Úgy néz ki az újévi koncerten a művész, ahogy a plakáton? Az irónia csak szembesítés, hogy valaki milyennek akarja látni és láttatni magát – ez a betegség mindenkire lesújt, kortársaimat én is szeretem öregebbnek látni, mint magamat, pedig pont olyan öreges vagyok, mint ők – , és segít, hogy megértsük, hogy minden emberi igyekezetben van valami kisszerűség. Amit leplezni igyekezünk. Sokszor van az a képzet, hogy ha a múltról van szó, fogalmazzunk patetikus mondatokban, felkiáltójelekkel, sóhajjal. De emlékezzünk csak vissza az iskolai ünnepségre, hogy az ilyen pillanatokba valaki mindig beletrombitált, beleröhögött, a fegyelmezetlen gyerekszáj mondta ki az igazságot akkor is. Hogy is írta József Attila: „örökkön fájdalmas az ember, örökkön kicsik a dolgok.”
A történelmi személyiségek köré font glória hasonlít a templomtornyok rézgombjának patinás kinézetéhez. Megnyugtat, elandalít, az állandóság, a folytonosság illúzióját adja – és persze el is takarja a múlt viharos valóságát. Történelmi útkereséseink sokszor hasonlítanak a vallásos érzület nyugtalanságaira, amely a dogmák lefegyverző biztonságában érzi jól magát.
Kísért egy bolond, őrült terv. Belegázolni az irodalomtörténészek vetésébe, és írni egy Ady-életrajzot. Ady egyszerre volt a „magyar próféta”, a „magyar romlás”, akinek az élete úgy pergett le nyitott könyvként kortársai előtt, mint azóta csak egy-két színésznőé. Aki büszkén élte át saját mulandóságát. Akinek a képe díszelgett gyermekkorom legnagyobb értékű bankjegyén, az ötszázason, lila elérhetetlenségben. Aki fel merte tenni a mindnyájunkat kísértő kérdést: Mit ér az ember, ha magyar? Az egyik legnagyobb magyar költő, aki úgy tűnik, teljességgel lefordíthatatlan. Aki be van zárva a magyar nyelv kicsiny univerzumába. Egy fényes fekete lyuk a világirodalom kozmoszában. Ady olyan titok, amely egyesít minket, veszekedő magyarokat. Ha a hideg polgárháború szétszakít, akkor Ady összeköt prófétai, szaggatott szavaival. A róla elnevezett több mint 1500 utcával. Ma is meglepően és megejtően friss publicisztikájával, és lénye szomorú magyar vonásával: állandó részegségével. Egy alkoholista nemzet legnagyobb költője maga is alkoholista volt. Nincs olyan magyar politikai hagyomány, ami nem követelné magának Adyt. Senki sem akarja megtagadni, volt, van és lesz jobboldali és baloldali Ady is. Akiről 1977-ben – születése századik évfordulóján – a már mérgezett magyar–román viszonyok között Ady szülőfaluját, Érmindszentet románul Ady Endrének nevezték át, sőt még egy aszfaltos utat is kapott, ami az akkor Isten háta mögötti vidéken felért egy kisebb csodával. Míg a költő a Csodák fentjén írta meg lázasan érthetetlen versét, addig földhözragadt földijei megkapták a csodát „lent”. Egy használható utat egy cinikus hatalomtól.
A könyv a Jaffa Kiadó gondozásában jelent meg.
