Csak a rabszolgákat ne emlegessék!

„Itt én döntöm el, mire akarok gondolni” – mondja egy idősebb nő a koloniál ház verandáján. A helyszín Natchez, Mississippi állam egyik történelmi jelentőségű városa. Az alkalom az úgynevezett natchezi zarándoklat, amikor kívülről-belülről meg lehet nézni a város pazar kiállású házait és kertjeit. A házak lakói abroncsos ruhákat vesznek, parókát hordanak, izgatottan mutogatják a családi hagyatékokat, ereklyéket, dísztárgyakat, sajátos belsőépítészeti megoldásokat. Szép, békeidők, mint egy Budapest 100, csak az amerikai polgárháború ideje előttről.

Az amerikai polgárháború előttről, amikor még szabadon kereskedtek emberekkel, és ennek a kereskedelemnek a déli államokban az egyik központja volt Natchez a rabszolgapiacával, ahol Afrikából elhurcolt foglyokat adtak-vettek, általában miután mérföldek százait kellett gyalogolniuk a kontinensen. „A vérünk ott van a földben” – mondja az egyik parkőr a városban. A parkőr fekete, a rabszolgák felszabadítása előtti időkről álmodozó nő fehér. A föld, amibe a vér folyt, egykor a csaktóké volt.

Erről az óriási ellentétről szól a Natchez, Suzannah Herbert dokumentumfilmje, ami tavaly a Tribeca filmfesztiválon megkapta a legjobb doku díját is. Nem minden érdem nélkül: az Egyesült Államok alatt húzódó társadalmi ellentétet, erőszakos múltat, reprezentációs kísérleteket nehezebb lenne ennél jobban összesűrítve bemutatni, mint ahogy a mississippi város alapvetően működik.

Natcheznek ugyanis van polgármestere, de a várost inkább az úgynevezett Garden Club, azaz a kertészklub vezeti, ami felügyeli a műemlékszámba menő házak és kertek minőségét szerte a településen. Ezek a házak és kertek adják a helyi gazdaság egyik alappillérét, az időutazó zarándoklat okait. Turisták hada lepi el a várost tavasszal, és a polgárháború előtti cosplay részeként járják körbe a házakat, a régi, szép, általában az Elfújta a szél idejére emlékeztető korszakra párás szemekkel visszaemlékezve.

Ezek az emléktúrák viszont jellemzően vagy teljesen kihagyják a rabszolgaság szerepét a házak történetéből, vagy elmaszatolják az egykori tulajdonosok felelősségét ebben az egészben. Az ablak feletti óriási falegyező egy berendezési egzotikumnak tűnik, amíg meg nem tudjuk, hogy gyerekszolgák feladata volt azt üzemeltetni. A konyhában dolgozó rabszolgák biztosan kaptak fizetést, szerettek ott főzni, mondja az egyik tulajdonos, miközben a város egyik fekete lakosa a fejét fogja. Elhangzik a filmben, hogy semmi baj nincsen abból, ha valaki a múltat akarja felidézni, de abból már lehet baj, ha a múltat a jelenben is fenn akarja tartani.

Ezért Natchezben érthető módon évtizedekkel korábban elindult egy polgárjogi törekvés, hogy a rabszolgákat is reprezentálják. Bár a filmben ez konkrétan nem szerepel, a városban a hatvanas években egy aktivistát felrobbantottak, annyira felfokozott volt a helyzet. Herbert filmje nem a múlttal foglalkozik, hanem a jelennel, pontosabban a jelenben élő múlttal, és azzal, milyen szemszög mennyire különbözően tudja azt bemutatni.

Az egyik főszereplője a lelkipásztor Tracy Collins, aki olyan túrákat ígér, amelyek hitelesen bemutatják Natchez történelmét – még akkor is, amikor az egykori rabszolgapiac területére érve a szomszédos kipufogós folyton cukkolja. Collins saját bevallása szerint a forgatás előtt öt évvel kezdte el beleásni magát a hely történelmébe, de ennyi idő sem volt elég, hogy a végére érjen.

Túravezetőként pontosan tisztában van azzal, hogy a rabszolgaság kora tele van ellentmondásokkal, a natchezi szolgák felszabadulása ugyanis azt jelentette, hogy a városban az átlagnál is több fekete vállalkozó és üzlettulajdonos élhetett és dolgozhatott. A felszabadult szolgák között pedig nagyon gyakori volt az, hogy az apák azok mind a rabszolgatartó ültetvényesek voltak. De nem hallgatja el, hogy milyen állapotban kerültek egyáltalán a rabszolgák a kisváros egyik jellegtelen terére, öt ponton megbilincselve.

Van olyan, aki csak a vásárlás után tudta meg, hogy a ház, amit vett, eredetileg rabszolgák szállása volt. A fekete tulajdonos hiába kapott rosszalló megjegyzéseket, hiába voltak kételyei, hogy valóban kell-e neki az a ház, végül megtartotta magának. A Concorde Quartersben akár mi is bármikor megszállhatunk, de a honlap egy pillanatig sem hallgatja el, hogy mire használták egykor.

Ezek mellett ott van David Garner, akinek a családja már generációk óta Mississippi államban él. Garner nyíltan meleg, szókimondó („Csak nekünk melegeknek van elég stílusunk és pénzünk egy ilyen házra!”), de Parkinson-kórban szenved, ezért néha a túrára érkező turistákat mikrofonba suttogva vezeti, amikor váratlanul elgyengül a hangja. Garner egy igazi déli dzsentlemennek tűnik, egy performansz, amit a kedves vendégek kedvéért csinál végig. Collins el is mondja, hogy él benne a gyanú: Garner nem ugyanazokat a szövegeket mondja akkor, amikor a fekete kollégája is jelen van a helyszínen. Erről mi is megbizonyosodhatunk, amikor a kedélyes úr a film vége felé hirtelen ledobja a láncait, szerencsére a kamera láttára.

Herbert a 2020-as évek elején, a Black Lives Matter mozgalom és a szobordöntési hullám közepette forgatta le filmjét, több éven keresztül vissza-visszamenve Natchezbe. Szerencsére sok sablondokuval ellentétben azon is gondolkodott, hogyan nézzen ki az elkészült film, a Natchez ezért fátyolos, sokszor direkt eltúlzott színű (majdnem annyira, mint a Reneszánsz fesztivál Texasban), amivel sikeresen visszaadja Mississippi párás hőjét és azt a fajta átszínezett valóságot is, amit naivan el lehet képzelni az amerikai polgárháború előtti korról. A különböző típusú és üzenetű túravezetéseket egymással párhuzamosan mutatja meg, ami – mint a már említett legyezőnél is – nagyon erős megoldás. Herbert ráadásul nemcsak azt mutatja be, hogy milyen feloldhatatlannak tűnik a helyzet, hanem még megpendít egy lehetséges megoldást is, hogyan lehetne mégis valahogy feloldani. Első lépés lenne a múlttal szembenézni.

A Natchez a budapesti BIDF programjában szerepel. Információ a vetítésekről itt.